BESSENYEI FERENC
kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a Nemzeti Színház örökös tagja,
a Nemzet Színésze és több más kitüntetés birtokosának
autentikus honlapja


2004. DECEMBER 27. – 2025. DECEMBER 27.
1919. FEBRUÁR 10. – 2026. FEBRUÁR 10.

BESSENYEI FERENC

HALÁLÁNAK  21.  ÉVFORDULÓJA
és
SZÜLETÉSÉNEK  107.  ÉVFORDULÓJA



Bette Davis (1908-1989) amerikai színésznő, akit tízszer jelöltek Oscar-díjra, amiből kettőt meg is kapott, és aki sok és súlyos betegsége ellenére élete végéig aktív maradt, még élt, amikor az internet Amerikában már bevonult az emberek mindennapjaiba. Arra az érvre, hogy az internet azért nagyon jó, mert így sok információhoz lehet jutni, az idős színésznő – körülbelül – így válaszolt: Brr, sok információ, sok adat, az nem jó, az nem kell. – Nos, már akkor, amikor Davis e véleményét olvastam, igazat adtam neki, pedig ez már régen volt.
     20 évvel ezelőtt, 2005. október 24-én, amikor ez a honlap elindult, a mai információknak töredéke állt csak rendelkezésemre: Feri kartonokba dobált emlékei, köztük kivágott újságcikkek, néhány lexikon, fotók, könyvek, és a levéltárak írásos, eredeti dokumentumai: ezek adták az anyagot a honlap készítéséhez.
     Ma már minden intézmény, könyvtár felteszi anyagát az internetre, ahonnan bárki elérheti őket. Igaz, nem eredeti külsejükben, hanem "digitalizálva" (vagy már "robotizálva"), ami meg sem közelíti az eredeti dokumentumok "lényegét", "szellemét". Kicsit olyan ez, mintha egy festményt pontosan leírnának: mi, hol, milyen színű stb. Bármilyen pontos is egy ilyen leírás, igazi festmény soha nem lesz belőle. Egy megbízható adat százszor többet ér, mint sok, de pontatlan, bizonytalan származású. A "sok adat" nem jelent egyúttal pontosabbat, jobbat, hitelesebbet is. Nem véletlen, hogy az sem dicséret, hanem feddés, ha egy színésznek azt mondják, hogy „sok volt”. (A mostani megemlékezés első írása is ezt az igazságot tárgyalja.)
     A legnagyobb baj az, hogy minél több az adat, annál több a pontatlanság, hiszen lektorok ma már nincsenek. A 2000-es évek elején hallottam egy rádióriportot, melyben a riporter egy könyvkiadó munkatársával beszélgetett. Ő mesélte, hogy náluk a „régi jó időkben" hét, azaz 7 lektornak kellett elolvasni egy művet, mielőtt azt nyomdába engedték. És, tette hozzá, még ezután is maradt minden könyvben néhány hiba.
     Nos az eredmények láttán, egyfelől nem hiszem, hogy léteznek ma még lektorok, másfelől azt sem hiszem, hogy akad valaki, akit a pontatlanságok zavarnának. A régi szakemberek által írt és szerkesztett lexikonok helyét átvette a fősodratú internetes média, benne a wikipedia, ami politikailag tökéletesen manipulált, és nem szakemberekkel dolgozik, hanem önkéntes mindentudókkal. Az intézmények által feltett anyagok pedig hemzsegnek a hibáktól, melyek vagy eleve megvoltak, vagy a számítástechnikához igen, de a témához egyáltalán nem értő közreműködőktől származnak.
     Sajnálatos módon az sem használ az igazság felderítésének, hogy a régi újságok ma szinte mind hozzáférhetőek (lásd: arcanum). A régi lapokban ugyanis rengeteg téves adat szerepel: vagy politikai, vagy más okokból (például azért, mert egy műről (színmű, film, könyv stb.) szóló beszámoló jóval annak megjelenése előtt készült).

Ez az információ-túlkínálat egyfelől használ a honlapnak, mert több ismeretet közöl, másfelől azonban félő, hogy a sok részlet eltakarja a lényeget. Arról nem is beszélve, hogy minden sokkal lassabban halad, mert órákba, napokba telnek a valójában fölösleges részletek tisztázása, fotók megkeresése stb..
     Egy példával illusztrálom ezt az állapotot: A mostani megemlékezéshez már hónapokkal ezelőtt kikészítettem Feri iratai közül Csoóri Sándor vallomását az Ítélet című film forgatásáról. Mielőtt belekezdtem volna az írásba, találtam egy újságcikket az arcanum-on, mely filmek készítéséről tudósított, benne egy riportra Kósa Ferenccel, az Ítélet című Dózsa-féle parasztlázadásról szóló film rendezőjével. És ebben a riportban (Film Színház Muzsika, 1969. május 17.), Kósa ezt mondja: „A legnagyobb gondot, amint már a Film Színház Muzsika megírta, Dózsa személyének megválasztása jelentette számunkra.” – Lehet, hogy én vagyok elfogult, de nem tudom elképzelni, hogy abban az időben bárkiben is felmerülhetett volna, hogy Dózsát ne Feri játssza. És azt sem hiszem, hogy Feri, ha olvasta ezt a riportot, e mondattól el lett volna ragadtatva. (A riport egy héttel a film forgatásának megkezdése előtt jelent meg az újságban, de még a szereplők nevét is tévesen közli.)

E tapasztalatoknak a jó oldala az, hogy nekiálltam a honlap régi írásainak az átnézéséhez. Magam is meglepődtem, hogy jócskán akadt mit javítani. Ezt a munkát a jövőben is folytatom, de az anyag nagyságát tekintve, nyilván lassan fogok vele haladni.


1.  Az idei megemlékezést – szemben az előző évi, kerek évfordulóval – nem Feri saját szavaival, hanem mások Feriről írt soraival kezdem. Olyan újságcikkekkel, melyeket Feri élete végéig megőrzött.

Az első Csoóri Sándornak a Film Színház Muzsika 1970. július 18-án „Vásznat betöltő arcok” címet viselő írása. (Csoóri kisebb változtatásokkal és „Szerep és barátság” címmel:, 1973-ban is megjelentette ezt a cikket, ami jelenleg a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán érhető el.)
A cikk szövege teljes egészében ITT olvasható. Ehelyütt az írásnak csak Feriről szóló sorait közlöm:

»Tapasztalatom szerint előszörre a pletykák lépcsőházi lámpája gyullad ki egy-egy színészarc mögött. Kivel élt, kivel fut, kivel hált, kinek mit mondott valami rendkívülit utoljára. Iszákos-e, nagyképű-e, nincsenek-e ferde hajlamai és így tovább.
     Amíg csak messziről ismertem színészeket, sértett ez a sorrend. Gyűlöltem a közönség vadszagra megremegő orrcimpáit. A csámcsogást országos méretekben, a letyepetyéző színvonalat. De mióta nemcsak hogy megismertem közülük jónéhányat, hanem barátként és szövetségesként dolgoztam is velük, finnyásságom elmúlt. Világért se szeretném őket ártatlannak látni, még a függöny fölgördülése utáni csendben sem. Ellenkezőleg. Sarat és záptojást rájuk! Kígyót, békát az ingük alá! Mert a színész, aki a személye körül megsűrűsödő előítéleteken is úgy képes áthatolni, hogy még csatakos ügyeit, botrányait, esendőségét is el tudja felejtetni velünk – az győz igazán. Győz, mert kiszorítja a nézőből a salakot; lecsapolja ingoványos kíváncsiságát, s azt láttatja vele, amit ő lát, amit ő akar látni.
     A színész munkájában, mint minden művészetben, engem ez az átváltoztató erő izgatott és izgat leginkább. A játék dialektikája, miszerint a legtökéletesebb szerepjátszás mindig a legalaposabb szembesítés. A láthatóvá vált, a „kétlábon mozgó” emberábrázolás a legláthatatlanabb dolgok fölszínre hozója.
     Mindezt legközelebbről és leghosszabban Bessenyei Ferenc művészi és emberi világán belül figyelhettem meg akarva-akaratlanul is, mivelhogy heteket, hónapokat töltöttünk együtt az Ítélet forgatása előtt, forgatása közben, sőt utána is. A megismeréshez a szokatlan terepszemlék – döglesztő hegymászások Erdélyben, vacsorafőzések idehaza, mikor szerepe miatt neki kíméletlenül koplalnia kellett – ugyanúgy hozzájárultak, mint magáról a Dózsa alakításáról folyó viták.

Első élményem nem a színészre, inkább az emberre vonatkozott. Negyedik, ötödik találkozásunk után tudomásul kellett vennem, hogy Bessenyei olyan valaki, aki mellett csak lélekszakadva lehet élni. Mintha együltő helyében is a maratoni futás versenyzője volna. Mindent megél, mindent átereszt magán. Vagy más oldalról közelítve hozzá, olyan, aki a mézesmadzagon himbált örökélet helyett az örök élénkséget választja. Síkba terítve ki az időt, jelenetté változtatva, ami már nem, illetve még nem az. Mondanom sem kell, hogy ami ebben filozófiának látszik – adottság. Előnyeivel és veszélyeivel egyaránt.
     Azt mindenkinek észre kellett vennie eddig, hogy Bessenyei igazi léptékegysége az emberi nagyság. Ő maga is abban a termékeny hitben tökéletesítette képességét, hogy testével, hangjával, indulataival magát a történelmet tudja testté, hanggá, indulattá alakítani, Galilei, Kossuth, Széchenyi, Görgey szerepében ez a meghittség nélküli nagyság hozott neki nem mindennapi sikereket.
     Talán azért is várták tőle legtöbbször ugyanezt.

Mikor Kósa Ferenccel azon töprengtünk, hogy filmünk Dózsájának milyen mozgásteret, magatartást próbáljunk fölvázolni, olyasmiben egyeztünk meg, hogy Bessenyei ismert erényeit visszafogottá, csikorgóvá kell tennünk. Játékában egyszerre legyen jelen a szerep szerinti nagyság, az önmagát megszervező és kinyilvánító – ugyanakkor a minden szerepen túli emberi esettség is; a burkolt, a csöndbe temetett. S e kettő közti feszültség legyen a mozgatója.
     Hogy jó volt-e ez az elképzelésünk, vagy hogy miképp valósult meg a filmen, döntsék el mások. Egy bizonyos, van olyan jelenete az Ítéletnek, amelyről akár Kósa, akár Sára, akár jómagam is külső szemlélőként beszélhetünk.
     Ez a jelenet Bessenyeié. Többszörösen is. Mert nemcsak a filmbeli Dózsa alakításából emelkedik ki, de életművéből is.
     A nagy tárgyalás, az ítélkezés jelenetsorairól beszélek. Zápolyáék, Werbőczyék Dózsa kivégzésének módozatait tárgyalják. A tüzes trónt, a vaskoronát, a fölnégyeltetést, a fölfalatást, táncot és éneket. Mindezt Dózsa jelenlétében. Kósa és Sára megegyeztek, hogy – ha hosszan kitartott ütemekkel is – fölváltva mutatják fönt Zápolyáékat s lent Dózsát. Felvétel közben azonban fölrobbant ez a terv. Bessenyei az átélés olyan szélsőséges, pattanásig feszült állapotába jutott, hogy Sára egyszerűen rátapadt a felvevőgépével. A hangjával, a testével, a kiterjedésével játszó Bessenyei ezúttal teljesen néma volt. Egyetlen s végleges arccá tisztult. Feje, ha mozdult, már a halálhoz ért. Szeme teli volt riadtsággal, de sötét, fekete kövekkel is. Megtörhetetlen kövekkel. Már nem Dózsa nézett velük, már nem Bessenyei, hanem mi néztünk, akik bukások és forradalmak feszültségét éljük századok óta. A sarokba szoruló történelem nézett egyetlen ember szemével, nem is azért, hogy lásson, hanem hogy őt láthassák. Lássák, és ne felejtsék!
     Bessenyei ebben a jelenetben éli, szenvedi végig, amit a film még csak jelzésszerűen sem ábrázolhat: Dózsa valóságos tűzhalálát. Játéka attól hiteles, hogy a játék tagadása. Attól megrendítő, hogy összefoglalás. Vásznat betöltő arca, mint a magyar történelem látlelete. Dokumentuma.
S mi még?
Olyasmi, amiről az embernek nem szavai, inkább csak elborulásai vannak. Sebei, ragyogása.«

A Csoóri Sándor által oly képletesen leírt jelenet ITT tekinthető meg. – A felvételen Feri mellett a doktort játszó Jan Jamnitzky pozsonyi színész, a Werbőczyt játszó Major Tamás és a Zápolyát alakító Csiky András látható.
     A fotón Feri és Kiss Sári, az anyját játszó Szék községben lakó idős asszony látható, akiről a fent említett riportban Kósa Ferenc ezt mondta: „Külön szeretnék szólni Sári néniről, akire a táncairól híres Szék községben akadtam rá. Hiszem, hogy hiteles Dózsa-anyát formál a szerepből. Még soha életében nem látott filmet, először sajátmagát szeretné megnézni a moziban.”
Az egész film ITT látható.

A film sajnos nem sikerült úgy, ahogy az alkotók szerették volna, de Feri alakításáról nem csak Csoóri Sándor, de kivétel nélkül minden hozzászóló felsőfokon nyilatkozott. Befejésül álljon itt B. Nagy László az Élet és Irodalom című újságban megjelent, majd számos más helyen is idézett véleménye Feri alakításáról:
     „Az Ítélet vitathatatlan értéke: Bessenyei Ferenc Dózsája. Hogy Dózsát eleven, mai embernek, a forradalom lelkiismeretének látjuk, nem utolsósorban az ő érdemes. Pedig alkat szerint nem filmszínész, ám az indulatot, a szenvedést, a kínzás és a belső gyötrődés árán kiharcolt biztonságot ő valósítja meg a filmben: lelke, »géniusza« az Ítéletnek. Eszközeiben és emberségében megérett e rendkívüli föladatra, mely éppúgy legszemélyesebb ügye, mint a nála fiatalabb alkotóknak.”
     Ferinek valóban „személyes ügye” volt ez a film. Sokáig fájlalta, hogy rajta kívüli okok miatt a film nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. – Ennek okairól lásd a két évvel ezelőtti megemlékezés következő részletét.

(Az első képen a Maszk Újság 2005. februári számának címlapja, a másodikon a Kálmán utca 10. ház falára 2019-ben elhelyezett emléktábla látható mostani állapotában)

Feltéve: 2025. december 30.


2.  Másodikként egy nagyon érdekes kordokumentumot mutatok be: Gách Marienne (1916-1989), a Film Színház Muzsika munkatársának 1973. nyarán Ferivel készült riportját. – (Gách Marianne, Rózsa Ferenc-díjas hírlapíró: „Zenei, színházi, irodalmi interjúiban nem a szokásos „kérdezz-felelek” nyilvánult meg, hanem az interjúalany életének, művészetének, működésének egy jelentős szakaszát mutatta be” – olvasható róla, amit a most bemutatásra kerülő interjúja is bizonyít. – Gách Mariannetől, aki 1936-tól készített interjúkat neves művészekkel, a Film Színház Muzsikában Dalos László vett búcsút.)

Az írás érdekességét elsősorban keletkezésének dátuma adja: A beszélgetéskor Feri, hivatalosan még mint a Nemzeti Színház tagja már túl van a „Hegedűs a háztetőn” bemutatóján (1973. február 9.) és az előadás diadalmenetének elején is (ekkor még sejteni sem lehet, hogy egy évvel később betiltják az előadást), és már– a Madách Színház leendő tagjaként – az Othello első próbahetein is. Ugyanakkor még nem kezdődött el az új évad, így a hivatalos átigazolás a Madáchba és az Othello bemutatója (1973. szeptember 28.) csak ezután következik.
     Feri az interjú készítésekor még tele van lelkesedéssel, hiszen úgy gondolja, és arról beszél, hogy a Madách Színházban a színház tagjai egy szellemi vezető köré csoportosultak, és neki olyan rendezőre van most szüksége, akivel közös a gondolatviláguk. S aki, ha történetesen elfáradna, ő gondolkodna helyette is.
     Nos, Ferinek ez a mondata világosan mutatja, hogy ekkor még álmában sem gondolta, hogy Ádám Ottó és az ő elképzelése a színházról, a társadalomról, a színművészet feladatáról, és magáról az Othello-ról, mint darabról, alapvetően és kibékíthetetlenül különbözik. (Amikor Ádám Ottó felkereste őt Othello-tervével, Feri engem is elhívott a Labanc utcai házba, így az első pillanattól tanúja voltam annak az őszinte örömnek, ami Ferit e terv hallatára elöntötte.)
     Az ezután történtekről – benne a köztem és Ádám Ottó között történt levélváltásról – számtalan írás, tanulmány, könyv beszámolt már, utoljára a múlt évi születésnapi megemlékezés utolsó fejezetei. A honlap kezdőoldaláról elérhető – „Bessenyei Ferenc életének és pályájának rövid adatai” című – link alatt található dokumentum „1973. – Tevje és Othello” című fejezete is e témával foglalkozik. Most e fejezetből (ami a „Férjem, a Komédiás” című könyvből való) csak azt a részt idézem, ami Feri számára a Madách színházi Othello-történetből a legfontosabb tanulságot jelentette, és ami őt színészileg és lelkileg a legmélyebben érintette:
     »Az előadás arra a rendezői felfogásra épül, hogy Othello „kövület”, akinek „saját erkölcsi rendje van, amin nem tud változtatni.” Nos, Bessenyei-Othellónak az erkölcse az egyetlen erkölcs, ami méltó az emberhez, és amit, ha nem is magától, de embertársától mindenki, még a rossz ember is elvár. A hűség, az őszinteség, a megbízhatóság nem egyéni erkölcsi normák, hanem olyasmik, melyekre a társadalmak, az emberi közösségek felépülnek. És ahol ezek nincsenek meg, nos, ott olyan züllés, boldogtalanság, bizonytalanság keletkezik, mint amilyen most a világot, a mi világunkat is uralja. Bessenyei-Othello, azaz egy tisztességes ember nem „nem tud”, hanem nem akar változni!«
     Feri már az 1960-as évek elejétől-közepétől érzékelte a társadalom szellemi, erkölcsi romlását (erről mind Venczel Vera, mind Kovács István, akikkel ezidőben az Egy magyar nábob forgatása alatt sokat voltak együtt) beszámolt, de ennek valódi mértékét és visszavonhatatlanságát csak ezen előadás alatt és után fogta fel teljesen. Ettől kezdve vált küzdelme a szépért, jóért, értékesért valódi szélmalomharccá, hiszen sorra láttak napvilágot az Ádám Ottó-féle Othello előadáshoz hasonló művek, melyek romboló hatásával még ő sem volt képes felvenni a harcot. Legalábbis ami a többséget illeti – a kisebbségben még akadtak olyanok, akik hallgattak rá, megfogadták intéseit, és hálásak voltak neki aggódásáért és munkájáért.
     Ő ekkor még a nyilvánosság előtt is kimondhatta a véleményét, ott is meghallgatták, mégha utána csodabogárnak, és örök hőzöngőnek könyvelték is el. De megfordítani, vagy akár csak lelassítani ezt a folyamatot már neki sem sikerülhetett. Egyetlen egy dolgot tehetett: ismételni, ismételni az igazságot; és ezt élete végéig meg is tette. Isten ajándéka, hogy akkor halt meg, amikor még lehetett ilyesmiről beszélni – ma már nem lehet….
     A Madách színházbeli Othello-előadásról még egy adalék. Az Ádám Ottó és köztem lefolyt "eszmecsere" után Feri elmesélte, hogy előadásokról nemigen, de próbákról sokszor álmodik: „Minden rendezőmről, még Marton Endréről is szoktam, de Ádám Ottóról soha egyetlen egyszer sem álmodtam, azt hiszem, ez azért van, mert ő nem vett engem emberszámba.”

Még egy megjegyzés a Gách-cikkel kapcsolatban: Hogy mekkorát fordult a világ, azt ezen interjú címe, Feri egyik fontos mondata, is mutatja: „Korunk igazságát művészetünk igazságával fejezzük ki.” – Manapság minden írás – még a "komolyak" is – olyan címmel jelennek meg, ami egyedül az emberek "botrány- és szenzáció-éhségét" célozza meg. Minél botrányosabb, annál jobb, és még az sem számít, hogy a címben említett botrányról a cikkben egyetlen szó sem esik. Abban az időben, amikor Gách Marianne riportjai megjelentek, a cím igyekezett a riport legfontosabb mondanivalóját összefoglalni: ahogy ebben a cikkben is Feri egyik mélyértelmű, fontos gondolata lett az interjú címe.

Végezetül pedig Feri legfontosabb gondolatai a cikkből:
     »Amikor az irodalom vonzásába kerültem, mindennél többre becsültem a megoldhatatlannak, körüljárhatatlannak látszó szerepek csábító szellemi energiáját. És nekem az a rögeszmém, hogy ezen keresztül valamiféle értelmi kapcsolat születik a színész és a néző között. Ha ez sikerül, tanítói szintre emelheti a színészt. … A színházban semmi sem valódi, de minden igaz, sőt igazabb az igaznál. Jó ízlés kell hozzá. Az ízlés pedig erkölcsi magatartás. Feleslegesen sok szó esik arról, hogyan játsszunk Brook után színházat. Én megmondom, hogyan. Úgy, ahogy ezer évvel ezelőtt játszottak jól, vagy száz évvel ezután játszanak majd jól, és ahogy most játszunk jól, vagyis: korunk igazságát művészetünk igazságával fejezzük ki. Aki emberi mértékkel mérhető művészetet hozott létre, az e törvény alól nem vonhatja ki magát.«
     Hogy az Othello tanulságai egész hátralevő életében foglalkoztatták, azt egy évtizedekkel később vele készült interjúból egy fiatal tehetséges színésszel kapcsolatban megfogalmazott néhány idevágó gondolata bizonyítja: „Nagyszerű sok jó erő van benne. Nagyon drukkolok neki, hogy jó kezekbe kerüljön, mert az a fontos, hogy kinek a közelébe kerül. Ha jó ember kezébe kerül, ha van egy rendező, a főrendező, a színház szellemi vezetője. Igazgató lehet akárki, de a rendező az a meghatározó, annak módja van kiválasztani, módja van minősíteni, ide minősíteni, oda minősíteni, visszaminősíteni, módja van meghatározni, milyen szerepet játszhatsz el, mit nem játszhatsz el. És ha jóérzésű ember, akkor rendben vannak a színházban a dolgok, de ha nagyot téved, akkor sajnos nagyon kegyetlen.”


A következő két cikk egy napon (1994. február 10-én) jelent meg, mivel ugyanabból az alkalommal íródtak: Feri 75. születésnapjára. Az elsőnek egy olyan újságíró (Zappe László) a szerzője, aki kora miatt (1944-ben született) nem láthatta Ferit pályájának legfontosabb szerepeiben, abban az időben, amit Feri így foglalt össze: „Állandóan benne voltam a legnagyobb előadásokban. Én vezettem, én fogalmaztam ezeket.”
     A másodiknak, akinek "takács" szignóval jelennek meg a cikkei (talán Takács István a neve), viszont alkalma volt látni azokat az előadásokat, melyeket az elsőnek a szerzője csak hallásból ismert. Sőt, akinek még személyes élményei is vannak Feriről.
     A két cikk világosan érzékelteti, hogy mekkora a különbség Ferit nagy szerepeiben, kiváló előadásokban valóban látni, vagy csak hallani ezeket, tanulmányokat olvasni róluk.

3.  A megemlékezés harmadik cikkének szerzője, a mai is élő Zappe László, az egykori Népszabadság kulturális rovatának rovatvezető-helyettese, akinek Feriről szóló Nekrológja 2012. óta olvasható a honlapon. A következő idézet ebből a 2005-ben, a Premier havilapban megjelent írásából való:
     »Alighanem ebben a legnemzetietlenebb korban szóltak utoljára egyenes, nemes pátosszal a hazafiság szent indulatai. A Nemzeti Színházban művészi igazságként szólalt meg mindaz, amit a korabeli hatalom nyilvánvalóan taktikai célzattal, a maga igazi természetét leplezendő, lényegében porhintés gyanánt engedélyezett, vagy éppen szorgalmazott. … És Galileivel, de már Brechtével, kezdődhetett Bessenyei bújócskája a magyar színjátszás megújulásával. 1962-ben.«

A most bemutatásra kerülő cikke 11 évvel korábban, 1994. február 10-én, „Bessenyei születésnapjára” címmel a Népszabadságban jelent meg.
     Zappe László 1944. decemberében született, tehát az 1950-es évek Nemzeti Színházát, benne Feri utolérhetetlen alakításait nem is láthatta, és mégis úgy ír e korról – annyira találóan és elismeréssel –, mintha minden darabot látott volna. „Számos alakítása megy legendaszámba. Othellója, Kossuthja, Széchenyije, Galileije úgy beleitta magát a színházi köztudatba, hogy talán még azok is emlékeznek rá, akik sohasem látták ezekben a szerepekben.” – Feriről szóló írásai alapos felkészültségét, tájékozottságát és tisztánlátását bizonyítják.

Ebből az 1994-es, Feri pályáját összefoglaló cikkből valók a következő mondatok:
     »Mindenki tudja, hogy ő volt az igazi hős, a tragikus, az erőteljes, a hatalmasan vívódó, a finoman érző férfi, a naiv, a tiszta lélek. A kirobbanó életkedv és az emelt fővel vállalt méltó bukás megtestesülése. … A sors fintora, a történelem paradoxona azonban, hogy árnyéktalan teljes pompájában ez a színészet csak századunk legsötétebb esztendeiben ragyoghatott. Az ötvenes évek első felében volt utoljára maradéktalanul keletje ennek a kirobbanó, elementáris erőnek, erkölcsiségnek, amit Bessenyei képviselt a színpadon… 1956 után a magyar társadalom apránként, de gyökeresen megváltozott. A hatvanas évekre már mintha egészen más emberek ültek volna a nézőtéren. …. A történelem eljárt afölött a színházi stílus fölött, a fölött a hőstípus fölött, amelynek Bessenyei Ferenc egyik legjellegzetesebb képviselője volt. A színház elhagyta a hősöket, kisemberekre fordította inkább figyelmét. Gyanakvóan kezdte vizsgálni a nagyságot, az eszményeket. … A magyar film sem használta ki eléggé Bessenyei tehetségét. … A magyar film, akár a színház, már másféle embereket, antihősöket keresett.«

A cikk teljes szövege ITT olvasható.


4.  A negyedik cikk, 1994. február 10-én az „Új Magyarország” napilap, KULTÚRA rovatában jelent meg (takács) szignóval (aki mögött netán Takács István értendő).
     A cikk címe „Az utolsó Színész”, önmagában is sokat elárul írójának Feriről alkotott véleményéről. – Az egész írás valójában a szerző személyes történetei Feriről; e vázlatszerű kis elbeszélések mégis tökéletes képet rajzolnak mind a színész, mind a magánember Bessenyeiről. Jó olvasni, és jó belőle a régi emlékeket felidézni. »Most már nem is egy, de idestova három nemzedéknek ő volt a szó igaz és klasszikus értelmében vett hősszínésze. Alkatát, játékstílusát és orgonazengésű hangját tekintve is. Valószínűleg az utolsó ebben a sorban. Valószínűleg az egyik – vagy: az – utolsó nagy bölény a magyar színpadon. A Színész, így, nagy betűvel, minden porcikájában, élete minden percében. …. Ez Bessenyei. Othello és az élet örömeit habzsoló ínyenc. És ami a kettő között van, az is Bessenyei. Egy kivételesen és bámulatosan teljes élet hetvenöt éve.«

A cikk teljes szövege ITT olvasható

A cikkben szó van Feri Gugger-hegyi házáról, melynek építése abban az időben kezdődött, amikor a Gách-féle interjú készült. Ezért felteszek egy képet az építkezésről, és egy másikat a már kész házban vendégeskedő Madách színházi színészekről: Balról jobbra: Timár Béla, Kalocsay Miki, Huszti Péter, Feri, Ferenczi Krisztina és Kerényi Imre (közülük már csak Huszti Péter él). – A harmadik képen Szegvári Kari készít interjút a tévé számára az első, azaz 1973-as Hegedűsről.


Feltéve: 2026. január 13.


1919. FEBRUÁR 10. – 2026. FEBRUÁR 10.

BESSENYEI FERENC
SZÜLETÉSÉNEK 107. ÉVFORDULÓJA



5.  A születésnapi megemlékezést egy nagyon kedves magánlevéllel kezdem, amit Feri a 82. születésnapja alkalmából róla készült tévéfelvétel után kapott. A levelet Rácz Lajosné, született Dolgos Julianna küldte, aki 20 évesen ismerte meg Pécsett az akkor 30 éves Bessenyei Ferencet.
     Ez a levél kordokumentumnak is felfogható, hiszen tökéletes képet rajzol Feriről, még akkor is, ha abban nagyon-nagy valószínűséggel téved, hogy Feri abban az időben felszólalt volna bármilyen nagygyűlésen. A levél teljes szövege ITT olvasható.

»Nem a "mélységből" csak a távoli múltból hozok üzenetet, köszönetet Neked születésnapod alkalmából. … Jogosan tegezlek, mert engedélyem van rá, bár erre Te már biztosan nem is emlékszel. Pécsett történt. Államosították az iskolákat, az apácákat szétkergették. Hogy-bogysem minden növendéknek volt hová mennie … csak szegény árva magamnak nem, aki egy bácskai menekült volt. Én kollégiumba kerültem még három hasonló árvával. … Aztán eljött az érettségi ideje is. Mi négyen elhatároztuk, hogy meghívjuk a ballagásra kedvenc színészeinket és elbúcsúzunk tőlük. Így került, sor arra, hogy meghívtuk Bessenyei Ferencet, Básti Lajost és Bázsa Évát. Básti és Bázsa nem tudott eljönni, de Te a legnagyobb meglepetésünkre és örömünkre nem kevésbé az egész iskola irigységére/ eljöttél és kimentetted a másik kettőt. Itt kaptunk felszólítást a tegezésre és hogy per Ferinek szólítsunk. Élek vele. … 1950 szeptemberében Budapestre jöttem. Egyetemista lettem!!! Szabad!!! Oda mehettem, ahová akarok! Színházba is… és Bessenyei is a Nemzetibe szerződött. Azt hiszem minden darabban láttalak. Ez maga volt a gyönyör. És 1956-ban Dózsaként!!!! …. Tudom én, hogy ezt a mesterséget is tanítják; meg beszédtechnikát is tanítanak... De ez mind smafu ahhoz képest, amit Te a színpadon meg tudsz csinálni. … Azért is zavarlak most a levelemmel. Mert egyszer meg kell, meg illik mondanom, hogy köszönöm szépen. Mennyi szép estét, mennyi szép hetet /mert a hatás hosszan tart/ és mennyi szép évet Veled és Általad. Köszönöm!...«

A levélben említett születésnapi megemlékezés a Kárpátia étterem különtermében készült 2001. februárjában Csenterics Ágnes szerkesztésében és rendezésében, valamint Gyarmati István, a Szalai Antal kisegyüttes és Borbás Marcsi közreműködésével. Ezen kívül még két nótát tettem fel Feri youtube oldalára.
     Bessenyei Ferenc 82. születésnapja
     Cserebogár, sárga cserebogár
     Búcsúzik a nyár

A honlapra pedig az Élt a Maros partán, kezdetű nótát tettem fel.

(A fotón Feri Lope de Vega Kertész kutyája című darabjában látható Pécsett.)

Feltéve: 2026. február 9.


6.  Az idén még a szokásosnál is jobban elnyúlt "megemlékezést", jobban mondva ezt az oldalt, három cikkel, egy verssel, egy dallal és egy fontos dokumentummal zárom.

a) Az elsőt az 1947-ben született és korán elhunyt kiváló színésznő, Kishonti Ildikó írta. A cikk 1996. június 11-én a Pesti Riport című újságban jelent meg, melynek egyik rovatát ő szerkesztette. Címe: Szép beszédű színészek
     Írását a művésznő ezzel a szomorú ténymegállapítással kezdi: „Vitathatatlan tény: egyre rondábban beszélünk. Egyre gyakoribb az "anyázás", a le- és felmenő rokonok emlegetése. Ennek okát most nem firtatnám... Az emberek egyre fáradtabbak, egyre fásultabbak, egyre ingerlékenyebbek. Régóta regélem, hogy másutt már javában álltak a katedrálisok, amikor is a mi Árpád apánk úgy döntött, hogy ezen a kis zsebkendőnyi területen veri fel a sátrát. Azóta ez a mi kis hazánk. Ennek hátrányait sem fogom most mélyebben taglalni – még arról sem zenélek, hogy ízig-vérig lokálpatrióta vagyok. Nem kezdek bele az Ómagyar Mária siralomba sem... Pedig a szép beszéd kapcsán jó kis nyelvtörő gyakorlat lehetne... – A tiszta, érthető, szépen formált, egy nyelvhez sem hasonlítható magyar beszéd a belépő a színészmesterséghez! – mondogatta volt a szépemlékű Montágh Imre, egykori beszédtanárom.”
     E bevezető után két gyönyörűen beszélő színészről (Lukács Margit és Lukács Sándor) mondja el véleményét, majd bevezetésként Feriről mesél: „Számomra maga a HANG – Bessenyei Ferenc. Számtalan önálló estjén lehettem a vendége. Figyeltem őt, és hallgattam a közönség reakcióit. Túlzás nélkül állíthatom, hogy ezt a nagy színészt imádták, s ha engedik, ma is rajongva szereti a publikum. Benne még munkál az a gondolat, hogy a színész néptanító is! És ezt hirdeti, deklamálja, súgja, sírja, oroszlánként üvölti! Mintha fricskát mutatna az életkorának! Hihetetlen az a szövegmennyiség, amit egy életen át megtanult, és azt gyönyörű hangján, mindenkor színészete legjavát adva megformált. Egyszer alkalmam volt beszélgetni vele erről. Hallgatta, hogy dicsérem a szép orgánumát, aztán csak ennyit mondott:
     – Az utolsó marhák közé tartozom, aki mániákusan harcol az érthető beszédért.”

A teljes cikk ITT olvasható


b) A következő írás Feri 80. születésnapján jelent meg a Vas Népe című lapban Szenkovits Péter újságíró tollából a következő címmel: Az utolsó „bölény” – Ma nyolcvanéves Bessenyei Ferenc.
     A cikk, illetve az újságíró nagy érdeme, hogy írásában idézte Feri legfontosabb gondolatait, és – amit sok fővárosi újságíró (lásd a tavalyi megemlékezést) elmulaszt – a legnagyobb szerepeit sorolta fel.
     A cikknek csak egy baja van, de ez valószínűleg nem a cikkíró "vétke": A mellékelt fotó szerintük az Egy magyar nábob-ból való, ami elég nagy hiba, hiszen egyfelől ez a film nagyon ismert, másfelől kosztümös film, míg ezen a felvételen Feri civil ruhát visel. Csak a rendezőben nem tévedtek. Ugyanis mind az Egy magyar nábobot, mind azt a filmet, amiből a jelenetet a cikkhez csatolták, Várkonyi Zoltán rendezte. A képen az 1955-ben bemutatott Különös ismertetőjel című film egyik jelenete látható, „amiről hiába írtak rosszat, korában rendkívül népszerű volt, és még Nyugatra is eljutott”. Feri Schönherz Zoltánt alakítja – a filmben Szabó Imre a neve –, képbeli partnere pedig Somló István.

Szenkovits Péter írása nem hosszú, de nagyon szép, ezért ide is bemásolom a teljes szövegét.
     »Harminc esztendővel ezelőtt sem köntörfalazott – sem színpadon, sem az életben. Éppen ezért (is) lehetett hinni neki. S lehet mostanság is a ma nyolcvanéves Bessenyei Ferencnek. Vörösmarty Vén cigányát senki nem tudja úgy – ahol kell, őserővel, másutt meg visszafojtott sírással – mondani, ahogyan ez a hatalmas, szeretnivaló, ma is gyermeklelkű színészfejedelem. A világ egyik legszelídebb bölénye, aki nemzedékek példaképe.
     Nekünk, fele annyi időseknek ő mutatta meg, milyen is lehetett Dózsa, Bolyai, Kossuth, Görgey vagy éppen Széchenyi. Illyés Gyula és Németh László személyes jó barátként szerette Bessenyeit, mert valamennyi megjelenési formájában sugallta azt, amit Görgey így fogalmazott – Németh László segítségével – Az árulóban: „A döntő az, kinek a viselkedésében ismer a nemzet önmagára”. Soha nem volt hűtlen, mindig „egy nép sorsához illő magatartást” képviselt.

Magabiztosnak, elégedettnek is hihetné, aki nem ismeri, holott még ma is kételkedik, pedig ha valakinek, akkor neki aztán nem kellene: „Folyton gyötör, hogy megfogalmazzak egy mondatot úgy, ahogy még senki se tette”. És – szerencsére – mégsem vesz mindent halálosan komolyan, derűt, életszeretetet áraszt. Mindig is imádta a nőket, ki tudja, hány milliószor halt már bele a szerelembe (is), hiszen „szerelempárti vagyok, és nem tudok másként létezni”. Ugyanakkor meg az is igaz, hogy „nem vagyok emberi fogyasztásra alkalmas”...
     Dohog, zsörtölődik, merthogy „ma is Jágók ülnek a nézőtéren”. S bár húsz évvel ezelőtt is „öblögette”, de, sajnos, minden szava igaz manapság is: „az ostobaságot nálunk elég nagy arányban művelik”.
     Lear király, Higgins, Tevje „bessenyeis” változata ma is kitörölhetetlen – szép, megrendítő – emléke millióknak. Félszáz évig napi húszórás készenlétben volt, rendületlenül járta az országot, a legkisebb település legócskább terméből is Nemzeti' Színházat varázsolt másfél órára. Bolondos bölény, a legritkább, legértékesebb fajtából. Ha valakinek, akkor neki elhisszük: „A jó színész mindig az egész életét viszi a színpadra”.
     Adja az ég nekünk, hogy még sokáig böstörködjön (is) – értünk!«

A cikk pdf formátumban ITT tekinthető meg.


c) Malonyai Péternek, a harmadik újságcikk szerzőjének írása a Magyar Nemzet 2004. november 27-i kiadásában jelent meg „Olyan hang – Bessenyei, az örök komédiás” címmel. Ez az írás – ami a Férjem, a Komédiás című könyv megjelenése alkalmából íródott – szintén megérdemli, hogy teljes egészében közöljem:
     »Nem csupán egy épületet robbantottak föl 1945. április 23-án a Blaha Lujza téren – egy világ omlott össze a Nemzeti Színház romba döntésével. Túlzás? Meglehet. Készséggel bevallom, elfogult vagyok. Az egykorvolt épülettel szemben éppúgy, mint a színház képviselte értékekkel. Még akkor is, ha mindazt, amit a légkör sugallt, csak később, sokkal később minősíthettem igazi értéknek, zsinórmértéknek.
     Az egykor a Blaha Lujza téren játszók jóvoltából. Például Bessenyei Ferencre gondolok, akiről azért (is) jó olvasni, mert a történetek hangosak. A szó legszorosabb értelmében. Nem leírás, hanem hangjáték valamennyi, a könyvben szereplő emlék, a kívülálló nem csupán látja maga előtt Bessenyeit, de hangját is hallja. Akár akarja, akár nem, mert ez kérem, olyan hang.
     Nem az ereje, a szépsége tette, teszi felejthetetlenné elsősorban, hanem az a ritka csoda, hogy tökéletesen egy a tulajdonosával. Egymás nélkül nem sokra mennének, együtt viszont övék az egész világ. A Komédiásé, Bessenyei Ferencé. Akiről mondják, hogy korszakos alakja a magyar színháztörténetnek, emlegetik, melyik előadás miért nem ért volna egy fabatkát sem nélküle, szajkózzák, ha nem lenne közöttünk, szürke, színtelen lenne a (színész) világ – mégse használták, használják ki eléggé, hogy a játékra született.
     A Komédiás persze erről nem beszél – se a könyvben, se egyébként. Megértőbb a világgal szemben, mint az megérdemli, nem foglalkozik sorsa nyűgével és nyilaival – fölöttük áll. Hogy megszenvedi, az persze természetes, érzékenység nélkül nem lehetne igazi komédiás, akinek a játék – életforma. Csak a hiteles, a valódi alakítás számít nála – földön, vízen, levegőben, hajnalban, délben, este.
     A könyvet az őszintesége emeli az ezer és egy divatos pályakép, sorsmagyarázat fölé. És persze a főhős, Bessenyei Ferenc. A Komédiás.«

A jobbra látható fotó a könyvbemutatón készült, és azt a pillanatot örökíti meg, amikor Kovács Zsuzsa a Hegedűs a háztető egyik legmegrázóbb jelenetéből Hódel „Búcsú a szülői háztól” dalát énekli el Ferinek. Zsuzsa nagyon készült arra, hogy a „170 évesek” címmel megtartott születésnapon ezzel a dallal köszönti Ferit, de legnagyobb sajnálatunkra, ez nem sikerül, mert aznalk előadása volt. Ezért külön öröm volt számára, hogy legalább a könyvbemutatón el tudta énekelni Ferinek ezt a számot.
     A könyvben Kovázs Zsuzsa is megszólal. Ehelyütt csak egy részletet közlök a beszélgetésünkből:
     »Az egész előadás, de különösen ez a jelenet, életem egyik legcsodálatosabb élménye volt, minden este, amikor játszottunk. És még most is összeszorul a torkom, ha felidézem, ahogy megfogta a kezem, és én néztem a kezét. Érted, most nemcsak azért bőgök, mert isteni jó volt, hanem azért, mert akkor nekem is sokkalta jobb volt. Ahogy készültünk a jelenetre, Feri mindig elmondott egy titkot, például az édesapjával kapcsolatban. Ez mindig váratlanul ért, és nagyon megdöbbentett, ugyanakkor fölöttébb megtisztelt. Őszinte megnyilvánulásai ajándékot jelentettek a lelkemnek. Sétáltunk a díszlet előtt, hogy a hátunk mögött át tudják díszíteni a színpadot, és ő elvette tőlem a fonott kosaramat, amit viszek magammal Szibériába. A színész életében ezek a legértékesebb pillanatok. Számomra az volt, a dal is, és az, ahogy ő szeretett engem. Ezt a jelenetet mindig mindenki megemlítette. Még az akkori férjem, Szörényi Levente is azt mondta, hogy bepárásodott a szemüvege, ahogy nézte. Ez a dicséret azért olyan nagy értékű, mert különben igen óvatosan bánt a gratulációkkal velem kapcsolatban. De ugyanez a gyengéd Bessenyei Feri volt az is, aki a jelenet előtt és után olykor belém harapott. „Egyem meg a kis pofádat”, mondta, és fogainak helye napokig virított a karomon, először kék, majd zöld, végül sárgás színben.«


d) A mai bevezetőben megígért vers, József Attila Levegőt! című költeménye, ami – ki gondolta volna – napjainkban aktuálisabb, mint valaha!


e) Végül következzen az a dokumentum, mely részletekben már a kezdetektől olvasható e honlapon: Bessenyei Ferenc művészi és emberi hitvallása. Ő azon kevesek közé tartozott, akinek az életről és a művészetről alkotott véleménye, hitvallása koroktól, divattól, rendszertől függetlenül pályájának kezdetétől élete végéig változatlan és egyedi maradt. Feri szerint nem az a tehetséges, aki mindent maga akar fel- és kitalálni, hanem az, aki a jót, amit megismert, a magáévá teszi, összerakja, s sajátjává formálja. Rögtön a mottója egy olyan prófécia, melynek igaza pont napjainkban válik kísérteties módon mindenki számára a napnál világosabbá:

„A színház elhanyagoltatván az állam által
el fog korcsosulni. Éltető erő helyett
erkölcsi dögvészt fog a társadalomra terjeszteni”


Bessenyei Ferenc művészi és emberi hitvallása


Történelmünk a közös szándékok és tettek keresésére figyelmeztet, arra, hogy Magyarországon magyarnak lenni, nem születési, nem származási kérdés. Hunyadi Jánostól Zrínyi Miklóson át napjainkig folytathatnám a sort, bizonyságául annak, hogy – s ez a színházra is vonatkozik – a népünk sorsához méltó magatartás vállalása itt a legdöntőbb szempont.
     A művészek népünk hőseitől azt az erőt és erkölcsi igényt kapják, és azt kell tovább adniuk, mely megkerülhetetlen ama kérdés megválaszolásához: mit jelentett a történelemben és mit jelent ma, a világnak ezen a pontján élni.

Az a jó művészet, amely az embert önnön méltóságára ébreszti rá. Amely azt tudatosítja, hogy ember, te több vagy a sorsodnál. A legjobbat működtesd magadból! Mióta művészet van a világon, ez a biztatás a dolga. Az előadóművész feladata az emberábrázolás. Nem több, nem kevesebb. Segíteni az embernek a példa erejével. Különösen, ha bajban van. Ez volna tehát a feladat: a lenyűgöző példa.
     Az előadóművészet (a színház) az emberi szellem tisztessége, az emberi szellem legmagasabb rendű igényei közé tartozik. A tehetség erkölcsi kérdés, erkölcsi kategória. Annak az eldöntése, hogy a képességeimet mire használom. A tehetség ennyivel több a képességnél. Adyt megfontolva: Magyarországon tehetségesnek lenni, nagyobb karaj a közös fájdalomból, vagyis nagyobb felelősség! Felelősséget viselni és ébreszteni, ez a dolga a művészetnek. A magyar előadóművészet ennek a népnek a szolgálata. Ha a művész egy néptanító erkölcsi színvonalára felküzdi magát, már nem élt hiába. amíg a színház ennek a népnek a szabadegyetemévé nem válik, addig nem alhatna nyugodtan egyetlen szellemi vezető sem.
     Egressy Gábor híres mondása, hogy a színház elhanyagoltatván az állam által, el fog korcsosulni. Éltető erő helyett erkölcsi dögvészt fog a társadalomra terjeszteni: megdöbbentő figyelmeztetés ez mindazok számára, akik a színházat csak önérvényesülésük terepének tekintik. Figyelmeztetés, hogy a színházat nem lehet a nép életétől függetlenül csinálni, nem lehet a társadalom perifériájára zülleszteni, mert akkor megalázó arra is, aki nézi, de arra még inkább, aki csinálja.
     Az a jó művészet, amely az embert önnön méltóságára ébreszti rá. Amely azt tudatosítja, hogy ember, te több vagy a sorsodnál. A legjobbat működtesd magadból! A tehetség erkölcsi kategória. Az az erkölcsi erő, hogy a képességemet hogy működtetem.

Van Németh Lászlónak egy mondása: „hűség önmagunkhoz és bátorság a hűségünkhöz”, vagyis hűség a tehetségünkben előírt küldetéshez és bátorság ahhoz, hogy e küldetéshez hűek tudjunk maradni.
     Azok a szellemek, akik az általam játszott darabokat írták, nem ezt a mai világot képviselték. Hozzám, az én egyéniségemhez az igazságok, a valódi emberi értékek tartoznak. Ezen én nem tudok erőszakot tenni, mert én ebben hiszek. A siker kedvéért sem vagyok hajlandó bármit reprodukálni. Az emberiségnek, azaz az emberiességnek van egy szelleme. Hozzám ez a szellem tartozik. Nemcsak nem tudom, de nem is akarom ezt a mostani világot képviselni, sem kijátszani; inkább belehalok.


Feri szavai után lezárásul következzen Koltai Tamás (1942-2015) színikritikus 2005. január 6-án, a 168 óra című lapban megjelent megemlékezése Bessenyei Ferencről, akinek évtizedeken keresztül egyik legnagyobb ideológiai ellenfele volt.

Bessenyei Ferenc túl nagy falat volt nekünk, egyszerű teátrumi halandóknak, azon kevesek egyike, …, akit a magyar színház nem tudott lenyelni. Mindenkitől különbözött. …Még a régebbi nagyoktól is, abban legalábbis, hogy elutasította a szó legnemesebb, mondhatni eredeti értelmében vett pojácaságot, spílerséget, ripacsériát, a színészet legősibb, legösztönösebb, „önmagáért való” alkotóelemét. Ez nem azt jelenti – félreértés ne essék –, hogy Bessenyei nem volt játékos színész, ösztönös színész, zsigeri színész, de még mennyire, hogy az volt! Ha most megkérnének, mondjak valakit a legutóbbi évtizedek magyar színházából, aki ideológiáktól, technikáktól, esztétikáktól, stílusoktól fertőzetlenül „színészből volt”, valószínűleg őt mondanám – csakhogy a komédiásság nem elégítette ki. Kevésnek találta. Lenézte. Viszolygott tőle. … Ő nem szórakoztatni akart. Nem kikapcsolni. Nem játszani. Hanem eszmét hirdetni. Erkölcsöt tanítani. Felelősséget szítani. Karaktert edzeni. Nemzettudatot szilárdítani. Morálprédikátor volt a színpadon. Ahogy az életben is. Élet és színpad egy volt a számára. De nem úgy, hogy az életben is játszott, hanem úgy, hogy a színpadon az életét élte tovább.

A klasszikus típusba tartozott, aki a szavak révén, beszédhelyzetben tudott jellemezni. Nem szaltózott, nem cigánykerekezett, a hatalmas lélek hatalmas testbe volt zárva, de téved, aki azt hiszi, hogy játéka nélkülözte a könnyedséget és a mozgékonyságot. A szó akrobatája, a beszéd zsonglőre, a verbális gondolat kötéltáncosa volt.
     Németh László kerti liánná tekergő mondatfolyondárait senki sem tudta olyan tökéletes akusztikai és értelmi egységgé építeni, mint ő. Kecses szellemi arabeszkké légiesítette az irodalmias szöveget. Akármennyi érzelmet adagolt is hozzá, racionális hangsúlyokkal arányosította és bámulatosan átvilágította. Sztentori hang sohasem szólalt meg képlékenyebben, tisztábban, plasztikusabban. …
     ….. Általában minden teret betöltött önmagával, és csak ritkán volt patetikus. … A bukásra ítélt hőssel szembe tudott nézni, csak a téblábolóval nem. …. Bonyolult, intellektuális figurákat játszott nagyszerűen, de ő maga egyenesen, egyszerűen gondolkodott. Nem olyannak akarta látni az életet a színpadon, amilyen, hanem olyannak, amilyennek lennie kellene. Az elsilányuló valóság és annak tükörképe a színpadon elriasztotta. … Sohasem politikáról beszélt (akkor sem, amikor úgy hitte), mindig morálról. …..


Vége

Feltéve: 2026. július 19.


VISSZA


     PÁLYÁJA         ÉLETE         SZÍNHÁZ         KEZDŐLAP         FILM-TV         EGYÉB         KÉPGALÉRIA