Ezen az oldalon Bessenyei Ferencről és Bessenyei Ferenccel készült kiadványok, újságcikkek, hanganyagok, fontosabb rádiófelvételeinek gyüjteménye, és sok minden egyéb, más kategóriába nem sorolható anyag kapott helyet

A róla szóló cikkek sora rendhagyó módon nem időrendben, pályája elejével, hanem a végével, a visszaemlékezésekkel kezdődik. Elsőként egyik kedves barátja, életének hosszú évtizedeken keresztül közvetlen tanúja, a remek fotós, KELETI ÉVA „Szellemidézése”, ami a Premier című újság 2005. évi 7., októberi számában jelent meg: Amikor a Magyar Fotóhoz bekerültem, rettenetesen irigyeltem a „menő” Farkas Tamást. Az Othello volt az egyik legkedvesebb Shakespeare-drámám, és ő akkor fényképezte Bessenyei Ferit és Szörényi Évát, mint Othellót és Desdemonát. Elérhetetlen messzeségben volt, hogy valaha is módom lesz a közelükbe kerülni.     Aztán kitört a forradalom, Farkas Tomi messzire, Kanadába került, és én néhány hónap múlva már szorgalmasan koptattam a színpad deszkáit. No nem színészként, hanem fotósként.     A legelső színházi barátságom Bessenyeivel született. Az élet furcsasága, hogy a 60. születésnapján az ünneplők elől hozzánk menekült, és a kályha mellől dörögte: meglátjátok, bérlet leszek nemsokára.     A színészről és az emberről már mindent megírtak. Sok igazságot és sok hazugságot. Élete nyitott könyv volt, de csak óvatosan lehetett lapozgatni benne.     Örömeivel, gondjaival, bajaival sokszor keresett menedéket nálam és a férjemnél. Ha feljött, le nem vette az ujját a csengőről, amíg ajtót nem nyitottunk, majd becsörtetett, azonnal ledobta a cipőit és belevetette magát egy karosszékbe.     És mesélt.     Svángya volt és Othello, Galilei és Tevje. Minden szerepét száz százalékig megélte. Lobogott és égetett maga körül, mint a tűz.     Együtt néztük a szöget Kálmán utcai lakásában, amire fel akarta akasztani magát, vagy hagytuk ott magányosan, esküdözve, hogy nem megy Miskolcra. Persze nem akasztotta fel magát, és mire mi haza értünk, ő már úton volt Miskolc felé.     Imádta az életet, imádta az italokat, ételeket és a nőket. Ilyenek lehettek a reneszánsz főurak. De ő Budapestre született, hol szegény volt, de gazdag sohasem. Vándor volt, igazi otthonra talán sohasem lelt. Nyugtalansága űzte színházról színházra. De ő megmaradt mindig a Nemzeti Színház művészének.     Válogatok a képek között: Fáklyaláng, Galilei, az Othello az új, a Madách Színházból, Hegedűs a háztetőn...     Főpróbák idején összeomlott. Nem hitte, hogy meg tudja „csinálni” a szerepet. Hányszor mondta fotózási próba után: Babácskám, tényleg jó.     A Madách színházi Othellójában kishitű volt. Akkor született híres mondása: a nézőtéren Jagók ülnek, Othello már nem kell az embereknek. Melyik szerepében volt a legboldogabb, talán senki sem tudta. Tevjeként a Hegedűs a háztetőn-ben remekelt. Csodálatos hangja zengett: Ha én gazdag lennék. Beleénekelte minden érzelmét, hitét. Abban a pillanatban Tevje volt, Tevje-Bessenyei, aki vitázik az Úrral. Vitázott ő mindenkivel, mit számított neki egy párbeszéd az Úristennel. (Egy kis szerkesztői kotnyél, avagy egy intermezzo a soha el nem készülő, „legemlékezetesebb színházi pillanataim” című sorozatból: május végi, forró este az Operettben. Szünetben már érezni lehetett a vihar előszelét a Nagymező utcában. A második felvonás elején Bessenyei Tevje a zsinórpadlásra függesztett tekintettel kéri az Úristent, lenne már kicsit kegyesebb hozzá. Ebben a pillanatban „leszakadt” odakünn az ég. A mennydörgő viharra Bessenyei egyetlen kesernyés fintorral válaszolt: „beszélhetek én ennek.” A folyamatos égzengést elnyomta a szűnni nem akaró taps.) Furcsa iróniája a sorsnak, hogy Bánk, a nagyúr, Othello, a mór, Svángya, a matróz szerepét elnyomta a musical-főszerep. Ha ma megkérdeznék a fiatal generáció képviselőit, mi jut eszükbe Bessenyei Ferencről, remélem, nem az, hogy bérlet a Madách Színházban.

a következő cikk, DEÁK ATTILA írása, a terasz.hu internetes újságban jelent meg 2005. januárban Búcsú Bessenyei Ferenctől „Jó volt élni. Szeretlek benneteket, ha nem esik az eső, gyertek ki a temetésemre!” Ha esik, ha fú, sajnos ott leszünk… 2005. január 12-én 13 órától, 14 órakor kezdődik a szertartás. Bessenyei Ferenc kétszeres Kossuth-díjas kiváló művészt, a Nemzeti Színház örökös tagját, a Nemzet Színésze cím kitüntetettjét a Farkasréti temetőben helyezik örök nyugalomra. Szépen ment el, még karácsony előtt elbúcsúzott mindenkitől, akit szeretett: „Jó volt élni!” – s aztán elfáradva annak az asszonynak a karjai között pihent el, akivel közel három és fél évtizeden át jóban-rosszban együtt volt. Elment, de köztünk marad. A színházi élmények egy-két generáció elmúltával feledésbe merülhetnek, de a celluloidszalag, a hangfelvételek, amíg ember él a földön, őrzik csodálatos hangját, tehetségét. Köteteket töltenek meg a művészetéről szóló, dicsérő írások, de még halála után is kevesen írták le róla, hogy egyszerűen őstehetség volt. Valószínűleg azért, mert sokan nem ismerték, vagy félreismerték. Most azt írják róla, hogy tegezte a világot. Való igaz, csak ő azt nem úgy tette, ahogy sokan hitték, gondolták. (Emlékszem, néhány éve a televízióban az elviselhetetlen reggeli kérdező „Ferikém”-nek szólította. Bessenyeinek elkerekedett a szeme, tátva maradt a szája. Természetesen, mintha mi sem történt volna, mondta tovább bájosan a magáét.) Valójában szemérmes ember volt, azt leplezte a hangos nevetésével, a „mindenkit magamhoz ölelek” tegezéssel. Úgy istenigazából nagyon kevés embert engedett közel magához, még az állítólagos barátait sem. Volt benne egy egészséges távolságtartás. Nagyon is vigyázott arra, hogy betartsa a három lépés távolságot. Aki pedig valamilyen szerencse folytán kiérdemelte, hogy emberszámba vegye, meghallgassa, figyeljen rá, netán kérdezzen is tőle valamit – nos, az egy életre szóló, isteni ajándékban részesült. Józan paraszti bölcsességgel, életintelligenciával rendelkezett. Sokan ezt el sem hitték róla. Félszavai, egy-egy találó mondata sokkal többet ért, mint kétórás üres fecsegés. Közös munkálkodásunk során, amikor már nem bírta tovább a pályájával kapcsolatos faggatózást, elővett két hatalmas ládát, amelyben róla készült fotók, újságcikkek, interjúk, kritikák között ott voltak a saját feljegyzései egy-egy szerep megformálásáról. Régi, elsárgult, A/4-esnél kicsit nagyobb, vízjeles papíron hatalmas betűs zsinórírással a gondolatai az éppen formálódó szerepről. Sok bölcsesség Kossuthról, Görgeyről, Széchenyiről. És a színházról – ezeket ismételte is később interjúiban. Amikor átböngésztem ezeket a remek jegyzeteket, megkérdeztem tőle: mikor tudta ezeket papírra vetni? A tőle megszokott kapkodó félmondattal intézte el, hogy hajnalonként. Mindezt azért is emeltem ki hatalmas hátrahagyott életművéből, mert nagyon sokan (esztéták, kritikusok, riporterek) azt hitték, hogy amit a szerepformálásról, vagy akár Németh Lászlóról, vagy másokról kinyilatkoztat, az afféle teátrális megnyilvánulás, valahol hallotta, valahol olvasta – holott valójában mindez a szerepein való elmélyült munkálkodása közepette kristályosodott ki benne. Azt is sokan hajlamosak voltak hinni, hogy amiket az interjúkban olyan szuggesztíven unos-untalan ismételt színházművészetünkről, azok sem az ő gondolatai. Pedig ő már a nyolcvanas évek elején egy hosszú Tiszatáj-interjúban a világba kiáltotta, hogy mitől fog tönkre menni a magyar színház – s ma látjuk, tapasztaljuk: minden szava igaznak bizonyult. Ritka alkalom volt, ha hívott, s ezért is lepődtem meg, amikor karácsony előtt a kocsimban a mobilomon megszólalt a hangja: nem kért semmit, csak kellemes ünnepeket kívánt, s ajánlotta figyelmembe felesége új könyvét. Legendás volt a találkozása, majd a házassága dr. Élthes Eszterrel. Sokan azt hitték róla, hogy futkos a nők után – pedig dehogy! Sokat idézett mondása volt: „A nők imádnak megbocsátani!” Az igazság az: őt csak a színház érdekelte, annak vetett alá mindent. Szerelmet, barátságot, családot. Az élet és a színpad egy volt számára. De a színházat jobban szerette. Neki az volt az élete! „Szép életem volt, gyerekek, szép életem volt” – ismételgette halála előtt néhány nappal az MTV reggeli műsorában. Az örök álma is legyen nagyon szép! Akik ismertük, tudjuk: a Színészóriás valójában az idők végezetéig velünk marad…

a következő cikk, KOLTAI TAMÁS írása, a 168 óra 2005. január 6-i számában jelent meg Bessenyei Bessenyei Ferenc túl nagy falat volt nekünk, egyszerű teátrumi halandóknak, azon kevesek egyike – az elmúlt ötven évből csak Latinovitsot és Gábor Miklóst tudnám mellé állítani –, akit a magyar színház nem tudott lenyelni. Mindenkitől különbözött. Az említett kettőtől is, Sinkovitstól is, a még régebbi nagyoktól is, abban legalábbis, hogy elutasította a szó legnemesebb, mondhatni eredeti értelmében vett pojácaságot, spílerséget, ripacsériát, a színészet legősibb, legösztönösebb, „önmagáért való” alkotóelemét.      Ez nem azt jelenti – félreértés ne essék –, hogy Bessenyei nem volt játékos színész, ösztönös színész, zsigeri színész, de még mennyire, hogy az volt! Ha most megkérnének, mondjak valakit a legutóbbi évtizedek magyar színházából, aki ideológiáktól, technikáktól, esztétikáktól, stílusoktól fertőzetlenül „színészből volt”, valószínűleg őt mondanám – csakhogy a komédiásság nem elégítette ki. Kevésnek találta. Lenézte. Viszolygott tőle. Amikor Neil Simon-vígjátékot játszott a Nemzeti Színház kamaraszínházában – úgy érezte, kényszerből –, az előadás végén egy papírzacskó elpukkasztásával jelezte, mi a véleménye róla.      Ő nem szórakoztatni akart. Nem kikapcsolni. Nem játszani. Hanem eszmét hirdetni. Erkölcsöt tanítani. Felelősséget szítani. Karaktert edzeni. Nemzettudatot szilárdítani. Morálprédikátor volt a színpadon. Ahogy az életben is. Élet és színpad egy volt a számára. De nem úgy, hogy az életben is játszott, hanem úgy, hogy a színpadon az életét élte tovább. (Annak idején, egy 1978-as könyvemben elképedve írtam erről, megjegyezve, hogy Bessenyei – Sztanyiszlavszkij, Brecht és Brook határozott intenciói ellenére – teljességgel magát vitte a szerepeibe, mint egy pótlékként „beleölte a privát temperamentumát”, és úgy diadalmaskodhatott, hogy kitöltötte „a kor látványos légüres tereit a maga hatalmas lelkével”.) Nem akarok szakmázni, de azon azért elgondolkodnék, mennyire nem tudta „használni” a magyar színház ezt a hatalmas tehetséget. Mert a művészetet kizárólag példaadó erkölcsi imperatívuszként kezelő, az előadást morális mintaként a tiszta szépség áttetsző fényébe állító fölfogását tarthatjuk korszerűtlennek, ám a színészetét semmiképp sem. Épp ellenkezőleg, a személyiség, a jelenlét súlya – minden színészet alfája és ómegája – a legkorszerűbb színészek egyikévé tette, akit valaha láttam. Az angol és az orosz színészekkel egyenrangúvá. A klasszikus típusba tartozott, aki a szavak révén, beszédhelyzetben tudott jellemezni. Nem szaltózott, nem cigánykerekezett, a hatalmas lélek hatalmas testbe volt zárva – különben is, pályája zenitjén a „lefúrt lábú színészet” divatozott –, de téved, aki azt hiszi, hogy játéka nélkülözte a könnyedséget és a mozgékonyságot. A szó akrobatája, a beszéd zsonglőre, a verbális gondolat kötéltáncosa volt.      Németh László kerti liánná tekergő mondatfolyondárait senki sem tudta olyan tökéletes akusztikai és értelmi egységgé építeni, mint ő. Kecses szellemi arabeszkké légiesítette az irodalmias szöveget. Akármennyi érzelmet adagolt is hozzá, racionális hangsúlyokkal arányosította és bámulatosan átvilágította. Sztentori hang sohasem szólalt meg képlékenyebben, tisztábban, plasztikusabban. Nem vették észre, mi mindent tud. Tíz évvel Laurence Olivier előtt, egy próbán „misztikus keleti figurának” játszotta volna Othellót, Major Tamás nem engedte, húsz év múlva az Ádám Ottó rendezte Othellóban kellett „visszalopnia” jóval a premier után, amikor már senki sem szólhatott érte. Nem volt rendező, akire rábízhatta magát, s aki az etika ösvényein az esztétika széles mezejére is rávezette volna. Érezte ennek hiányát. Ha a Nemzetiben elöblösödött (a Julius Caesar Antoniusaként), átmenekült a Madáchba (halkan és finoman debütált a csodálatos Bojan Stupica rendezte Agóniában), ezt az utat még egyszer megjárta oda-vissza, elégedetlenül pendlizett a két színház között. Ördögi körbe került. „Szeretné azt csinálni, amit vállalhat is, és kénytelen azt vállalni, amit csinál” – írtam huszonhét évvel ezelőtt. Bessenyei annak a Brechtnek (s nekem) nem tetsző országnak a nagy színésze, amelynek hősökre van szüksége. Hősszínész volt. Ádámként láttam először abban a felújításban, amelyet szinte napra pontosan ötven éve, 1955. január 7-én mutattak be. Hősleg működött benne, betöltötte a Blaha Lujza teret. Általában minden teret betöltött önmagával, és csak ritkán volt patetikus. Történelmi arcképcsarnokban állította ki önmagát mint Kossuthot, Görgeyt, Széchenyit, Galileit, Dantont és Colbert-t. Mindannyiuknak saját hitét, álmait, kétségeit, bukásait kölcsönözte. A bukásra ítélt hőssel szembe tudott nézni, csak a téblábolóval nem. Bánkkal volt a legelégedetlenebb (a sajátjával is), jegyzetek garmadáját készítette arról, miért sikertelen szerep, nem tudta elviselni a hőst, akit skrupulusai tesznek cselekvésképtelenné, ki akarta igazíttatni Katonát, izgalmas tanulmányát én segítettem tető alá a Színház című folyóirat 1968-as első számában. (Bánkról gondolkodom lett a címe; nem szerette, „nem lesz jó, öcsi, egy színész, aki gondolkodik, el tudod képzelni?”, dohogta.)      Bonyolult, intellektuális figurákat játszott nagyszerűen, de ő maga egyenesen, egyszerűen gondolkodott. Nem olyannak akarta látni az életet a színpadon, amilyen, hanem Csehov-hősként olyannak, amilyennek lennie kellene. Az elsilányuló valóság és annak tükörképe a színpadon elriasztotta. „Miért nem fogjátok meg a kezünket?” – kérdezte a jelenlevő pártállami funkcionáriustól egy színházi közgyűlésen fölszólalva, és ennek éppúgy nem volt politikai iránya, ahogy a rendszerváltozás utáni állásfoglalásainak sem. Sohasem politikáról beszélt (akkor sem, amikor úgy hitte), mindig morálról. Elérzékenyülő lett, és türelmetlen. Mind elégedetlenebb a világgal és a színházzal. Nézőként elborzadt és a szünetben menekült olyan előadásoktól, amelyekben játszania kellett volna, s vele egykorú kortársai Európa boldogabbik felén, ahol a színház nem a megszépített ideák, hanem a valóság kihívásaira válaszoló reflexiók szellemi és stiláris terepe, játszanak is.

ÁDÁM OTTÓ visszaemlékezése a Kritika című folyóirat 2005. februári számából Asztrov doktor születése „A Nemzetibe” – szólt utánam a pedellus egy 1951-es őszi napon a főiskola portáján. Öt perc múlva ott ültem a Nemzeti titkárságán, Gellértre várva. (Magyar Bálint – idősebb, akkor a Nemzeti főtitkára, zseniális színházszervező és Major helyett tényleges vezetője a színháznak – örült nekem: „Maga lesz a Ványa bácsi segédrendezője.”) Gellért legendás tanár volt. Rajongtunk érte, tudtam, hogy rendezői életem most kezdődik. Jött Gellért – amikor belépett a szobába, nem lehetett ülve maradni – és elmondta a szereposztást: Makláry, Lukács Margit, Vizváry, Pártos Erzsi, Balázs Samu, Mészáros Ági, Gózon és Bessenyei Ferenc. Őt nem ismertem. Kérdően néztem Gellértre: „Jó lesz, majd megismeri – nevetett –, új ember.” Ezek a próbák lettek az én egyetemeim, varázsvilágba kerültem. Feri nehezen kezdett, egy hosszú Asztrov-monológgal indul a darab. Félig háttal állva a portálnak beszél a Dadához – semmi támasz. Nyögött, morgott, dünnyögött – ahogy aztán közös munkáinkban mindig, minden nehéz szülés előtt.      „Ne öblögess” – szólt fel váratlanul Gellért a sötét nézőtérről. Feri megdermedt: ez a szó az akkori Nemzetiben sértőnek számított – („Én paraszt, én!”) – de a pillanat mégis metamorfózisának kezdetét jelentette, egy nagy modern színész kialakulásának első percét. „Bocsánat, nincs rajtam nyakkendő” – mondja Asztrov Szonjának a második felvonásban, ingnyakán babrálva. Kábán pislogva józanodott ki akkor ott egy színpadi részegségből, és aztán, később egy egész korszak régi, rossz színházi manírjából. Orosz darabokat játszani kvázi kötelező volt akkor. De az a sorozat, amit ezzel a Ványa bácsival kezdtünk, évtizedekre megszépítette az életünket. Csehov, Gorkij, Tolsztoj voltak a boldogság állomásai. Később, évek múlva, amikor Konszkijjal dolgozott az Élő holttest című Tolsztoj-darabon, vagy velem a Kispolgárok Tyetyerevjén, már elegáns volt, okos, nyakkendővel vagy anélkül: hozta a tizenkilencedik századi Oroszország minden szép-szomorú csillagfényét. „Az élet nem éri meg a fáradságot, amibe a fenntartása kerül”, ezek Danton szavai, és ezt mondta nekem Feri néhány héttel halála előtt. Abban a tömlöcben, ott a büchneri drámában sírta először világgá, hogy mire való az egész, forradalom, szerelem, hitek: „Nincsen remény.” És tudtuk, hogy a bakó „orjást veszejt el”. Óriás volt, mindig szerelmes, mindig magányos, önkínzó varázsló, hitetlen hívő, falstaffi aszkéta, „bús, bocskoros nemes” a javából. Minden emberi szenvedését színpadi diadallá formálta. Szerelmei elhagyták, ebből lett az Othello és a két csodálatos Bródy-figura, a Rembrandt és a Fejedelem. De soha nem szenvedett a túlzott azonosulás színészgyilkoló paradoxonától: a mérleg ő maga volt. Az öreg Bolyai Farkas a végzettel szembesül: egy zseni, saját fia Bolyai János áll előtte. A nevelés drámája a némethi tragikum. A fiú jobb, többet tud, megoldja a nagy képletet, csak élni, azt nem tud. Farkas élvezi az életet, János aszkétája a létezésnek, Farkas játékos, János szenvedő. Gúzsba kötve táncolnak a Németh László-i szöveg labirintusában. Sokadik nekifutás, mögötte van a Széchenyi, az Áruló, a Mathiasz panzió – látszólag mindent tud. A televízió kamerája előtt azonban újra végigszenvedi mindazt a gyötrelmet, amit a képernyő nyomorító korlátja rákényszerít: háromfelől veszi körbe az „ezerfejű cézár” és felfele kell menekülnie az izzó szorításból. A nehezen megtanult pszichológiai realizmus nagy próbája: a nézőtér hálás melegsége nélkül, magából akkumulált intenzitást sugározni láthatatlan nézőknek. Széchenyi „festett koporsója” zárva marad, nincs feltámadás, mégis van megváltás. 1956. október 20-án volt Németh László Galilei című drámájának bemutatója a Nemzeti Kamarában. Ott álltunk a jól értesült nyüzsgésben, a lengyelországi híreket hallgatva. „Nem sokáig lesz műsoron a darabom” – mondta Németh. Gellért sápadtabb volt a szokottnál. Bessenyei hátul a szöveget memorizálta okosan, ökonomikusan. Öt év telt el a Ványa bácsi olvasópróbája óta, de Feri már mindent tudott a színészi mesterségről, kudarcot, diadalt, sikert, bukást, könnyű szenvedést és nehéz győzelmet egyaránt. A zsarnokság első éveit remekművek társaságában tölthettük, ez volt a mi privilégiumunk, színházi népek úri passziója. Ezután minden összeomlott: Gellért Endre belehalt, Bessenyei felgyógyult. A Ványa bácsi végén Asztrov kér egy pohár vodkát: vége az absztinenciának! Egy ideig búslakodtunk, aztán – mikor az önsajnálat arany burka szétpattant – kiszabadultunk a prérire. Akkor még csak finoman harapdáltuk egymást, mint ketrechez szokott vadak, de az idő elszaladt. Ma már nincs se szabály, se irgalom, se elegancia. Ahol éred – ez van. Bessenyei – Isten irgalmából – már a mennyei vadászmezőkre szökhetett.