Ezen az oldalon Bessenyei Ferencről és Bessenyei Ferenccel készült kiadványok, újságcikkek, hanganyagok, fontosabb rádiófelvételeinek gyüjteménye, és sok minden egyéb, más kategóriába nem sorolható anyag kapott helyet

1. Benedek András: Egy kor foglalata és rövid krónikája

1. BENEDEK ANDRÁS: Egy kor foglalata és rövid krónikája Bessenyei Ferenc három történelmi szerepben Hamlet híres mondása a színészről ritkán volt olyan találó, mint Bessenyei Ferenc esetében, aki három nagy alakításával csakugyan rövid krónikába foglalta a szabadságharc korát és utókorát. Kossuth Illyés Gyula Fáklyalángjának Kossuthja volt az első. A bemutató élményét – 1952. december 12. – aligha felejti el, aki ott lehetett: a közönség fölállva ünnepelte az írót, a rendezőt és az együttest. A siker egyik pillére Bessenyei alakítása volt.         Sokat segített a maszk és a hang: Bessenyei alkata és arca a jól ismert képet mutatta, meleg baritonja pedig lenyűgözően idézte Kossuth „harangszavú szólását”. Kossuth a nemzetet babonázta meg ezzel a sokregiszterű hangszerrel, Bessenyei nagy ellenfelét s ezen át a nézők más természetű tömegét. A párviadal első fele Görgey vizsgáztatása a válság idején, mikor ép sereggel csak ő rendelkezik, s korábbi gyanús megnyilatkozásai ellenére mégis őt kellene a magyar hadak élére állítani. Bessenyei baráti hangot üt meg, s mindig visszatalál ide, ellenfelének kizökkentően nyers válaszai ellenére. Nagy kitérőkkel bár, de elszántan tör célja felé: ki kell fürkésznie az ellenfél jellemét, s ha a végső kérdésekben egyetért, meg kell nyernie. Görgey sérelmeire logikus érvekkel válaszol, s az indulat csak olyankor ragadja magával, amikor hazafiság és forradalom lényegéről kell leckét adnia. Jó lélektani érzékkel fedezi föl Görgey leggyöngébb pontját, hiúságát, s ezen át nyeri meg a haza és a további harc ügyének. Mikor ez sikerül, elcsukló szóval s egy férfias kézszorítással adja át a hatalmat.         A temesvári vereség híre új helyzetet teremt. A végső veszély megsokszorozza Kossuth értelmi és indulati erejét, aminek ábrázolása hallatlan bravúrt kíván a színésztől. A további párviadal legmélyebb buktatója, hogy a néző ismeri a világosi fegyverletétel tényét, s most mégis el kell hinnie, hogy a katasztrófa elkerülhető. Illyés itt nagy költői erővel szövi tovább azokat a gondolatokat, amelyeket Kossuth a híres viddini levélben írt meg, s amelyek realitását a történelem vitathatja, de a dráma elfogadja realitásnak: az emberábrázolás hitelesítésére használja fel. Bessenyei szuggesztivitásának hatására elhiszem, hogy Görgey ép hadával még mindig ki lehetne törni az ellenség gyűrűjéből. Kossuth tudja magáról, hogy „diabolikus szónok”, ám a hang, amelyet politikus és színész egyforma művészi tudatossággal használ, most már kevés, s mikor a retorikus rutin elragadná, Bessenyei bocsánatkérő mosollyal vált ridegebb, tárgyilagosabb hangra. A szóbeli érveket meg kell toldani valami bizonysággal; ezért lényeges itt Józsa szerepeltetése, akit beszólítva Bessenyei úgy karol át, hogy ez az ölelés érezhetően az egész népnek szól. Görgey már-már kapható az imént reménytelennek bélyegzett kitörésre, gerillaharcra akár külföldről is, míg hiúsága nem kap sebet: Józsa lelkesedéséből kitűnik, hogy akkor is Kossuth lenne a vezér. Ez billenti a tagadás felé a mérleg serpenyőjét, ez villantja föl Görgey luciferi vonásait s teszi törpévé az arcába világító Bessenyei-Kossuth mellett. A jelenet kulcsa a testi és szellemi szilárdság, a meggyőződés: a romantikus Kossuthé a maga igazáról, az őt tolmácsoló Bessenyeinek Kossuth igazáról. Ehhez már csak eszköz a hang; az írói érvek erejét át kell tüzesítenie a valódi szenvedélynek – s ebben az indulatban ragyogóan találkozik szerep és színész természete. A felvonás másik nagy buktatója az öngyilkossági terv. Kossuth a reménytelenség mélypontján a végzetet zsarolja élete felajánlásával: siralomházra emlékeztető két gyertya közt búcsúlevelet ír, pisztolyával farkasszemet nézve. A történelem nem tud erről a pisztolyról. Bessenyeinek itt arról kell meggyőznie a nézőt, hogy értelmetlen lett volna Kossuth öngyilkossága. Ezen a buktatón a rendező (Gellért Endre) segíti át a színészt: kivilágosodik a kazamata, s mintha a lehetőségek tündökölnének fel új fényben. A turini remete Bessenyei megformálásában öregen is elnyűhetetlen ifjú. Szánnivaló vaksisága, öreges feledékenysége kedves, lényegtelen emberi gyöngeség, mert következetes forradalmár-mivolta töretlen. Ezzel válik teljessé a Bessenyei megformálta Kossuth-kép, a két epizód pedig példává: így is lehet élni, harcolni. Görgey Németh László Az árulója más szemszögből s másként ábrázolja a párviadalt, jóval Világos után, a rendőri felügyelet alá helyezett Görgey klagenfurti otthonában. Az ellenfél, Kossuth csak szellemileg van jelen: küldöttek pletykálkodó szavaiban és magatartásában, újsághírekben, a viddini levélben – és mindenekelőtt Görgey vívódó lelkében. Az áruló nem az ország élén álló hadvezért mutatja be, hanem a magánembert, az űzött vadat, a szeretett és körülajnározott gondos férjet, a baráti és rokoni vigaszra szoruló szerencsétlen áldozatot, aki gyötrődések, öngyilkossági szándék után jut el a mindent megoldó formulához: a nemzet önérzetének szüksége van arra, hogy Görgeyt árulónak tarthassa. Szerep és színész találkozása itt már nem volt olyan kézenfekvő, a harminc éves, szikár, racionálisan gondolkozó Görgey megformálása nehéz feladatot rótt Bessenyeire, s maszkjával (szemüveg, szakáll), csak halványan idézhette föl a néző előtt a történelmi képet. Igaz, a „tábornok” csak egyszer bukkant elő, a zsaroló honvédtiszt látogatásakor, s a színész ebbe a pillanatba sűríthette a határozott és kemény hadvezér ábrázolását. A továbbiakban mintha megfakult volna a zengő orgánum, de érezni, hogy mögötte látványos sziporkázás nélkül is befelé izzik az indulat. A méltatlan vádak hallatára olykor kitör ugyan a visszafojtott tűz, de nem romantikus póz, hiúság, hanem értelmi fölismerés mondatja ki Bessenyeivel, mekkora értéket képviselt a szabadságharcban Görgey hadvezéri tudása. A viddini levél tervei képtelenségnek hatnak egy józan osztrák polgár szájából, Bessenyei mégis hűvösen, indulat nélkül, árnyalatnyi iróniával reagál rájuk. Ám az ellenfél indulatos érveinek ez a logikus, filozofikus mérlegelése csapdát rejt: Kossuth és Vörösmarty átkaiból könnyebb kihallani a nemzet igazságát, mint a baráti és rokoni vigaszokból. S Bessenyei épp azzal teszi emberileg naggyá és rokonszenvessé Görgey figuráját, hogy fizikailag is összeroppan az igazságtalan vádak-átkok súlya alatt. Ez teszi hitelessé és megrendítővé az öngyilkosság kísértő gondolatát. Az áruló sokféleképp pár- vagy ellendarabja a Fáklyalángnak. Ott a közösségi eszmék (hazafiság, szabadság) sűrűsödtek a főszereplők konfliktusába, itt egy jobb sorsra érdemes ember lelkiismereti problémája áll a középpontban. A közéleti szereplés a múlté, a tényeken már nem lehet változtatni, s a nemzet jövője szempontjából – látszólag – mindegy, hogy Görgey pénzen vett árulónak minősül-e vagy hűvösen logikus „kedvszegőnek”, ami az egyéni becsület, erkölcsi nagyság szempontjából döntően más. A látszat azonban csalóka. Görgey sorsa, ha másként is, példa, akár Kossuthé volt, s célja, hogy gondolkozásra, önismeretre tanítsa a nemzetet, amely szívesebben politizál érzelmei szerint. Ez persze más természetű játékstílust diktált színésznek és rendezőnek (Ádám Ottó), amiben az is segítségükre volt, hogy az eltelt tizenhárom év alatt egész színjátszásunk ebbe az irányba fordult.         A játékstílus megváltoztatása nagy próbatétel a színésznek, mint az a Fáklyaláng 1968-as felújításán is kiderült. Bessenyei most már Az árulóban megformált Görgey szemével nézte Kossuthot s a másfél évtized előttihez mérten kevesebb romantikus lángolással, több racionális kétellyel formálta meg a párviadal néhány részletét. Széchenyi A két stílus szintézisét a Széchenyi címszerepe hozta meg, noha Németh László a drámát a másik kettőnél jóval korábban, 1946-ban írta. Széchenyi egyénisége azonban magán hordozza mind a romantikus, mind a racionális-ironikus vonásokat. Élete, halála egyfelől irodalmi minták után igazodó hősi „szerep”, amely őt magát s nemzetét mintegy képességei fölé emeli. Ennek alkatrésze a már elmúlt őrültség – valójában a század betegsége –, amelynek védelme alatt megszületik a nemzetserkentő gúnyirat, s az öngyilkosság gondolata. Másfelől viszont a vérré vált szerepet állandóan ellenőrzi a kételkedő, gunyoros észjárás, amely végül a logika szigorú törvényeivel, s azon túl az érzelmi élet porszemnyi súlyával billenti el a mérleget, adatja az agyat szétvető pisztolyt a hős kezébe. Széchenyi egyénisége egész sor ellentmondásból van összeszőve, s tán a legcsekélyebb, hogy hetven éves fővel is „diabolikus suhanc” maradt. Az ő „csupa füst és szikra” modora alighanem véznább, idegesebb, öregebb testalkatból szólalt meg, ezt azonban illúziót keltően pótolta Bessenyei alakításában a maszk, az időnként megroggyanó tartás, a sok vibráló gesztus, s ami a legfontosabb: a bonyolult, közbevetésekkel tarkított mondatok világos és árnyalt előadása. Nehezebb világosságot teremteni látszat és valóság hamleti sűrűségű gubancában: tébolydában él – noha már nem őrült –, időnként megjátssza – máskor valóban nem bír önmagával –, végül a kristálytiszta logika ragadtatja az őrülettel rokon önveszélyes cselekedetre. Bessenyei mozgásai, gesztusai pontosan követik a szellem s a lelkiállapot bukfenceit. Miközben leszólja a hírhedt gúnyiratot, s tagadja, hogy ő a szerzője – szerzői szeretettel és hiúsággal fogja kézbe a könyvet, s büszkeségét elárulja egész magatartása. Ám ugyanakkor meg is riad, hogy titka már az ország száján forog. Még markánsabb ez a kettős játék a harmadik felvonásban, mikor józanul végiggondolt öngyilkossági tervéhez csak az érseki feloldozás kellene, s mégis hisztériás irtózattal utasítja el a vacsorát. Az öngyilkosság eszméje Kossuth és Görgey esetében írói fikció volt: gondolat, amely átsuhan az ember agyán, a színészt viszont nehéz alternatíva elé állítja. Ha mélyen átélve jeleníti meg, végül csalódást okoz a nézőnek; ha az életösztön kezdettől fogva erősebb a halálvágynál, a vívódás válik súlytalanná. Az író pontosan megrajzolta az egyre szűkülő örvényt, de a vergődő embert, aki egy kedvezően is magyarázható újsághír vagy egy sakkjátszma ómenjéhez kapkodva szeretne kikecmeregni belőle, testi mivoltában Bessenyei állította a néző elé. A reménytelen kapkodás pillanatai után egyre sűrűsödik a homály, míg csak teljessé nem válik az öngyilkosság szándéka. Ez a teljes megnyugvás, szinte a boldogság pillanata, ahol fölöslegessé válnak a romantikus-teátrális eszközök. A végső pisztolydörrenés történeti hitelű lezárása a függetlenségi harc „rövid krónikájának”, amelynek „foglalata” a három alakítás. Kossuth, Görgey, Széchenyi külön tragédiája mögött érezni a nép tragikumát s az elnyomó rendszer alávalóságát: két hatalmas egyéniséget félrezökkentett s egy harmadikat öngyilkosságba hajszolt. De hogy az elnyomás elleni harc a bukások ellenére is fölemelő, reménytkeltő, a azt művészi módon épp Bessenyei szuggesztív alakításai világították meg. Feltéve: 2006. június 24.