Ezen az oldalon Bessenyei Ferencről és Bessenyei Ferenccel készült kiadványok, újságcikkek, hanganyagok, fontosabb rádiófelvételeinek gyüjteménye, és sok minden egyéb, más kategóriába nem sorolható anyag kapott helyet

1. cikk: 2-6. cikk: 7-9. cikk: 10-11. cikk: 12. cikk: 13. írás: 14. írás: 15. írás: 16. írás:

Születésnapi köszöntő 1999-ből Öt cikk 1967 és 1969 közötti munkáiról Születésnapi köszöntők 1989-ből Két újságcikk 1976-ból Levelek Bessenyeihez: a Film Színház Muzsika összeállítása 1989-ből Nádasdy Kálmán levele 1980-ból Aczél György két levele 1979-, illetve 1989-ből Kállai Ferenc és neje levele 1979-ből Cenner Mihály levele 2001-ből

1. SZÜLETÉSNAPI KÖSZÖNTŐ – 1999. Molnár Gál Péter írása 1999. február 10-én az akkor nyolcvanéves Bessenyei Ferencről Az utolsó klasszikus hős Ő tud a leghalkabban is érthetően beszélni. Drámát világgá ordítani képes minden kontár. A drámai verset magától értetődővé mondani, egyszersmind ünnepi emelkedettségének is megadni a formáját: ehhez kivételes fizikai adottságok szükségeltetnek, művészi ízlés, technikai tudás és az a homályos valami, amit tehetségnek szokás nevezni, holott többnyire a művésznek korával való érzéki összhangjáról van szó. … A Bánkkal Bessenyei lesz az első számú nemzeti tragikus hős. A Madách-mű 1954-es felújításakor másodszereposztásban eljátssza Ádámot is, de rosszul áll rajta a megannyi történelmi bújócska jelmeze. Nem színészi gyorsrajzoló. Köztéri szobornak tetszik. Márványszobor, akiben forró véráramok keringenek. Eljátssza valóságos Magyar Filatéliaként az évfordulós hősök ünnepi bélyegsorozatát: Galileit, Széchenyit, Bolyait, Kossuthot többször is, ellenlábasát: Görgeyt, Schönherz Zoltánt, Stromfeld Aurélt, Dózsa Györgyöt és még Neil Somonnal is úgy viselkedik a színen, mint megbántott-megsértett nemzeti hős. A színház vezető tragikusa. … Bessenyei hol elhagyja a Nemzetit, és átmegy színészi szerencsét próbálni a Madáchba, mivel anyaszínháza a modernséget keresi a hagyományőrzés helyett. Majd a Madáchból visszamenekül a Nemzetibe, de addigra a színházi stílusok kutatása következtében a rendezői kar túllépett színházművészetünk valóságos hagyományain – amelyeket mindig is a nagy színészek őriznek –, és a gépezetbe beilleszthetetlenül zavaróan hat a roppant személyiség.       Bánk bán széles lélegzete fölösleges lesz a kortársi színházban. Nem tudnak mit kezdeni Bessenyei pátoszával, jóllehet sosem patetikus, de emelkedettebb az alagsori realizmusnál. Nagy tragikus hős, de a divat, vagyis az időszerű közízlés nem a tragikumot keresi, hanem annak egyidejű fonákját. A köztéri hősöket lebontják. Átszállítják. Újrafelavatják. Szállítják ide s tova. Elbizonytalanodnak az állandó erkölcsi értékek. Szükségtelenné vált a tragikus hős, hiszen ő képviseli a morális mértéket. Bessenyei nyugdíjas emlékműve színjátszásunknak. Színháztalan-szereptelen szobra az emberi nagyságnak, az erkölcsi tisztaságnak, az áldozatvállalásnak, a hősi helytállásnak.       A romba dőlt közerkölcs fölött most tisztelegjünk a nyolcvanesztendős Bessenyei Ferenc előtt, aki nyugtalanítóan figyelmeztet tisztultabb világra, erkölcsi parancsokra, megrendülést szerző, emelkedett tragikumra.       Nyugdíjba vonulásával penzionálták színházaink a valódi nagyságot.

A következő öt újságcikk 1967 nyara és 1969 november vége között jelent meg, és szorosan kapcsolódik a Bessenyei Ferenc magánéletét 1963 és 1970 között bemutató oldalhoz. Ezen kívül bizonyítékul szolgál arra, hogy Bessenyei Ferenc soha nem „hőzöngött”, ahogy sokan állították, hanem következetesen, hűen az 1950-es években az igazi nagy szellemektől tanultakhoz mindig ugyanazért küzdött nem csak a színpadon, de nyilatkozataiban is: a magyar kultúráért, a magyar nemzetért, egy nép múltjához illő magatartásért, jelenért.

2. EGYIK ESTE KOSSUTH, MÁSIK ESTE GÖRGEY … Bessenyei Ferenc visszatér a Nemzetibe Riporter: Fencsik Flóra Megjelent az Esti Hírlapban, 1967. június 14-én A színházi évad végével minden évben megindul a mozgás a színházak között. Az átszerződött színészek közül idén a legnagyobb szenzációt kétségtelenül Bessenyei Ferenc keltette, aki négy év után visszatér régi dicsőségei színhelyére, a Nemzeti Színházba: – Amit a színházról tudok, a Nemzeti Színháznál töltött tizenöt évemnek köszönhetem – vallja. – S ez a négy évad a Madáchban most új színeket, hasznos tapasztalatokat hozott; másfajta rendező egyéniségekkel ismerkedve, frissebben, más ritmusban térek vissza. Nagyon fáradt voltam akkor, amikor eljöttem a Nemzetiből – jót tett a levegőváltozás … RÉGI DICSŐSÉG Büchner Dantonja, a Kispolgárok Tyetyerevje, s most utoljára, Német László Árulójának főszerepe, ezek voltak az utóbbi évek emlékezetes állomásai – egy sor erején aluli feladat közt. És most? Az első lecke érdekes: a Kossuth árnyával viaskodó Görgey után, ismét a Görgeyvel viaskodó Kossuth. Németh László után Illyés Fáklyalángjának felújítása. Lesz olyan is, hogy egyik este Kossuthot játszik a Nemzetiben, másik este Görgeyt a Madáchban. Kossuth szerepe egyébként ugyancsak a „régi dicsőség” felelevenítése, hiszen ő játszotta az eredeti bemutatón is. (Még egy nagy visszakanyarodást ígér a közeljövő, a pályakezdés sugaras, nagy diadalát, szerelmetes szerepét, a Bánk bánt játssza el ismét a nyáron, szabad ég alatt, a gyulai vár színpadán. De erről majd később beszélgetünk. Bessenyei telve van gonddal-gondolattal, ha a Bánk bán kerül szóba …) – Milyen színházat álmodik magának? AZ UNALOM ELLEN – Hasznosan szeretnék élni, ebből fakad a türelmetlenségem! Olyan színházat szeretnék, ahol mindaz hasznos a színháznak is, ami nekem jó. Ahol nem apró, gyáva hibákat követnek el, hanem inkább gerinces, nagy tévedéseket. Ahol a gondolat és a költészet világít, s nem egy rendezői „stílus” tetszeleg, ahol nem kirakatot rendeznek látvánnyal és fényhatással (!), hanem egyértelmű, gerinces gondolatot akarnak kifejezni, e ezt át is képesek préselni a rivaldán. Mert az unalommal csak a gondolat és költészet ereje veheti fel a harcot. Ennek megtestesítője pedig: a színész! Őt kell hát fellobbantania annak, aki a publikumot fel akarja rázni!

3. 17 KÉRDÉS BESSENYEI FERENCHEZ Riporter: Galsai Pongrác Megjelent a Nők Lapjában 1968. március 2-án (Amikor a Fáklyaláng harmadik felvonása után az öreg Kossuth remete-maszkjában betámolygott az öltözőbe, azt hittem, részeg.      „Királyom! – mondta, miután fehérre, őszre, ráncosra maszatolt arcából észrevett. – Régóta várakozik rám? Királyom! – és nem közönségesen nehéz kezével megfogta a vállamat. – Ugye, látni méltóztatik, hogy kivagyok. Hát nem sok bölcsességet fog ma hallani tőlem.”      Részegen végigjátszani három nehéz felvonást! s még ha száz-valahányadszorra is!      A színész először jobbról-balról a két pakompartját tépte le, aztán a bajuszt, aztán az állára ragasztott szőrzetet.      Most, hogy már civil arcára vetkezett, gyanút fogtam: talán csak rendkívül felfűtött, túlhevült és fáradt.      Elmenőben még kockás csibészsapkát csapott a fejébe; rikító sálat csavart a nyaka köré, s változatlanul királyomnak szólított. Majdnem elnevettem magam. Piszkos Fred, a kapitány jutott eszembe, egy régi Rivels-kép és Rettegi Fridolin, a bohém színigazgató.      Aztán átharsogta a lépcsőházat.      „Kézcsókom uraságodnak!” – köszönt futtában egyik kollégájának.      „Ég veled, királynőm!” – búcsúzott el a portásnőtől.      A színház előtt autóba tuszkolt, s végigmérgelődte az egész Kossuth Lajos és Rákóczi utat. Szidta a kocsiját, ezt a „makrancos skatulyát”, gyalázta a villanyrendőrt, mert az orrunk előtt váltott pirosra, átkiabált egy taxisofőrnek, akitől későn kapott előnyt. Teljes gázt adott az ösztöneinek. S színpadi részegségéből közben tökéletesen kijózanodott. Így érkeztünk meg beszélgetésünk helyére.      Ahol kérdésemre ily megfontolt és komoly válaszokat kaptam.) – Először arra lennék kíváncsi, hogy színészi munkáján kívül érdekli-e a történelem? – Érdekel. De úgy is mondhatnám, hogy érdekelne. A magyar történelemhez ugyanis nehéz hozzáférni. Nincs róla igazán eleven, közkézen forgó s a nép tudatában fel-felfrissülő ismeretanyagunk. Legfontosabb forrásmunkáink biztos fedezékei a könyvtárakban élő pókoknak. Egy dűlőútra való port kell kiverni belőlük, mielőtt fellapoznánk őket. A beat-zenéről, a miniszoknyáról, vagy B. B. idomairól „nemzeti vitaestéket” rendezünk, de történelmi tájékozódásunk az érettségi tételnél végetér. Kossuth leveleit, Görgey naplóját, Széchenyi emlékiratait még az antiidőkben adták ki. Pedig a jól jövedelmező ponyvák árnyékában meghúzódhatna egy-egy izgalmas memoár vagy tanúvallomás is. Így aztán a történelemből csak az adatokat meg a pletykákat ismerjük. De az adat nem mond többet önmagánál. S a pletyka mindig hazudik. Idővel hozzászoktunk, hogy a történelmi hősöket érzelmi alapon ité1jük meg: ezt szeretjük, azt ki nem álljuk. Kossuth az „édesapánk”, Görgey „áruló”! Mohács „nemzeti nagylétünk nagy temetője”, Szigetvár „büszke sasfészek”! Kétségbeejtő ez az idült szubjektivizmus. Mi csak haragudni tudunk, vagy érzelegni. S jóformán azt sem tisztáztuk, hogy mire lehetünk büszkék, s mit kell pirulva elismernünk. – Mi a különbség tizenöt évvel korábbi és mai Kossuth-felfogása között? – Kossuth-képem az ötvenes években még felhőtlen volt. A gyanú árnyéka sem fért hozzá. Akkor a vidini levelet, amelyben a szabadságharc bukását leírja és árulónak bélyegzi Görgeyt, szent szövegként olvastuk. Kossuth utóbb átigazította a vidini levelet. Erről azonban nem tudtunk. Aztán a Kossuth-kép mindinkább emberivé kezdett válni. Megnyerő tiszta jellemében előtűntek csillogó hibái. Az a hajlama például, hogy a fantazmagóriát súroló elképzelésekbe is belehajszolta magát. De a tévhiedelmek nem roppantják össze erkölcsi nagyságát. Hogyan is mondja Görgey Az árulóban? Ha Kossuthot elkergetik, „a nemzet egyetlen éjszaka kihűlt volna alattam”. Majd később: „A döntő az, kinek viselkedésében ismer a nemzet önmagára.” – És milyennek látja Görgeyt? – Kossuth forradalmár hazafi volt. Görgey csak hazafi. Ami nagy különbség az előbbi javára. – Egyetért-e Németh László Görgey alakjával? – Költői műről lévén szó, nem áll módomban kételkedni benne. Aki kételkedik, bizonyítson is. Ilyen méretű irodalmi vállalkozással csak egy másik író hasonlóan forró műve tudna perbeszállni. – Nem zavarja-e, hogy a „Fáklyaláng”-ot és „Az áruló”-t párhuzamosan kell játszania? – Mielőtt a kérdésre felelnék, hadd pótoljam meg előző szavamat. Amikor Az áruló főszerepét elvállaltam, a két feladat összeveszett bennem. S bizony, hevesen kételkedtem Németh László igazában. Egyszerűen sértve éreztem magam Kossuth nevében. Aztán higgadtabb óráimban a konfliktus csillapulni kezdett; a két hős mindjobban közelített egymáshoz; majd a művészi megformálásban végül is találkoztak. Ma már kölcsönösen bizonyítják, magyarázzák és kiegészítik egymást. Holott az elvek porondján ellenfelek maradtak. – Milyennek őrizte meg Gellért Endrének, a „Fáklyaláng” egykori rendezőjének emlékét? – Gellért Endre feszült ember volt, mégis eszményi munkatárs. Ő égette bele a színészekben, hogy ne a rendező felelősségére játsszunk színházat. Ha hétfőn kérdeztem tőle valamit, csak csütörtökön adott választ, de addig én is rájöttem a kérdés nyitjára. Gellért presztízsügyet csinált abból, hogy a legkisebb színész se érezze magát kisebbnek nála. – Kik a művészi eszményképei? – Minden tehetséges kollégám. – Látta-e Nagy Attila Zrínyi-alakítását, amelyet „bessenyeizmusban” marasztalnak el? – Sajnos, a Darvas-darabot nem láttam. De a kritikák rám célzó utalásai már kihoztak a sodromból. Itt valami tévedésről van szó. Gondolja csak meg: Othello, Galilei, Danton, Kossuth, Dózsa, Görgey; folytassam a sort? tizenöt év alatt jónéhány történelmi hőst sikerült átpréselnem a rivaldán. Valamennyi az én hangomon szólalt meg. De kényesen ügyeltem, hogy egyik szerep se hasonlítson a másikhoz. Vagy mégis hasonlítottak volna? Hát akkor miért hízelgett a kritika? Akkor miért nem mondták, hogy „kongó nemzeti színházi stílusban” játszom, hogy „utánzom magam”, hogy „toroköblögetős” hangon beszélek? Nem értem. Mi cseng vissza most a kritikusok fülébe? – Melyik szerep volt pályájának mélypontja? – Antonius. A Nemzeti Színház gondatlanságból osztotta rám Antonius szerepét. Mert akkor már fáradt voltam. Kifogytam a raktáron levő hősi attitűdökből. Ezért is íratkoztam be néhány évre a Madách Színház másfajta típusú iskolájába. – A kísérletezést vállalja inkább, vagy a biztos sikert? – A kísérletezést. Életre-halálra. Kivéve azt a néhány pillanatot, amikor az ember éppen tehetséges, a művészetet folyton gyakorolni kell. Főként azért, hogy a teremtő másodperceket jól ki tudjuk használni. – Mi a véleménye az „elidegenítés” dramaturgiájáról? – Ezt ne is kérdezze. A színész elsőrangú érdeme az átélés, amely amúgyis csak a kegyelem állapotában adatik meg neki. Hát akkor miért akarunk „kívülről” játszani? Mi szükség arra, hogy a hibáinkból erényt csináljunk? – Szeret vitatkozni? – Hiszen láthatja. – Meg akarja-e találni azoknak az igazságát is, akiket nem szível? – Törekszem rá. De ritkán sikerül. Sajnos, az ostobaságot nálunk elég nagy arányokban művelik. Én nem osztom a tételt, hogy „minden igaz és mindennek az ellenkezője is”. Bölcséletileg talán bizonyítható ez az álláspont. De a gyakorlatban a gyáva és tanácstalan emberek védekeznek vele. Ha én hiszek valamiben, akkor az nekem egyszersmind igaz is! Mindaddig, amíg ki nem ábrándulok a hitemből. – Elmondaná tegnapi napjának történetét? – Kérem. Reggel 9-kor keltem. 10-kor próba, 2-kor rádió, 4-kor pihenés, 7-kor előadás, 11-kor vacsora, utána tanulás. Ha a Fáklyaláng megy, sohasem szoktam ebédelni. – Mivel tölti a szabad idejét? – Kézirataimat rendezgetem. No, ne ijedjen meg, nem képzelem magam regényírónak. Csupán a Bánk bán-ról készítek egy hosszabb szerepelemzést. Azt kívánom bizonyítani, hogy amíg Katona drámájában nem teremtünk rendet, a darab állandó károsodásnak van kitéve. Hiszen minden előző színrehozási kísérlet felemás volt; a rendezők kényük-kedvükre kurtítottak a szövegen; s amit a tizedik oldalon kivágtak, a huszonötödiken megbosszulta magát. A Bánk bán eredeti terjedelmében nem színpadképes. Darabot kell tehát csinálni a darabból. Érvényes dramaturgiára van szükség, amely értelmetlenné teszi a rendezők kapkodó beavatkozását. – Egyéb passziója? – A víz. Nyáron nagyon szívesen vitorlázom. – Végül: akad-e kérdés, amelyet szívesen föltenne magának? – Köszönöm az előzékenységét. De annyi mindent szeretnék kérdezni magamtól, hogy inkább nem élek az alkalommal.

4. SZENVEDÉLY, TEREMTŐ INDULAT … Meghitt beszélgetés Bessenyei Ferenccel a múltról és jövő tervekről Riporter: Illés Jenő Megjelent a Film Színház Muzsikában 1968 nyarán Bessenyei Ferencet kerestem fel a minap. … Alkotó indulat fűti át nyári napjait, személyes drámái – úgy tetszik – elvonultak felőle. Nem a gyötrődő, vívódó művészt találtam, a teremtő, ihletett alkotóval találkoztam. Egy merész kaland Pedig az elmúlt esztendők korántsem voltak harmonikusak. A Nemzeti Színházból öt éve a Madách Színházhoz szerződött. A közvélemény találgatta, miért? Én arra gondoltam, vajon megéri-e változtatni? … Most egy esztendeje a Nemzeti Színházban játszik újra. Higgadtan, távlatból tekint vissza erre a merész kalandra. – Engem ebben a vállalkozásomban az is vonzott, hogy személyesen szerettem volna a „szervátültetés” veszélyeivel szembenézni. Minden színházban kialakul egy belső; szerves élet, amelynek pontos rendje van, belső rangja, sajátos hangulata. Nagy veszélyt jelent egy ilyen közegbe belépni kívülről. Nem is sokan szokták kibírni, hiszen minden színház együttese kialakítja saját céhbeli öntudatát, belső értékrendjét, saját csapatszellemét. Ebbe egy másik csapatból átkerülni, őket meggyőzni, olyan szituációt teremteni, hogy engem, befogadjanak, ez hihetetlenül nehéz. De nemcsak ennek az izgalma vonzott. A Nemzeti Színházat tépázó szellemi pozícióharcok engem is meggyötörtek, s úgy éreztem akkor, hogy a színház egész szellemi világa tagadni látszik azokat az eredményeket is, amelyek színészi egyéniségünket, a Nemzeti Színház rangját kialakították. Nagy stílusharc kezdődött, amely tagadni látszott az egész addigi színpadi gyakorlatunkat, de hogy milyen termékeny volt, bizonyítja Brecht: Galilei élete előadása, amelyet sikerült értelmi szenvedéllyel megvalósítani, hiszen Brecht zseniálisan „visszalopta” az összes hatáselemeket, jelmezt, díszletet, világítást – a színpadot teljesebbé tette. Azért is sikerülhetett a mi Galilei-előadásunk, mert megpróbáltuk kifejezni a saját hangunkon Brecht világát. Találkozás – szerepekkel Ezek szerint mi volt mégis, ami arra indította, hogy kezébe vegye a vándorbotot? Úgy éreztem, a szerepek elkerülnek. Szerettem volna görögöket, érdekes férfiszerepeket játszani, amelyekre, úgy éreztem, szükségem van ahhoz, hogy tovább léphessek, amelyekre a bennem kialakult művészi erőket is alkalmasnak tartottam. A Madách Színház programjától, rendezői stílusától azt vártam, hogy megtalálom mindezt. Bizonyos fokig teljesültek is reményeim. Dantont játszottam, Tyetyerevet, Hódy Barna professzort Németh László drámájában, s főként azzal, hogy Görgeyt eljátszhattam. Új erőket sikerült felszabadítani magamban, ezek nélkül, Othello, Bánk, Dózsa térölelő energiáival Görgey zárt világát nem tudtam volna megközelíteni. Ennek a korszaknak az volt szinte a vizsgafeladata.      S hogy újra visszatértem a Nemzeti Színházba? Ez nagyon drámai kérdés a mi szakmánkban. Nincs időnk várni, s ha a színész életében vannak fáradtabb periódusok, ezek az alkotó hangulatban élő színészt is koptatják. Nekem minden évben bizonyítani kell, hogy alkalmas vagyok arra, hogy ezt a mesterséget folytassam. Az; hogy visszatért, ezek szerint azt mutatja: a Nemzeti Színház mostani műsorpolitikájával, belső szellemi világával meg van elégedve? – Nem ilyen egyszerű a kérdés, de érzem, látom, hogy mennyit fejlődött a Nemzeti Színházban az előadások megtervezése, a színpadi szervező munka, az előadások fegyelme és tisztasága. Van célja, elképzelése a vezetésnek, ebből sok, jó dolog támadhat. Azt szeretném, ha a Nemzeti Színház visszanyerné minden színét, erejét, hogy ünnep legyen, egy-egy előadás, egy színházi est, hogy ne szürke színek, tompított szenvedélyek fogadják a nézőt, hanem a költészet ereje, és ebbe a munkába szeretnék tevékenyen bekapcsolódni. Nagyon sokat beszéltek a lapok, színészek is arról a különös helyzetről, hogy eljátszotta Kossuthot,Görgey mellett, s Kossuth szerepével harmadszor is találkozott az elmúlt évadban. Milyen színészi tanulságot hozott ez a találkozás-sorozat? – Alkalmat adott, arra, hogy a romantikus fogalmazással szemben világosabban megmutathassam Kossuth erényeit és hibáit, azokat a legendás tulajdonságokat, amelyek alakját már-már népmesei méretűvé tették, szónoklatainak szélsőségeit, színészi fogásait, azt, hogyan csinál még hibáiból is erényt. Görgeyt mellette eljátszani néha, hideglelős izgalmat jelentett, pszichikai konfliktust: mindig tisztázni kellett azt a lelki alapállást, amely a két figura tartása, célja, cselekvésének stílusa és törekvése között van … Most, újra Németh László dráma, a Széchenyi szerepével foglalkozik. – Nem ez lesz az első találkozásom Németh László stílusával. Alkalmam volt Galilei, Hódy Barna, (Mathiás panzió), Görgey figurájának életrekeltőjeként megtanulni, milyen izgalmas, szép feladat megközelíteni ezt a stílust. Mi színészek gyakran elbújunk a könnyebb szövegmondás mögé, felmentést keresünk saját gyengeségünkre azzal, hogy Németh László szövege nehezen mondható. Ám az elmúlt évek tapasztalata, az említett nagy szerepek művészi öröme, meggyőzött arról, hogy megéri a szellemi erőfeszítést Németh László műveinek előadása. Ehhez valóban hozzá kell törnünk nemcsak nyelvünket, de szellemünket is. A gondolat és a szó nem járhat külön, hiszen Németh László történeteinek drámája a gondolati tartalomban van. Sok munkát követel, de olyan szellemi élvezetet szerez, amit sehol máshol nem találhat meg a színész. Nem az összehasonlítás, csak a példázat szándékával mondom: Shakespeare drámáiban el lehet az akciók mögé bújni, Németh László esetében a mondatok sűrűségében van az akció, s köznapi hősei is shakespeare-i szenvedélyekkel szólalnak meg. S a játékban is ennek a szenvedélynek kell érződni. Mondatai igazságát kell vállalnunk, mert ennek segítségével tudjuk csak azt a klasszikus kifejező erőt elérni, amely bennük van. Tanulmány – a Bánk bánról Megértem, hogy a Széchenyi előkészületei közben ennyire foglalkoztatják e stíluskérdések, de mi vezeti újra és újra Bánk bán felé? – Azért próbálok szerepelemzést írni a Bánkról „A hálátlan szerep” címmel, mert szeretném meggyőzni a közvéleményt arról, hogy a kegyelet gyakran megakadályozza a színházat abban, hogy hagyományainkat megfelelő módon ápoljuk. Hálátlan szerep volt a Bánk bán mindig, mégis az a véleményem, hogy ha meg tudjuk javítani dramaturgiai zökkenőit, belső ellentmondásait, ha olyan drámaköltő foglalkozna ezzel a feladattal, mint Illyés Gyula, akit drámai nyelve, történelemszemlélete, ízlése egyenesen predesztinál arra, hogy a Bánk bánt az élő színpadra visszavezesse, mert akkor nemcsak a kötelező olvasmányok, megszervezett ünnepnapok darabja lenne, hanem visszatérhetne a színházi hétköznapokba. Lassan ránk esteledik a kedves budai otthon csendjében. A színház szenvedélye tölti be az estét, pedig nem színházi feladattal csenget be a posta, hanem a televízió felvételére invitálják Bessenyei Ferencet. Benedek István Galilei-jelenetet írt számára. Galileit a jelenbe helyezte. Néhány perc, és egy kora esti beszélgetésből a televízió kamerái előtt egy izgatott Galilei-dialógusban él, lobog tovább, fáradhatatlanul a színészi szenvedély, teremtő indulat.

5. SZÍNHÁZI MAGAZIN Bessenyei Ferenc történelmi figurákról Rádió-felvétel: 1969. március 13. Adás: 1969. március 16. (Az itt következő cikk a beszélgetés szövegének – a levéltárban található – utólagos legépelése, ezért mondatai nem mindig befejezettek, szabályosak. A rádió archívumában egyébként megvan az eredeti felvétel.) – Műsorunk rendszeres hallgatói bizonyára emlékeznek arra, hogy legutóbbi számunkban arról vallottam, hogy a Nemzeti Színház kitűnő művésze, Bessenyei Ferenc, Németh László Széchenyi című drámájának főszerepében hogyan vetette el színészi sablonjait (!), milyen művészi alázattal azonosult a nagy magyar államférfi alakjával. Most őt kértük meg, valljon pályafutásáról, helyesebben, beszéljen arról, szívesen vállalja-e a magyar történelmi alakok színpadi megformálását? – Az a történelmi helyzet, amelyben élünk, abból szükségszerűen következtek ezek a figurák. Azért jók és azért nagyszerűek, és azért lelkesítőek számomra ezek a feladatok, mert az ember ilyen nagyszerű munka kapcsán ki tudja fejteni képességeit, akkor az kétszeres öröm a színész számára, mert elsősorban bármit csinálunk, mégis csak magyar színészek vagyunk, tehát nagyon nagy öröm a saját problémánkkal, ennek a népnek történelmi helyzetével, azokkal a történelmi alakokkal foglalkozni, akik bizonyos történelmi helyzetekben az életük feláldozásával, az életük munkájával példával szolgáltak a mának és a jövőnek, hogy hogy kell egy hazát szeretni, vagy egyáltalán mit jelent az, hogy haza.      Az első találkozásom a Kossuth figura volt. Nagyon nagy problémám volt az is, hogy külsőleg is valamelyest hasonlítani kell bizony hozzá, mert a Kossuth szobrok és a Kossuth képek ezt igénylik, hiszen nem lehet megkerülni a hasonlatosságot. Ez bizonyos mértékig sikerült. Na most szerettem volna az író által megalkotott anyagból egy olyan jellemet formálni, amely legtökéletesebben kifejezi a lelkünkben őrzött Kossuth-képet. Olyan szerencsém van, hogy kétszer találkoztam ugyanazzal a színdarabbal, kb. 15 éves távolságra esett egymástól a két bemutató. Az első bemutató egy ilyen forradalmi hangulatban, forradalmi korszakban jött létre, amikor az országban az a szó, hogy forradalom az üzemektől a szellemi vezetőkig mindenkit áthatott. (!)      A későbbi előadás egy ilyen nyugodtabb korszakban jött létre, amelytől ez a szó, hogy forradalom, ez egy kicsit már távol esett. Ma itt módom volt megvalósítani, hogy ennek az embernek az erényeiből és hibájából is többet, a tévedéseiből is többet megmutatni, és ezzel teljesebbé tenni azt a Kossuth képet, amelyet 15 évvel azelőtt egyszerűen csak a forradalmi lelkesedés hatott át. Szóval okosabbá, magasabbrendűvé akartam tenni, és erre módom is volt, azért mert azokkal a primőrhatásokkal ma már nem rendelkezett az a figura és az előadás sem, amivel akkor 15 évvel ezelőtt.      Igen nagy műhelymunka előzi meg egy ilyen figurának a színpadra állítását, hiszen az iskolakönyveinkben elfoglalt hely nem mindig egészen világos ezeknek a figuráknak. No most nem kételkedhetünk az író lelkiismeretében és felkészültségében, tehát tökéletesen kell követnem az író elképzelte, megálmodta alakot. Tehát a felkészülés rengeteg sok műhelymunkát igényel, sokféle emlékirat után kellett olvasni, amely mellette szól, olyanokat, ami ellene szólt, a kortársak véleményét róla, és ebből a sok ellentétes véleményből ki kellett szűrni egy olyan alakot, amelyet ma elfogadhatóvá lehet tenni a közönség előtt. Nekem nagy szerencsém volt, hogy ezt a két pólust két szemszögből tudtam megvilágítani. Ugyanis módomban volt a Németh László Árulóját eljátszani, ami Görgeyről szól. A Görgeyről szóló színdarab, Az áruló, nem ilyen történelmi rehabilitáció tulajdonképpen, hanem egy embernek az élete, akit a sors ilyen szörnyű csapdába zárt, hogy rásütötte az áruló bélyeget, s ezzel a szörnyűséges, nyomasztó átokkal kellett leélni az életét.      Ezenközben természetesen szó esik az egész 48-as katonai és forradalmi cselekedetekről. Kossuth és Görgey egymáshoz való viszonyáról is, és nagyon nagy élvezet volt Görgey szemével látni Kossuthot. Ez járult tulajdonképpen hozzá, hogy a második felújításnál Kossuth sokkal izgalmasabb figura volt, mint az elsőben. Az elsőben primőrebb forradalmár volt, itt viszont a forradalmár hazafinak a fantazmagóriába hajló mindenféle enthuziazmusát meg kellett valósítani, még azt is, hogy őneki eszközei vannak, színészi eszközei vannak arra, hogy meggyőzze a környezetét.      Tehát az, amit számtalanszor rámsütöttek, hogy komédiázás, az nem volt véletlen, azt ő tudatosan használta, az a jelleméből fakadt, az különben a kor jelleméből fakadt, hiszen egy romantikus korszak volt, egy byronista romantikus korszak, amiben minden ilyen nagy ember a nagy komédiások fajtájához tartozott. Nagyon nagy erőt érzek magamban arra, hogy ezeknek a hősöknek a jellemével fölvegyem a küzdelmet. Szeretném, hogyha ezek a szerepek hozzájárulnának ahhoz, hogy fölébresszük egymásban a példaképek iránt való tiszteletet, mert ezek hatalmas erkölcsi erőt tartalmaznak és jelentenek számunkra és nagyon fontos társadalmi iránytűt mutatnak nekünk, amikor olyan témákról vitatkozunk még ma is, ami akkor is probléma volt és még ma sincs eldöntve.      Ez az egész haza fogalom, meg nacionalizmus, meg internacionalizmus, meg hazaszeretet, meg nemzeti önérzet fogalma, hogy ez mennyiben jogos nekünk és mennyiben jogtalan, mire legyünk büszkék, mit kell korrigálni ahhoz, hogy biztosan és tisztán és okosan vállalhassuk azt, hogy mi magyarok ilyenek vagyunk, mert csak azzal vagyunk gazdagabbak, amilyenek mimagunk vagyunk, ha magunkhoz hasonlítunk leginkább.

6. DANTON? SZÉCHENYI? DÓZSA? Interjú Bessenyei Ferenccel Riporter: Lőcsei Gabriella Megjelent a Kisalföldben, 1969. november 30-án A beszélgetés akkor készült, amikor Bessenyei Ferenc meghívott előadóként Győrben részt vett a Sztereoszínház Kodály estjén. Részletek az interjúból: – Ma esti felolvasása azt sejtette, hogy szorosabb szálak fűzték Kodály Zoltánhoz. – Kodállyal több alkalommal személyesen is találkoztam. De nem ezekre a találkozásokra gondoltam elsősorban ma este, és nem személyes varázsa miatt vállaltam ezt a különös művészi erőfeszítést nem kívánó műsort sem. Eszméje az, ami megfogott, amelyet – szerintem – saját területén minden magyar művésznek folytatni kell: munkálkodni azon, hogy népünk okosabb, kultúrája kristálytiszta legyen. Kicsit tán fellengzősen hangzik: ha egy mondattal gazdagabbá teszem ezt a Kodály ránkhagyta örökséget, már nem éltem hiába. Egyik írásában Kodály ahhoz a magyar paraszthoz hasonlítja magát, akinek – mivel a hegyi patak hídja leszakadt – derékig vízben állva, vállán kellett tartania a pallót, míg a kiránduló társaság áthaladt. Nos, nekünk is sokat kell állni a vízben, vállunkon a pallóval, de hiszem, hogy nem hiába. … – Nemrég Bródy Sándor darabjában (A fejedelemben) láthattuk a televízióban. Mi a véleménye a tv művelődésünkben betöltött szerepéről? Mint Az ember tragédiájának gyakori szereplője, hogyan ítéli meg a Tragédia tv-változatát? (A Szinetár Miklós rendezte, Huszti Péter, Moór Marianna, Mensáros László hármas főszereplésével készült tv-filmet 1968-ban készítette a televízió.) – Örülök a tv-adások nagy sikerének, és annak is, hogy egyre több klasszikus irodalmi érték feldolgozására vállalkoznak. Nagy a külső zaj körülöttünk és bennünk. Megbolygatott világban élünk, amelyben egyre inkább elterelődik a figyelem a kultúráról. Minden, ami ez ellen tesz, ami megkísérli megismertetni a magyar közönséggel irodalmi kincseinket, már óriási eredmény, nevelő erő. Biztos vagyok benne, Madách Tragédiájának tv-változata is sokakban felébresztette a vágyat, hogy kezükbe vegyék a könyvet, s ha nem, legalább vázlatos képet kaptak róla, miről is szól ez a nagyszerű drámai költemény. – Milyen alakításokra készül mostanában? – Schiller 1945 óta hazánkban nem játszott darabjának, a Stuart Máriának készülünk a bemutatójára, és szüntelenül dolgozunk a nyáron forgatott Dózsa-film utómunkálatain. Nem árulok el titkot, ha elmondom: izgalmasan szép, nagy alkotás kerekedett ki belőle, amelynek jelentőségét csak növeli, hogy – tudtommal – először jelenik meg a nagy parasztvezér alakja filmvásznon. – Én pedig sokunk nevében mondom: szeretnénk minél előbb tapsolni ismét Győrben Bessenyei Ferencnek egy önálló előadói esten.

SZÜLETÉSNAPI KÖSZÖNTŐK – 1989. A következő három újságcikk 1989 februárjában jelent meg a 70. születésnapját ünneplő Bessenyei Ferencről. Ebből az ünnepélyes alkalomból Vámos László az Erkel Színházban nagyszabású ünnepséget rendezett, ahol a magyar színi világ színe-java, a pályatársak köszöntötték Bessenyei Ferencet. Az összeállítás harmadik cikke, Gyurkó László írása ezen ünnepség kapcsán íródott.

7. BESSENYEI FERENC SZÜLETÉSNAPJÁRA Molnár Gál Péter írása 1989. február 10-én pénteken jelent meg a Népszabadságban A 70 éves tragikus hős Goethe a weimari hercegség funkcionáriusaként ironikusan drámahőssé fogalmazta Tasso Torquatót, akinek költői hírnevét politikai céllal fölhasználja egy olasz hercegség. A hatalom mindig is igyekezett a művészek babérleveleivel megkoszorúzni koronás homlokát: átháramoltatták magukra a művész összeszenvedett erkölcsi rangját, tehetségének erejét, meghízhatóságát.      Amikor Bessenyei Ferenc, valósággal az ismeretlenség űrjéből, egyszerűen ott termett az ötvenes években a Nemzeti Színház akkoriban igencsak előkelő színpadán, mesebeli sikerrel egy csapásra a színház élére került, mégpedig olyan színház élére, amelyikben a magyar színházművészet nagyvadai gyűjtettek rezervátumba. A királyi vadaskertben sebtiben listavezető lett. Átvette Timár József alig kihűlt Othello-jelmezét és egyenértékű versenytársa lett Somlay Artur Petur bánjának a Bánk bánban, hogy mihamarost kisajátítsa azt a vezető férfiszínész posztot, amit a tízes években Beregi Oszkár töltött be, a húszas években Pethes Imre, a harmincas évtizedben Ódry Árpád és a negyvenes évek második felében Básti Lajos.      Svángya matrózként megnyerő jovialitással, széles kedéllyel és széles háttal szorított magának közérdeklődést.Bessenyei Trenyov Ljubov Jarovájának forradalmár hőseként; megtestesítette a kor kívánta úgynevezett pozitív hőst, akire fölnézhetett a közember, akinek példája, védelme megnyugtató biztonságot sugárzott, és akinek harcossága megnyerő kedvességgel párosult. Bessenyei hősei azért vonzották ellenállhatatlanul a színházba talált új közönséget és a régi színházfogyasztókat is, mert személyes fogalmazásai újdonságként olyan szilárd hősöket kínált példa gyanánt, akik militáns voltát gyermeki vonások enyhítették. Vele kapcsolatban gyakorta elhangzik a mackós báj epitheton ornansa, s ez arra mutat, hogy bár megőrizte Beregi Oszkár hangászati szépségeit és boltozatos romantikáját, továbbfejlesztette a kor ízlésének megfelelően Pethes Imre gondolkodni is képes hősiességét és Ódry kalapos királyi demokratikus pszichológizmusát átromantizálta, vitába keveredett a Básti megtestesítette hősökkel: Básti zakós szerepekben is kissé koturnusról szólt. Bessenyei palástja alatt is lapos sarkú, kortársi cipőben járt.      Bessenyei gyermeki bájú, megingathatatlan hőseit tárt karokkal ölelte magához a kor nézőtere, mivel olyan hősöket kapott ajándékba a színésztől, amilyennek látni szerette volna feljebbvalóit, és igen kapóra jött a politikai vezetésnek, mert odaadásra mozgósított, méltósággal ajánlott önfeláldozást, és hozzáférhetővé tette a tragikumot széles tömegek számára is, azzal bíztatva: nem idegen az emberi nagyszerűség a közemberektől sem, utolérhető az erkölcsi minta. Amikor azután a Felvonulási téren ledöntötték a bronzszobrot: meginogtak a színházi szobrok is. Szorosan fogta mindaddig a hatalom a művészek kezét. Nemcsak lefogta, de belekarolt kölcsönfényt nyerni tőle közös sétájukon. Ezt követően nem karolták már egymásba. A szétoldódott kézfogás csupán akkor találkozott, ha körmöst kapott a művész megrovásul, vagy alamizsnát megnyugtató biztatásként.      S mivel a művészet nincs kizárólagosan azonos ütemben a politikai meneteléssel, Bessenyei jó ideig megőrizte még hősi szerepkörét és hősi helyzetét. Fokozatosan átcsúszott azonban a történelmi példatárból a köznapi tudósításba: Darvas József zakója kissé feszült Bessenyei hátán, Arbuzov házikabátja vagy Neil Simon vígjátéki kiskabátja meg majd szétrepedt indulatos testén.      Ez idő tájt jellemző mód egy filmszerep vált védjegyszerű szerepévé: a Dúvad. Egy nagytermészetű és szenvedélyes ember, akinek roppant méretei és hibás indulatai időszerűtlenné lettek a körötte eltörpült világban. Bessenyei színészi hányódásának utolsó évtizedei azt a problémát kérdezik föl: lehet-e egy tűzhányó energiájával kisautót hajtani, miként suvasztható be a nagy személyiség olyan drámairodalomba, amelyik nem kedvez az önálló akaratnak, a kevély önérzetnek és a valódi óriás szenvedélyeknek. Ma már úgy érzem, Fejes Endrének részben igaza volt velem szemben (Gondolta a fene), amikor a Madáchban elrepetáltatták Bessenyeivel nemzetibéli Othellóját: a karrierista áskálódó, a hízelkedő intrikus Jágó fölébe kerekedhetett az eredményes hadvezérnek, a nagyindulatú szerelmesnek és a becsületes embernek.      Tragikumszemléletünk megmodernült. Annyira modernné lett, mint a vitázó beszélgetések szerepét átvevő telefonrögzítő készülék; ez a modernség lett az ára erkölcsi értékeknek. Hiába hetvenéves Bessenyei az anyakönyv szerint: fizikai megjelenésében, tűzokádó indulataiban, emberi-művészi erejében megmaradt javakorabeli férfinak, aki – mint Bartók és Lengyel Menyhért Mandarinja – addig legyőzhetetlen, amíg be nem teljesítette élete központi vágyát. Bessenyei sem adja be nyugdíjba színészfejedelmi koronáját, amíg egészen ki nem fogalmazta magából a neki adatott közlendőt.      Nyugtalan keresi helyét a kibillent világban. Fejére tette Higgins tanár puhakalapját az operettszínházban, leginkább mégis egy ukrajnai zsidó tejesember szerepében ütötte szíven közönségét, mindazokat, akik nem is sejtették magukról: az emberi nagyságot szomjazzák a nézőtér sötétjében. Az egykori Kossuth és Dózsa zenés álruhákban bujkálva próbálta meg áruba bocsátani vagy érvényesíteni száműzött emberi-művészi nagyságát. Kamásnival lábán, testén ferencjóskában, pityergését visszafojtva állt a kecskeméti színház öltözőjében a Királyi vadászat főpróbája után. Elveszetten keserű volt, érezvén: kevéssé meggyőző az idegen szerepben. A közhiedelemmel ellentétben a színész tudja: mikor jó és mikor rossz. A nagy színész végképp tévedhetetlenül képes ellenőrizni magát. Bessenyei azt is tudta: nem tehetségét veszítette el, hanem helyét a világban. Önmagával mérten érezte rossznak magát, érezte rosszul magát ebben a lecsökkentett színi világban és elbocsátott használhatóságú nemzeti művészetben, ahová kényszerült. Egy művészi földönfutóvá lett nagy színészt, a legnagyobbik egyikét köszöntjük ma azzal a reménnyel, hogy ismét szüksége van a társadalomnak a kiemelkedő emberre, és azzal a színházi biztatással, amit a bölcs öreg olasz tragikus, Ermete Zacconi úgy fogalmazott meg: A parókák nem őszülnek!

8. NEM SZÜLETÉSNAPI, NEM KÖSZÖNTŐ Írta: Stuber Andrea Megjelent az Új Tükör 1989. február 12-i számában Bessenyei Ferenc hetvenéves. Kiköti, születésnapról szó se essék. Nem hajlandó ország-világ előtt kihirdetni, hogy öregember. Nem is az. Születése napjának csak annyiban van jelentősége,.amennyiben az emberek a színházat szeretik, általa, vele is. Ne őt köszöntsük tehát. Szívesen fogad. Fiatal színházi hírlapírónak ritkán adatik, hogy megkörnyékezze a „nagy bölények” egyikét. Szeretném megnézni magamnak. Hallgatni áhítattal az emlékeit. Beleszagolni legendás sikerek illatába, És persze provokálni, szemrehányást tenni. Mert, úgy érzem, megfosztottak valamitől: élő, felejthetetlen színházi élményektől, amiket Bessenyeinek és csak neki köszönhetnék. Keveset láttam őt színpadon. S nem ő az egyetlen mai színházi nagyságaink között, akinek legjobb alakításait egy már felnőtt nemzedék csupán dokumentumokból ismeri. A „Ha én gazdag lennék”-et kötöm a nevéhez, a várszínházi Galileit. Mások Zorbát. A filmbéli Dúvadot. Tevjéről azt mondja, csodálatos a közönség boldog tapsa kíséretében lecsurogni a pályáról. A Galileit erőfelmérésnek érzi: képes-e még az agya estéről estére működésbe hozni a szerepet. Újabb színházi feladatokra nem vágyik. Megtette a magáét, elvégezte a dolgát. Adott és kapott, a legjobbakat. Több mint négy évtizeddel fiatalabban öregnek, enerváltnak, fásultnak éreztem magamat mellette. Energiái, indulatai szinte szégyenbe hozzák nemtörődöm beletörődöttségemet. Ő nem siránkozik, nem panaszkodik, nem nosztalgiázik. Dühöng. Átkozza a kereskedői szellemet, ami mindinkább eluralkodik.      Tombol, hogy lassan kirohad alólunk az ország. Nincs gazdája a lelkünknek, ami fontos az a perifériára kerül, a színház is. Megalázó annak is, aki csinálja, annak is, aki nézi. Csak füstölög. Szerencséje, hogy ami készül, abban már nem kell részt vennie. Ő csak figyel, megengedheti magának, hogy ne féljen a jövőtől. De bántja, bosszantja, dühíti és felháborítja, ami tévútra ment és megy. Szemrehányással magát nem illetheti. Ahhoz mindig, mindenkinek joga volt és lesz, hogy ott csináljon jót; ahol tud. Neki ma is erre szolgál a színpad este héttől tízig. Szerencsés és sikeres pálya van mögötte. Hatkötetnyi gyűjtemény őrzi az újságok méltató cikkeit. A végszó után, kimerülve elsöprő hatása alól, összeszedem letaglózott magamat. Ha láthatnám azokhoz hasonló szerepekben, amilyenekben nem láthattam. … Ennyi energiából mennyi feladatra futná még!

9. BOLDOG BESSENYEI A 70 éves Bessenyei Ferenc születésnapi gálája az Erkel Színházban Írta: Gyurkó László Bessenyei Ferenc ül a színpadon és boldog. Nem azért boldog, mert hetvenéves (bár azért is boldog lehetne, hogy hetven év – és micsoda hetven év! – után még mindig örökifjú). Nem ezért boldog, mert ünnepelik. Talán még csak nem is azért, hogy így ünnepelik. Azért boldog, mert ez a megtaposott sorsa – sorsunk – miatt átkozódó, káromkodó, panaszait üvöltve soroló művész boldog ember. Miként Móricz Zsigmond Boldog embere. Van olyan mély boldogság, amelyet sors, kor, kortársak sem képesek kitaposni az emberből. A magyar előadóművészek válogatott csapata gyűlt össze a színpadon Bessenyeit ünnepelni. Operaáriával, verssel, jó szóval, tánccal, kupléval, sanzonnal. Az ünnepelt az egész válogatottat kiütötte. Akár Adyt mondott, akár magyar nótát énekelt. Egyénisége mindenkinek fölébe nőtt. Lehet őt szeretni vagy nem szeretni, az egyéniségét – minden művész legfontosabb ismérvét – nem lehet nem elismerni. Ripacs. Komédiás. Csúnya szavak. Számomra mindig szépek voltak, s Bessenyei egész pályájával ezt bizonyította. A színiművészet Shakespeare, a vásári komédiások, csepűrágók, clownok művészete. Kocsmában, piactéren, színpadon. Ha Bessenyei nem az lett, amire minden porcikája determinálja, a magyar színművészet számlájára írandó, nem az övére. Hogy Bessenyei az lett, aki: ripacs király, komédiás király, az ő számlájára írandó, nem a magyar színházéra.      Csortos, Kiss Manyi, Dajka, Latabár, Major, Gobbi, Latinovits, Törőcsik – csupa maníros komédiás. Cseh Tamás, Sándor György: amatőr ripacsok. Az arcukon, a gesztusaikban, a hangjukban a manír – az egyéniség. Hej, cica, eszem azt a csöpp kis szád és Lenni vagy nem lenni. Hogy hol az egyiket átkozták el, hol a másikat fullasztották unalomba: a magyar színművészet tragédiája. A boldog Bessenyei azért boldogtalan, mert a magyar kultúra nem ötvözte magába. Maradt magányos, ötvözet, igazgyöngy, kagyló védelme nélkül. Isten éltessen Feri. Tudom, nem boldogít, hogy százéves korodban majd felfedeznek. Mint a magyar színház egyik lehetőségét. Ezt a hátralevő harminc évet használd arra, hogy hirdesd: színház – művészet – nincs egyéniség nélkül.      Credo, quia absurdum – de én, sajnos nem hiszek a lehetetlenben. A magyar színház – a mi életünkben – magyar színház marad.      Cáfoljanak meg, akik a hálókat szövögetik.

BESSENYEI FERENC 92. SZÜLETÉSNAPJA ALKALMÁBÓL – 2011. FEBRUÁR 10. 2011. február 10-e, Bessenyei Ferenc 92. születésnapja alkalmából néhány újságcikket közlök. Az első kettő 1976. szeptemberében jelent meg alig pár nap különbséggel, és kiválóan érzékelteti Bessenyei Ferenc művészi nagyságát és széles művészi skáláját. Hányszor mondta Feri, hogy több színészre elegendőt játszott el életében: ezt az igazságot bizonyítja e két cikk is. Egyidőben Othello és Tevje, és készíti a Berzsenyi lemezt, mikrofon és közönség előtt szavalja el e veretes verseket. Ezt követi néhány levél, melyet ilyen-olyan alkalmakra nevezetes, értékes, számára fontos emberektől kapott.      Elsőnek az a levél-csomag, melyet a Film Színház Muzsika közölt 1989-ben, 70. születésnapja körül, s amelyet Illés Jenő, a lap munkatársa állított össze. A bevezető szöveget szintén ő írta.      Utána öt személyes levél. Ebből az elsőt Nádasdy Kálmántól kapta, kettőt Aczél György írt születésnapjára, egyet Kállai Ferenc és neje. Utolsóként pedig egy, már sokkal későbbi levél Cenner Mihály színháztörténésztől.

10. ÉLŐK ÉS MINDIGÉLŐK Hegedüs Géza írása (Megjelent a Pesti Műsor 1976. szeptember 8-i számában) Bessenyei nem volt a tanítványom: ekkora korkülönbség nincs közöttünk. Kész színészként találkoztam vele, és kezdetben szépen búgó hangjára figyeltem fel. Bevallom, azt is hittem sokáig, hogy főleg a hangjával játszik. Igaz, a kezdeti években még nem is bontakozott ki művészi teljessége. Mintha a „dúvad” szerepére szakosodott volna, ámbár valószínűleg nem ő szakosodott. Éveknek kellett eltelniük, amíg nyilvánvalóvá vált, hogy egyénisége mennyivel gazdagabb. Vétek lett volna például parlagon hevertetni vérbő humorát. És aki látta őt Shakespeare Makrancos hölgyében, annak számára személyes ismerőssé vált, a derűs durvasággal asszonyt fékező Petrucchio. De éppen itt az is kiderült, hogy Bessenyei milyen jól ért az összjátékhoz: úgy formál feledhetetlen alakot, hogy mellette nem homályosul el a partner. Ellenkezőleg: segíti a partnert, hogy az minél többet hozhasson ki magából. Huszti Péter sem lett volna oly nagyszerű Jágó. ha nem Bessenyei-Otello mellett ármánykodik. A Várkonyi Zoltán-rendezte Egy magyar nábob (számomra az egyik legeslegszebb magyar film) többi alakjának emlékberögződő plaszticitásához nélkülözhetetlenül szükséges volt, hogy a középpontban Bessenyei álljon, mint János úr. A véletlen úgy hozta, hogy ugyanazon a héten láttam Bessenyeit a Nemzetiben Otellóként és az Operettben Tevje, a tejesember szerepében (a Hegedűs a háztetőnben). Az Otellót persze nem először láttam vele, ez esetben azért néztem meg, mert kíváncsi voltam Huszti Jágójára. Ez a két egymás után látott előadás azonban mindennél jobban világította meg Bessenyei művészegyéniségének gazdagságát. Hiszen igazán nehéz egymástól jobban különböző szerepeket elképzelni, mint a féltékenységtől gyötört, színes bőrű reneszánsz generális és a „Mindenható Istennel” dalolgatva komázó, nyomorúságos zsidó kisember. És mind a kettő tökéletes illúziót keltett. Ha az Otello magasztos hibáinak teljességében nem ennyire átélhetően emberi, akkor Huszti Péter kedves-kalandorra fogott Jágója okvetlenül rokonszenvet váltott volna ki, meghamisítva a dráma mondandóját. De így megmaradt elítélendő bűnösnek; a néző meg is értette, de morálisan mégse vele, hanem Otellóval azonosult. Tevje pedig érzelmes humorával úgy őrizte emberségét egy valójában nyomasztó világban, hogy szentimentalizmusa sohasem vált siránkozó-könnyeztető érzelgősséggé. Bessenyei ebben a szerepében megtalált egy olyan esztétikai kategóriát, amelyet régóta nélkülözünk a színpadon: a bájt. Nem nevetést keltett és nem is bánatot, hanem megértő együttmosolygást, szelíd részvétet. Az élet bájának ez a felismerése és felismertetése, amely erőt ad a megalázottnak, Bessenyei olyan művészi eredménye, amely méltán és méltóan sorakozik Otello magasztos dühöngése, Petrucchio fenegyerekessége, vagy Kárpáthy János lelki felemelkedésének jellemrajza mellé. (megj.: Bessenyei Ferenc soha nem volt Petrucchio. Hegedüs Géza nyilván az 1959-ben a nagy nemzeti Színházban bemutatott A Windsori víg nők-re emlékszik, amelyben Feri Falstaffot játszotta, ami Feri legkedvesebb szerepe volt.)

11. MÉLYSÉG ÉS MAGASSÁG Bessenyei lemezei (Megjelent az Esti Hírlap 1983. szeptember 19-i számában) A Hungaroton hanglemezhetekre megjelent újdonság: Bessenyei Ferenc Berzsenyi-lemeze. S a művésszel máris új hangfelvétel készül, amelyen Vörösmarty Mihály verseit mondja. „Hallottuk a szót. mélység és magasság visszhangozzák azt” – mennydörög és suttog; mélybe hull és magasba röppen a stúdió üvegablaka mögött szavaló színész hangja, s lámpácskák, fényjelek fordítják a technika nyelvére az apokaliptikus képeket. – Milyen érzés az előadónak, ha-a mikrofonnak mond verset, ráadásul úgy, hogy tudja, talán évekig azonosítják majd lemezre rögzített szavaival? – kérdezem a felvétel szünetében Bessenyei Ferenctől. – Igen nehéz. A stúdióban, mint tudjuk, nincs közönség, nem tükröződik vissza a szenvedély, ám a rendező, a szerkesztő; a hangmérnök jelenléte nagyon fontos; ők ellenőrzik a tempót, a ritmust, a szövegmondás esetleges hibáit. Én azért küzdök, s addig dolgozom, míg ki nem találom; hogyan támadt fel a költőben a verset szülő indulat. Míg nem hiszem, hogy én írtam, addig nem is tudom igazán elmondani. – Hogyan lehetséges ilyen azonosulás évszázadnyi távolságból? – Amit ők tanítanak, azt közvetítem negyven éve, amióta színész vagyok, Amit tőlük tanultam, azt akarom a szerepeken keresztül másoknak is megtanítani. Nem könnyű, annyira másképp éltek, mint mi. Talán még a hétköz napjaikban sem volt annyi szegénység, mert nem alkudoztak a feladataikkal, tették, ami rájuk méretett. – Vajon sikerül-e élővé tenni a költői gondolatokat a mai hallgatók számára is? – Létezésünk feltétele, hogy meghalljuk ezeket a hatalmas gondolatokat. Nemzeti öntudatunkat, egész múltunkhoz való viszonyunkat meghatározzák, és így maradnak örökké kortársaink, amíg magyarul beszélő ember lesz a földön. – A színpadi és a hosszú előadóművészi gyakorlat mellett, kell-e külön készülni a lemezfelvételre? – Ahányszor kézbe veszem a versesköteteket, mindig új sorok szólalnak meg a költeményekben. Nem egy-egy verset, az életművet kell mondanom a lemezeken. Talán ez jelenti számomra a halhatatlanságot: saját agyamat egy pillanatra az övékkel összeszikráztatni. Alkalom nyílik erre, még a szuperérzékeny mikrofonoknál is fogékonyabb emberi fülek; értő szemek előtt is. Szeptember 19-én a Pesti Vigadó Kamaratermében megelevenedik a lemez, Bessenyei Ferenc mondja Berzsenyi Dániel verseit. (mol –) Feltéve: 2011. február 9.

12. LEVELEK BESSENYEIHEZ Jubileum táján (Megjelent 1989 februárjában a Film Színház Muzsikában) A művészvilág levéltitkai, meggyőződésem, különösen izgalmasak. Hitelesebbek, mint az interjúk, kritikák, monográfiák, emlékrajzok, mert a levélforma – ismétlem – védtelenné teszi, őszinteségre kényszeríti íróját.      Mindezt illő és fontos, stílusos és kötelező előrebocsátani akkor, amikor Bessenyei Ferenc levelesládájából kiemelünk, kölcsönkérünk néhány darabot. Nem azért tesszük, hogy dekórumként lobogtassuk meg őket. Bessenyeinek nincs erre szüksége. Tanulságuk fontosabb, egyetemesebb. Arról szólnak ugyanis ezek a személyesség erejével megszólaló írások, hogy a színész nemcsak egy drámában lehet főszereplő, hanem a művészetről való közgondolkodás formálásában is.      Mindenekelőtt azzal, hogy az író, akinek szerepét játssza, szövegét mondja, így kap visszajelzést, igazolást, látja, érzi, hogy a színész nemcsak recitálja, hanem sajátjává is lényegíti munkáját. Több évtizede figyelem, milyen jelentősége van annak, ha a színész szellemisége, ábrázolási kultúrája nemcsak megnyugtató, hanem. Inspiráló tényezővé is válhat az író számára.      Jellemző, s a témánkhoz illő Déry Tibor vallomása: „… drámát csak a felszabadulás után írtam újra. Nem véletlenül. Úgy éreztem, hogy mondanivalóm itt találhatja meg a legnagyobb nyilvánosságot. Első művemet Tanúk címmel 1945 tavaszán egy rövid pécsi tartózkodás alatt írtam, abban a reményben, hogy ez már színpadra kerülhet. Aktuális témáról írtam: csalódás volt, hogy elutasították … De nem vesztettem el a kedvemet, még ebben az évben egy másik darabot írtam, Tükör címmel. .. A Szegedi Nemzeti Színház színpadán egy akkor egészen fiatal színész, Bessenyei Ferenc alakította a főszerepet. Szegedről hazajövet azt ajánlottam Majornak: szerződtessék Pestre. Meg is, tör4ént.”      Déry nemes mozdulata nem elszigetelt pillanat Bessenyei életében. Németh László, Illyés Gyula, Örkény István, Gyárfás Miklós szavaiból, vallomásaiból ugyanez a szellemiség árad. Bessenyei játéka, létezése igazolta mondandóik érvényességét. S egy színházon túli nagyobb jelentőségre emelkedő szerepvállalás, a szűkebb családban, a művészkollégákból is megindító rezonanciákat hív elő, ezért nem lehet meghatódás nélkül olvasni Nádasdy, Simándi leveleit.      A hősök, tehát akik Bessenyei életét kitöltik, emelték őt magát is. Több lett általuk. A hősök determinálják pályaképét. Hűségre kényszerítik. Lehet hűtlen barátaihoz, szerelmeihez, de tudom, szellemi őseihez, a szerepekhez és alkotóikhoz örökké hű marad.      Kívánom, tegye is az idők végezetéig, mindnyájunk gazdagítására, a most hetvenéves Bessenyei Ferenc. Illés Jenő [1948. november 11-én volt a Déry-bemutató Szegeden, melyen az újság beszámolója szerint maga az író is részt vett, azután, hogy előzőleg beleegyezett darabjának kisebb módosításaiba. Bessenyei Ferenc azt a szerepet alakította, melyet a darab ősbemutatóján, a budapesti Nemzeti Színházban Major Tamás játszott. Bessenyei Ferenc azonban nem Szegedről, hanem Pécsről került Budapestre 1950 őszén, azaz csaknem két évvel a Tükör szegedi bemutatója után. Déry Tiborral újabb személlyel nőtt azok száma, akik maguknak tulajdonítják azt a „dicsőséget”, hogy Bessenyei Ferencet a budapesti Nemzeti-be visszahívták.] Kedves Ferikém!      Velem még sosem fordult elő, hogy saját írásaimtól megrendüljek – és most sem akarom elhinni, hogy ez megtörtént. Az ember ugyanis azt hinné, hogy a saját szavaitól és gondolataitól nem érheti meglepetés, de bizony én előbb csak nyeltem nagyokat, aztán még el is fordultam, mert könnyes lett a szemem. Én nemcsak a „Nyílt bocsánattól”, hanem attól a kis „Dal” című írástól is teljesen kikészültem.      Nagyon nagy művész vagy te, én pedig örök híved Örkény István [A levélben említett két cím, egy-egy novella címe, Örkény István „egyperceseiből valók.] Kedves Ferim,      Szívből köszönöm a lendületes jókívánságokat és viszonzom épp olyan magas labda-ütéssel!      Élj boldogan soká bölcs „bohóc” szemléleteddel mindnyájunk bámulatára (hogy lám így is lehet, és tán így az igaz) tovább a 60-on is túl! Szeretettel ölelünk mindannyian Illyés Gyula és Flóra 1979 Húsvét Kedves Barátom!      Amikorra ez a levél a kezedbe kerül, már lefolyt a Széchenyi főpróbája, és talán a bemutató napja is „fölvirradt”. Benedek András telefonon beszámolt róla, hogy rendező és színészek milyen kitűnő munkát végeztek, s hogy te a jelek szerint megismétled Áruló-beli remeklésedet. Minthogy még két hetet Zürichben maradok, arra kérlek, add át az együttes minden tagjának köszönetem, hogy darabomban a magyar dráma ügyéért becsülettel helytálltak. Neked pedig, aki hitetlenkedésem ellenében a bemutatót kiharcoltad, kívánom, hogy ne csak sikered, de igazad legyen. Meleg barátsággal ölel Németh László Zürich, 1968. november 15. [Németh László Széchenyi című darabját a Katona József színházban 1968. november 22-én mutatták be Bessenyei Ferenc főszereplésével.] Budapest, 1968. december 27. Kedves Feri! Nagyon szép ünnephez illő gondolat volt, hogy hajnal Gáspár levelét így juttattad vissza. A levél, a képek, a virág egy kis valódi karácsonyt iktatott eléggé kedvetlen karácsonyomba. Nagyon köszönöm. Azt, hogy miért birkóznak meg a színészek nehezen darabjaimmal, igen szépen, s rám is megtisztelő módon magyarázod. Én persze azt hiszem, hogy az ellenállásnak inkább társadalmi, mint művészi okai vannak; ezért is adtam fel a színpadot – én ezen mindig csak monopóliumtörő leszek, akinek a sikerét, ha még mindig sikere van, annál válogatottabb eszközökkel kell ellensúlyozni.      Azt hiszem, ezt végül Te is tapasztalni fogod. Akármilyen hősiesen szálltál harcba a darabom vállalásával az igazi magyar dráma ügyéért. A súrlódás túl nagy, talán már az együttesben is, de azon túl a színházi világ a kritikán át a suttogó ellenpropagandáig még inkább; fiatal literátorok, akik néhány éve még nagy dolgokat írtak rólam, darabjaimat, sőt az Illyését is a Herczeg Ferenc történeti drámáival helyezik egy sorba. (Azt, hogy könyvdráma helyett most már népfőiskolás előadást emlegetnek, nem tekinthetem haladásnak.)      A Te kivételes teljesítményedet mégis szeretném illően nyugtázni egy fogadalomszegéssel. Ahogyan azt mondtam, nem teszem be többé színházba a lábam. Most az egyik este inkognitóban megnézlek. Addig is ölel Németh László Drága Ferikém!      Nem találok szavakat, amelyekkel el tudnám mondani az érzéseket, amelyek eltöltik szívemet-lelkemet ennek az általad írt megemlékezésnek az elolvasása után! Nem régen érkeztünk haza Jutkával a második főpróbáról, amikor kezembe adta a „Film Színház Muzsikát” azzal a megjegyzéssel, hogy a képhez Bessenyei Feri írt cikket. Természetesen mindjárt elolvastam, és bizony közben le kellett tennem a szemüveget, mert nem láttam a szememet elborító könnyektől!      Én mindig biztos voltam abban, hogy nagyon tisztellek, becsüllek, és fölnézek Rád a ritka kivételes tehetségedért, színészi képességedért, hatalmas egyéniségedért, szorgalmadért, minden előtted tornyosuló akadályt elsöprő akaratodért, és ezt nem tartottam soha véka alatt, hanem fennen hirdettem mindenkinek és mindenhol, ahol ez a téma fölmerült. De azt, hogy Te velem kapcsolatosan majdnem így éreztél hosszú évtizedeken keresztül, csak sejteni mertem, mert csak nagy ritkán, egy-egy hosszabbra nyúló telefonbeszélgetés alkalmával nyíltál meg előttem, mint elképzelésekben hasonló kolléga előtt. Én ezekre az apró villanásokra is nagyon büszke voltam, és nagy boldogságot kaptam Tőled ezáltal, hiszen tudom, milyen rettenetesen elfoglalt vagy, és főleg azt tudom: milyen befelé élő ember vagy, akinek a világ felé mindig álarc van az arcán, de inkább a lelkén. Ezt a tényt bebizonyították nekem az előbb említett telefonbeszélgetések.      Most azonban drága Ferikém a nagyvilág előtt egy akkora vallomást tettél nekem, amitől – amikor most ezeket a szavakat írom – ismét könnyben állnak a szemeim, mert alig tudom elviselni a boldogságot, amivel megajándékoztál! Hogy ilyen is létezhetik ebben a sárga irigységben senyvedő világban: egyik hatalmas egyéniség a nagy nyilvánosság előtt elismerje a másik közszeretetben és tiszteletben álló színész kollégáját! Köszönöm Ferikém, azért is, mert ezzel nagyon nagy példát állítottál föl, amit nagyon sokan és sokáig megszívlelhetnek az utánunk jövők.      Az Isten áldjon meg!!! Köszönöm!!! Budapest, 1984. szept. 22. Jóskád [SIMÁNDI JÓZSEF operaénekes] [1984. szeptember 22-én, a Film Színház Muzsikában a centenáriumát ünneplő Operaház megnyitása alkalmából – amikor is a Bánk bánt játszották Simándy főszereplésével – „Simándy József ünnepére” címmel Bessenyei Ferenc hosszú írásban méltatta Simándy pályáját, művészi nagyságát. A centenárium mellett az énekes „Bánk bán elmondja” című, akkoriban megjelent életrajzi könyve adta az apropót Bessenyei nyílt leveléhez.] Budapest, 1979. november 26. Kedves Feri,      Mint régi Othellód írásba rögzítője, nagy örömmel olvastam Nádasdy Kálmánt átölelő írásodat, és azon belül a panaszt színművészetünk hitehagyottságáról.      Rongyos a világ, de rongyaiból vörösmartyi értelemben nem lesz már könyvtár, legföljebb WC-papír. Éppen a színművészet ne rongyolódna el?      Sajnos, a legfiatalabbak között is kevesen vannak, akiknek vérük buzog, ha hivatásukról van szó. Azt hiszem, nem is értik, miről van szó.      Ezért is örülök, valahányszor emberi szót hallok a színpadon, vagy a színházról olyan egyszerűt és igazat, mint a Tied. Szeretettel és barátsággal ölel Gvárfás Miklós

13. NÁDASDY KÁLMÁN válaszlevele Bessenyei Ferencnek Kedves Feri,      én is emlékszem ám közös „egyetemeinkre”, de még mennyire, de még hogyan, de még hányszor!      Csakhogy akkor igazában nem is én oktattam ott a színpadon, hanem egy „Wiliam” nevű tanár úr, aki fiatal korában állítólag vadorzó volt Stratford-on-Avonban.      Az ő iskolapadjában, az ő igéitől válhattunk együtt okosabbá, bátrabbá, szenvedélyesebbé, legalábbis akkor, arra a rövid időre valami olyannak képzelhettük magunkat.      Shakespeare áramkörében akkor nap mint nap „költővé” születtünk. Vagyis „teljes emberré” a „szelet-ember” helyett, akivé mindannyiunkat széttépnek a hétköznapok taposó-malmai.      Te ennek az „emberi embernek”, „költő-embernek” vagy és voltál remek teljességű hangszere, mert meg tud szólalni általad és benned az élet egész zenekara.      Az én érdemem annyi, hogy segíthettem akkor összehangolni a belőled feltörő muzsika elemi erejét, tengerzúgását. És mert tudom, mennyire kedveled a verseket – ideírok Neked egy kevéssé ismert Shakespeare-fordítást.      Még Ignotus készítette a húszas években, akkor közölte a Nyugat. Ha összehasonlítod Szabó Lőrincz fordításával, a Szabóé szebb, csiszoltabb és folyékonyabb. Az Ignotusé viszont nehéz nyelvű, göcsörtös, szenvedélytől fuldokló – de valahogyan mégis „shakespearibb”, legalábbis nekem.      Nagyon szeretem, mert keserű, reménytelen esdeklés a szeretet után, és – tapasztalatból tudjuk – minél esdeklőbb, annál reménytelenebb.

Shakespeare 73. szonettje Ignotus Az évbül én az őszidő vagyok, Mikor targally csak teng-leng már a dérben, S az ág – amint didergetik fagyok – Csupasz templomkarzat, madármisétlen. A nappalból vagyok az éjszaka Alkonyodóban ahogy általássa Éj vadjába sápadt magát maga. Nyugság pecsétje és halálnak mása. A tűzből meg vagyok csak a zsarát, Önifjúsága hamvát ágyavetve És ottfektében várva a halált – Emésztve attól, mi elébb etette. Ezt vésd eszedbe, hogy nőjjön szerelmed, S nagyon szeresd azt, ki maholnap elmegy!

Ezek után úgyis mint „őszidő”, úgyis mint régi munkatársad és barátod, köszöni megemlékezésed és szeretettel köszönt, 1980. II. 2. Nádasdy Kálmán [Előzmény: Bessenyei Ferenc 1979 novemberében nyílt levelet írt Nádasdynak, melyben híres-nevezetes Othello-jukról emlékezett meg. Nádasdy Kálmán kézzel írt magán-levélben válaszolt. A két levelet Deák Attila Bessenyei Ferenc című könyvében leközölte. Nádasdy válaszlevelét Ferinek e szavaival vezette be: „Most látom csak, hogy a levelet február 2-án keltezte, viszont az expressz borítékon március 17-i dátum van. És az én ceruzával rótt feljegyzésem: meghalt 1980. április 17-én.” – A levelet Nádasdy eredeti helyesírásával és aláhúzásaival közlöm.]

14. ACZÉL GYÖRGY két magán-levele Bessenyei Ferenchez [A Bessenyei Ferenc 60. születésnapjára, kézzel írt levél szövege (eredeti helyesírással):] Bp. 1979. II. 12, Kedves Ferenc! Kedves Barátom! Úgy érzem, hogy immár több,mint két évtizede változó intenzitású, de változatlanul szoros kapcsolatunk feljogosít a fenti megszólításra!      Engedje meg, hogy hatvanadik születése napján szívből, szeretettel gratuláljak. Mint nyilván tudja, én már túlléptem ezt a mezsgyét. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nagyon jó érzés volt, de kiderült, hogy azért kibírható. Nem vigasztalásnak szánom, komolyan ugy gondolom, hogy a legszebb szerepekhez, a legjobb alakításokhoz szükség van az elmult évtizedek tapasztalatainak summázására, szintetizálására. Ön előtt áll az alkotó élet és én ehhez kívánok jó egészséget, hivatásában, magánéletében boldogságot. Híve: Aczél György [A Bessenyei Ferenc 70. születésnapjára géppel írott levél, amikor Aczél György – aki mindössze másfél évvel idősebb – már nincs hatalmon:.] Kedves Ferenc Öcsém! Hát íme Robespierreként követett a nehéz 70-essel kezdődő évtizedbe. Immár egy emberöltő ami – ritka találkozásaink ellenére – összeköt bennünket. Engedje meg, hogy most, amikor az ünnepségek nagyja lement, elmondjam dadogva, hiszen nem szakmám ez, hogy a látszat-könnyedség ellenére kevés embert ismertem, aki annyira megkínlódott volna az alkotói teljesség és emberség kettős követelménye alatt. Szeretném azt kívánni, hogy mindkettő – e megnehezült közéletben is – sok örömet hozzon Önnek. Budapest, 1989. február 24. Nagyrabecsülő híve: /Aczél György/

15. KÁLLAI FERENC ÉS FELESÉGE, MARA levele Bessenyei Ferenchez 60. születésnapjára Drága Ferikénk Köszöntöm a hatvan évedet és Köszönöm a harmincat amit barátodként tölthettem Veled. Feri Remélem még harminc évig köszöntgethetlek benneteket! Mara Bessenyei Ferenc Kállaiék üdvözlő-kártyájának hátoldalára ezt írta: Az egyedüllét az erős emberek mennyországa Kegyelem állapota, emberméltóság, felelősségérzet teljessége!

16. CENNER MIHÁLY SZÍNHÁZTÖRTÉNÉSZ levele Bessenyei Ferenchez 82. születésnapja alkalmából [A kézzel írt levél szövege az eredeti helyesírásban:] Budán, 2001. febr. 7 Drága Ferikém! Születésnapodra őszinte baráti szívből küldöm legeslegjobb kívánságaimat: tartós jó egészséget, sok-sok örömöt, ujabb szép sikereket, amelyekkel tovább ékesítheted csodálatos művészeted ragyogó koronáját.   A jókívánatok természetesen nem csak születsénapodra vonatkoznak, az csak az alkalom a kifejezésre, vonatkozik ez az év 365 napjára, szökőévben 366! Drága Ferikém, minden minden szépet és jót kíván nagy szeretettel köszöntve Cenner Mihály Feltéve: 2011. február 11.