Törőcsik Mari búcsúztatója



Drága Bessenyei Ferenc, vagy ahogy évtizedeken át hívtam, drága Ferencem! Karácsony előtt pár nappal Kállai Ferikével a Nap-kelte stúdiójában voltunk. Maga jött be utoljára. Mint mindig, akkor is elámultam, hogy milyen hihetetlen erővel uralta a teret, ahová belép. Amikor egy-két mogorva mondata után felnevetett, elmosolyodott a stúdió; még az operatőrök is a kamerák mögött. Jó volt kicsit emlékezni a múltra, és azokra, akik már elmentek tőlünk. Jó volt érezni, hogy vagyunk, hogy élünk.
     Pár nap múlva jött az este. Ültem odahaza a televízió előtt, és a Híradóban bemondták, hogy meghalt Bessenyei Ferenc. Nagyon nehéz fölfogni egy ilyen egyszerű tőmondatot. Hirtelen az jutott az eszembe, jó lenne újra találkozni. Maga gorombán szidna engem, vitatkozna velem; én mondanám, hogy „Őrült maga, Ferencem, nem hiszek magának, nincs igaza...” Aztán átölelnénk egymást, és nevetünk. Igen.
     Aztán önző módon arra is gondoltam, magával elment az én életem egy része is. A mi életünk, a színész élete tünékeny. Játszunk, eltűnünk. De maga – és ez meggyőződésem – beleégett, belekövült a Nemzeti Színház múltjába, mint a legnagyobbak. Most búcsúzóul szeretnék fejet hajtani a koporsója előtt. Örülök, hogy előttem már a miniszter úr kimondta: most valóban a NEMZET SZÍNÉSZÉT temetjük. Isten áldja, Ferencem!


VISSZA    


             ÉLETE          PÁLYÁJA         SZÍNHÁZ          KEZDŐLAP          FILM-TV          EGYÉB          KÉPGALÉRIA