Képes Újság megemlékezése, 2009. 7. szám, 5. oldal Hódmezővásárhelyen született 1919. február 10-én. Kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a Nemzeti Színház örökös tagja, a Nemzet Színésze Valósággal sistergett, ahol csak megjelent. Magánéletében is lehengerlő volt, nem lehetett szabadulni a varázsától. Egyszer a rádió pagodájában ücsörögtünk, csöndesen beszélgettünk, amikor kivágódott az üvegajtó, és nem belépett, hanem valósággal beviharzott: attól kezdve csak rá lehetett figyelni. Megvillant ellenállhatatlan mosolya, és öblös baritonján belekurjantott a levegőbe: kezit csókolom, szervusztok, drágáim! Mi pedig kórusban köszöntünk vissza, és úgy éreztük, hogy vele együtt legalább pár másodpercnyi életöröm is átsuhant a folyosón. Bessenyei Ferenc február 10-én lenne 90 esztendős.
Komédiásnak nevezte magát, ahogy a hőskorszak vándorszínészei, a legendás elődök, akik életüket is képesek lettek volna adni a magyar kultúra felvirágoztatásáért. Bessenyei Ferenc valóban az ő örökösük volt: a legnagyobb színművészek egyike, akinek a „komédiázás” nemcsak alakoskodást jelentett, hanem az egész életét. Véresen komolyan vette hivatását, hite szerint Isten is arra teremtette, hogy a legnemesebb hősök sorsán keresztül mutassa meg az emberi lét magasságait és mélységeit, neveljen ember- és hazaszeretetre, ugyanakkor vérbő humorával és nótás kedvével „csupán” szórakoztassa közönségét. Több nemzedék őrzi emlékezetében legnagyobb szerepei, Bánk bán, Ádám, Othello, Galilei, Kossuth, Görgey, Lear király tragikus alakját, Higgins professzor könnyed eleganciáját, Tevje, a tejesember Istennel pörölő incselkedését. Dobos Szilvia cikke nagyobb méretben ITT látható |