BESSENYEI FERENC
kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a Nemzeti Színház örökös tagja,
a Nemzet Színésze és több más kitüntetés birtokosának
autentikus honlapja

FILM- ÉS TV-SZEREPEI

„Amikor első filmem, a Zápor főszerepére felkértem Bessenyeit, ő az ország egyik legismertebb és leg-népszerűbb színésze volt. Mielőtt így döntöttem, voltak kétségeim. Bessenyeit igazi komédiásnak ismertem, akinek valódi lételeme a színpad, imád szerepelni, magára vonni a figyelmet, szereti mulattatni vagy túlzá-saival elképeszteni néhány fős társaságát vagy több ezres közönségét. Eszközei is erre alakultak ki, han-gosak, látványosak, a gesztusok és a hangsúlyok a kakasülőről is követhetőek. A filmtől (vagy azt is mondhatnám, tőlem) idegen a teatralitás, ezért is szorongtam, rá tudom-e venni Ferit a takarékosabb eszközhasználatra. A színészek ragaszkodni szoktak eszközeikhez, néha manírjaikhoz, vannak, akik ki se tudnak bújni belőlük, de ha igen, kérdés, nem veszítik-e


el erejüket így ‘lecsupaszítva’.
Filmem paraszti környezetben játszódott. Falun élve gyerekkoromban belém ivódtak a körülöttem látott magatartások, hangok, mozgások, amelyek mindenek voltak, csak nem teátrálisak. A színész–rendező kapcsolat amúgy is kényes. A forgatáson puszta je-lenlétével, arcának rezdüléseivel, gesztusaival, hang-jával a színész áll a középpontban, őt fényképezzük, de a rendező által kijelölt keretek között. A két akarat gyakran ütközik, ha a rendező visszaél ‘hatalmával’, és ráerőszakolja elképzelését a színészre, sértődés, ve-szekedés, vagy ami még rosszabb, fásult belenyugvás bénítja az együttműködést. Ferinél a fásultság nem jöhetett szóba, ő annyira impulzív, robbanékony alkat, de az éles pengeváltások nem tűntek kizárhatónak.

Aggodalmaim gyorsan elmúltak. Szorongásaimat az oszlatta el, hogy Feri – ahogy a nagy színészek – szituációérzékeny, a kezdő rendező bizonytalanságaira fokozott aktivitással válaszolt, a szokásosnál is több változatot ajánlott a próbák során. Talán maga is élvezte a keresést, azt, hogy játszhat, hiszen az egész filmcsinálást játéknak fogta fel, ahol nincs egyedül üdvözítő megoldás. A filmforgatásnál nincs hat heti próbasorozat, mint a színházban, egy-két óra alatt jutunk el a ‘bemutatóig’, és ha filmre vettünk valamit, azon már nem lehet változtatni.
Feri sziporkázásának az is kiváltója lehetett, hogy megérezte az érdeklődést, a bizalmat bennem. Ő olyan színész, aki agresszióra agresszióval, bizalomra bizalommal válaszol, ezért akceptálta akár puritánnak is nevezhető igényemet a színészi szűkszavúságra. Nem lehetett könnyű. Feri, ha színpadra lépett, betöltötte az egész teret, rá kellett figyelni, s talán ezért érdekelte is, mit tud kihozni magából ‘eszköztelenül’, ami persze pontatlan kifejezés, hiszen csak más eszközökről, a csupasz létezés megmutatásáról volt szó; és ez nem kíván kevesebb mesterségbeli tudást, mint bármilyen ‘színpadias’ kifejezés.
Bessenyei profi, most is emlékszem egyik ‘bon mot’-jára: ‘Az amatőrnek ihlet kell, a profinak előleg.’ Ez nem cinizmus. Haydntől valaki megkérdezte, miért nem írt soha vonósötöst. ‘Mert nem rendeltek’ – válaszolta.

Feri ura eszközeinek, a szerep és a mű stílusa szerint tudja őket használni, válogatni. Mégis azt hiszem – sok sikeres filmszerepe ellenére –, a magyar film nem élt eléggé Bessenyei tehetségével. Szerencsére még pótolható valami abból, amit elmulasztottunk. Nemrég egy tévéadást láttam, valamilyen díjkiosztásról vagy évfordulóról. A színpadon Bessenyei ült, a kedélyes ünnepléshez illő módon játszotta önmagát, de amikor a ‘cselekmény’ a színpad másik felére tevődött át, és ő azt hihette, hogy nincs rajta a kamera, egy számomra teljesen új Bessenyei-arc jelent meg a képernyőn. (Szerencsére az adás rendezőjének volt szeme észrevenni ezt a drámai fordulatot, nem vágott át máshova erről a ritka szuggesztivitással sugárzó arcról.) Egy ember kikapcsolódott a környezetéből, valamin elgondolkozhatott, maga elé meredt, szinte nem ‘evilági’ drámát sejthettünk meg. Erre az arcra filmet kellene írni.

Még nem késő, Bessenyei csak 85 éves.
2004. szeptember 14.”

Kovács András írása a Férjem, a Komédiás című könyvből



TELEVÍZIÓ       
       FILM
GALÉRIA       SZEREPEK       PÁLYA       LISTA                               BEVEZETŐ       LISTA       PÁLYA       FILMJEI       GALÉRIA



BESSENYEI FERENC ÉS A FILM

Bessenyei Ferenc filmjeinek felsorolása és bemutatása előtt feltétlenül szentelni kell egy fejezetet Bessenyei Ferenc és a film viszonyának. Csaknem az összes róla szóló tanulmány, könyv megemlíti azt a már pályája kezdetén ismertté vált tényt, hogy Bessenyei Ferenc nem tartotta sokra a filmet, saját filmes szerepléséről pedig szinte semmilyen mondanivalója nem volt. Ő, aki a színházról képtelen volt szenvedély nélkül beszélni, akinek az életében a színházi munka volt a legfontosabb, a filmre, filmes szereplésére nem pazarolt indulatokat. Véleménye a film műfajáról, a filmezésről pályája során nem sokat változott, hiszen filmes karrierjének az elején (1955-ben) és a végén (1998-ban) is hasonlóképpen nyilatkozott:
       „A film: érdekes műfaj. Néha a tehetséges emberről sem derül ki, hogy az, és gyakran a szakmától legtávolabb álló szép sikereket érhet el. Kegyetlen dolog! Míg az emberek a színpadon a szívüket, idegeiket pattánásig felkorbácsolják, addig egy ember, akiben még meg sem mozdul az a ‘kicsi, szendergő művész’, már sikereket érhet el a filmen.” (1955.)
      „A film nagyrészt kameraművészet. Számomra nem alkalmas arra, hogy önmagamból kilépjek.” (1964.)
      „A színházban szerintem a színész a legfontosabb. A film és a tévé a technika csodái, azokban sok nagy varázsló dolgozik, köztük a színész néha törpének érzi magát.”(1988.)
      „A film jó dolog: fölhívja a figyelmet rám, hogy élek.” (1989.)
      „A fimezést azért szerettem nagyon, mert együtt lehettem a pajtásokkal. Magát a műfajt azonban nem becsülöm semmire. Ezt igazán mondom. Mert micsoda művészet az, ahol Greta Garbo és a Rin-Tin-Tin között párhuzamot lehet vonni.” (1998.)

Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy ő a filmet elsősorban a közreműködő színész oldaláról nézte, véleményét színpadi színészként és nem nézőként alkotta meg. Bessenyei Ferenc nagyon szerette nézni a filmet, a jó filmeket, sokat járt moziba, élete végéig nagyon érdekelte filmező kollégáinak – magyaroknak, külföldieknek – a munkája.

Tarján Tamás a Kortársaink a filmművészetben sorozatban megjelent Bessenyei Ferenc című kis könyvében ezt a problémát így járja körül:
       „‘A film szétdarabolja és újra összerakja a színészt’, aki így – a színházi alakítással ellentétben – sokszor nem az egész testével, csak arcával, kezével, valamely mozdulatával vesz részt bizonyos képkockák létrehozásában. Ez feszélyezi Bessenyeit, miként az is, hogy a filmszínész nem rendelkezik ‘a színházban 7-től 10-ig korlátlan szabadsággal uralkodó és maximális felelőséggel dolgozó’ színművész önállóságával: mindig a filmrendező és az operatőr akaratának kényszerül engedelmeskedni. S ha a rendszeresen filmező színész a gyakorlatban lassan elsajátítja a különböző mesterfogásokat, akkor – szerinte – túlzottan is ‘kiraffinálódik’, elveszti természetességét. Bessenyei, aki a színházi munka szakmai tudnivalóit nagyon komolyan veszi és másoktól is megköveteli, az iskolázott, rutinos filmszínészekről elismeréssel – és némi gunyoros fölénnyel beszél. Becsüli, de nem irigyli azt a tapasztalt pályatársát, aki – úgymond – zakózsebében hordott kis tükrét elő-elővéve állapítja meg, hogy az éppen soron következő beállításhoz megfelelő-e a külseje. Bessenyei ‘ideológiával’ is megtámogatott álláspontja jellegzetes vélekedés abból a nemzedékből, amely speciális filmművészeti, filmtechnikai képzést nem kapott, s működése folyamán is inkább csak tapasztalatot, mintsem fölkészültséget szerzett. Ismételten hangsúlyozandó, hogy nem elmélet- vagy technikaellenességről van szó, hanem annak a színészalkatnak a megnyilvánulásáról, amely a színház klasszikus keretei között tudja és akarja kiteljesíteni magát: a festett, nem valóságos díszletek világában otthonos, ott érzi igazán saját művészetének erejét, fontosságát. Ennek a típusnak leküzdhetetlenül hiányzik a közönséggel való közvetlen és kölcsönös kapcsolat nüánszokat is jelző érzékenysége, hasonlíthatatlan személyessége és intimitása – s ezt az alakítását is befolyásoló mágikus erőt nem leli meg a filmezés gépies és kényszerűen nyilvános viszonyai közepette. ‘A színpadi színész látja és ellenőrzi önmagát, a filmszínész viszont nem tudja, hogy mit fognak látni belőle’ – tartja Bessenyei, ami számára a színházi alakítás művészet etikai magasabbrendűségét bizonyítja.

Bessenyei a filmen igazolja, amit Molnár Gál Péter Törőcsik Mariról szóló könyvecskéjének egy passzusa rögzít: ‘Az időben előrehaladva kevesebb és kevesebb marad meg egy-egy színész életművéből, és csak egyetlen tulajdonságuk él tisztán az emlékezettárban, egyetlen lényeges jellemvonás. Ez viszont a legjellemzőbb lesz a színészre és talán egyéniségének a nyitja is itt rejlik. Bajor Gizinek csak a szemére emlékszünk, Somlaynak oroszlán-üstökére, Major Tamásnak csontos, hosszú kezére, Rátkaynak gumi-mimikájára, Latabárnak dülöngélő, fahasábszerű tárgyias mozgására, Bessenyei roppant fizikumára.’

Arca, fiziognómiája, ‘arcbeszéde’ és szemjátéka külön szót érdemel. ‘Nagy feje, széles arca maszkírozásra született’ – írta róla Gábor Miklós a Tollal lapjain. Nemcsak maszkírozásra – mintha premier plánokra is született volna ez a szokatlanul nagy, jellegzetes és egyben különös arc. A hozzá képest kicsi szemek képesek váratlanul megelevenedni, fölfényleni. Az alattuk korán mutatkozó táskák göröngyös életutat, gazdag élettapasztalatot sejtetnek, miként a magas, okos homlok is. A hajszálak már ekkor hátrébb húzódtak, de Bessenyei egyáltalán nem kelti a kopaszodás képzetét. Az arc karakterét az orr mellett kétoldalt lefutó, egyre mélyülő árkok adják meg, egyenesük érdekes ellentmondásban van a kerekded áll vonalával. Az ajkakat legtöbbször összeszorítja a visszafogott indulat. Az egész arcon érződik a nehezen, de keményen őrzött fegyelem, a lélek vulkanikus tüze, amely a nyugodtnak látszó emberben is nagy lánggal lobog.”

Bessenyei Ferenc sokszor hangoztatta, hogy az igazi művészet a tudatos, előre megfontolt szándékkal történő alkotás. Valószínű, hogy ez volt az oka annak, hogy a filmet nem tekintette, illetve csak olyankor tekintette művészetnek, ha ezt a szándékot a munka során a filmet készítők tevékenységéből világosan fölfedezte. És ilyenkor igenis készséges partnere lett a rendezőnek, operatőrnek.
Kovács András fent idézett írása pontosan ezt az igazságot tárja fel. Ha figyelmesen olvassuk sorait, észrevehetjük, hogy abban szinte minden benne van, ami színész és rendező viszonyában fontos. A kulcsmondatok ezek:
       „Feri sziporkázásának az is kiváltója lehetett, hogy megérezte az érdeklődést, a bizalmat bennem. Ő olyan színész, aki agresszióra agresszióval, bizalomra bizalommal válaszol.” Ferit talán érdekelte is „mit tud kihozni magából eszköztelenül, ami persze pontatlan kifejezés, hiszen csak más eszközökről, a csupasz létezés megmutatásáról volt szó; és ez nem kíván kevesebb mesterségbeli tudást, mint bármilyen színpadias kifejezés.”

„A csupasz létezés”, ez az, amiért a film hőskorában – itthon is, nemcsak külföldön, különösen Hollywoodban – a nagy filmszínészeket imádta a közönség. Amikor filmesztéták arról töprengenek, hogy miért jártak régen az emberek moziba, az 50-es évek szörnyű magyar filmjeire például millióan, és miért nem járnak ma a „művészfilmekre” ezt az aspektust – sok minden valódi ok mellett – nem igen említik, de legalábbis nem tulajdonítanak neki nagyobb jelentőséget. Amikor a 90-es években néhány tv-csatornán el kezdték vetíteni a Rákosi korszak filmjeit, a kritikusok elszörnyülködtek: „Valósággal dermesztő élmény újra lepergetni a filmet és végignézni, amint a történelmet és az eredeti drámát nyíltan meghamisító film mámoros menetelésben végződik” – írta Nemeskürty István Feri egyik filmjéről, A harag napjáról már 1965-ben, és a 2001-es kritika még ezt is felülmúlja: „Mi még ennél is borzalmasabbnak találjuk e tanmesét.” (Gervai András)
Pedig a nézők régen is, ma is a színészekért, azokért az egyéniségekért mentek, mennek elsősorban moziba, színházba, akiket „szerettek, szeretnek látni”. Mert egyszerűen „jó” őket nézni, és mert profik. Mert akármilyen ostoba ideológiát képviseltek, akármilyen ostoba filmben, jól játszottak, „jelen voltak”, azaz jelenlétükkel, magatartásukkal képviseltek valami vonzót, és valami egyénit.

Tarján Tamás ezt a típust így fogalmazta meg könyvében:
       „A filmsztár pedig azért különbözik a filmszínésztől, mert hozzá többé-kevésbé állandó figurát, típust társít a néző: ő olyan adottságokkal rendelkezik, ami részben független az eljátszott szerepektől, mintegy át- és összefogja azokat. A jellem, a magatartás bizonyos alapvonásainak, alapelemeinek kifejezésével, ábrázolásával ajándékoz meg újra és újra, egyre ismerősebben. Átvállal valamit, ami az emberek százaiban, ezreiben nincs meg – legalábbis ilyen kristályosan –, s épp az átvállalással tesz minket is a megérzékített képességek, tulajdonságok birtokosává. Amit nyújt, könnyen és egyértelműen befogadható, elsajátítható, mert jelszerű, jelértékű; de ugyanakkor gazdag és sokrétű is. A filmsztár a kollektív tudat formálója, hiszen szinte mindenkié.”

És ha az 50-es, 60-as és talán még a 70-es évek elején készült filmeket nézzük, illetve az azokban közreműködő színészek sorát, azt tapasztaljuk, hogy a régi magyar (mozi és tv) filmekben a legkisebb epizódszerepekben is tömegével találjuk a legjobb színészeket, olyanokat, akikre mind külön-külön is igazak a fenti, filmsztárokat bemutató jelzők. Ezért szerették az emberek ezeket a régi (mozi és tv) filmeket, és ezért szeretik, illetve szeretnék ma is nézni őket. És mielőtt a média határozta volna meg különböző trükkjeivel, hogy ki a jó és kedvelt színész, a nézők – még – egészséges ösztöne, kritikája csalhatatlanul meg tudta ezt állapítani. Mintegy a 70-es évek közepéig ritkán fordult elő, hogy arra méltatlan művész került volna az érdeklődés középpontjába. Bessenyei Ferenc látva a mai helyzetet, gyakran mondogatta, „hogyha valakit ma eltalál a kamera, azt senki sem menti meg attól, hogy sztár legyen”.

Bessenyei Ferenc tehát nem szerette – nagyon – a filmezést. Mégis volt olyan filmszerep, amit élete végéig sajnált, hogy nem játszott el. Az Aranyemberben már a ruhapróbákon is túl voltak, amikor Váradi Hédi melletti szolidaritásból (mert nem Hédi kapta a női főszerepet) visszadta a neki szánt címszerepet. Majdnem ennyire sajnálta, hogy a Szindbád címszerepéről is lemaradt. Nagyon szerette (és nem csak ő, de a közönség is) a Láz című filmjét, még akkor is, ha a kritika fanyalgott rajta. Szívesen csinálta a Várkonyi és Zsurzs filmeket. Az Ítéletnek nagyon örült, nagyon felkészülten, jól játszott, ezért csalódott akkorát, amikor a film nem úgy sikerült, mint ahogy a forgatókönyv után az elvárható lett volna. Megint egyszer bebizonyosodott számára, hogy a film nem a színész, hanem elsősorban a technika, a rendező, az operatőr, a vágó alkotása. Csaknem ugyanígy járt leghíresebb filmjével, a Dúvaddal is. Itt se tudta elfelejteni, hogy a filmet nem úgy vágták meg, következésképpen nem olyan jó alkotás született belőle, mint amennyi „jót” ő beleadott

Nem mondta soha, de lelke mélyén nyilván nem örült neki (még akkor se, ha ez a sors nem csak őt érte el, de a többi nagy színész közül is sokat), hogy a 70-es évektől nemigen hívták filmezni. Az is bánthatta, hogy a magyar filmrendezők egy jelentékeny csoportja figyelemre sem méltatta: soha nem hívta őt például Makk Károly, Maár Gyula, Szabó István, Gaál István, Bacsó Péter, Mészáros Márta, Sára Sándor, később Fábri és Kovács András sem, a fiatalabb nemzedékről már nem is beszélve. Kezdetben talán még Jancsó Miklóssal is együtt tudott volna dolgozni.

Attól kezdve, hogy a művészetben megszűnt a jó és a rossz közötti párharc bemutatása, hogy egyre inkább, mára pedig kizárólagosan olyan darabokat mutatnak be színházban, moziban egyaránt, ahol már nincs példakép, mindenki vacak, mindenkinek van rejtegetni valója, mindenki csakis valamilyen részigazság hordozója, a Bessenyei Ferenc által képviselt figuráknak nincsen helye.

       „A hetvenes, nyolcvanas években már egyre ritkábban áll kamera elé. 1987-től, 68 éves korától pedig már nem jelenik meg a filmvásznon. Hihetetlen pazarlás ez a tehetséggel. Filmes pályája belső aránytalanságai és aztán mellőzése nem egyedi jelenség a magyar film történetében. Sok színésszel osztozik hasonló sorsban. A film megszűnt az igazság kimondásának, a társadalmi konfliktusok kibeszélésének kitüntetett fontossággal bíró fóruma lenni. Bessenyei és a magyar film kapcsolata legfeljebb korrektnek nevezhető, szenvedélyesnek semmiképpen. Kirándult a filmbe, s a változó intenzitású viszony gyümölcse sok-sok tisztességes, néhány jó és néhány kimagasló alakítás. Filmes szerepei, önhibáján kívül nem épültek egymásra, nem épültek életművé” – összegzi Bessenyei Ferenc filmes karrierjét Gervai András film-történész, akinek írása zárja e bevezetőt:

„Érzékeny búcsú a színészfejedelemtől”
Írta: Gervai András
Részlet a Bessenyei című 2001-ben megjelent könyvből

»Utolsó filmszerepe „A másik ember”-ben (1987) Váradi nagypapa, egy öreg, bölcs parasztember, akinek figuráját átélten, póztalanul alakítja. A hetvenes, nyolcvanas években már egyre ritkábban áll kamera elé. 1987-től, 68 éves korától pedig már nem jelenik meg a filmvásznon.
     Hihetetlen pazarlás ez a tehetséggel. Filmes pályája belső aránytalanságai – hogy a feladatok nagy része viszonylag rövid időre koncentrálódott – és aztán mellőzése nem egyedi jelenség a magyar film történetében. Sok színésszel osztozik hasonló sorsban.
     Az, hogy Bessenyei a hetvenes évektől lassanként „kikopott” a magyar filmekből, többféle szubjektív és objektív – társadalmi, művészi – okkal magyarázható.
     Lassanként megváltozott körülötte a kor, a társadalom. A Bessenyei által megformált egyik legfőbb hőstípus, a rendszer feltétlen hívének számító vezető, funkcionárius helyét a puhább, simulékonyabb, manipulatívabb, intellektuálisabb vezető káderek váltották fel.
     Bessenyei másik szerepkörében – „dúvadként” – a rendszerrel szemben ellenséges, majd az ötvenes évek második felében és a hatvanasokban a megtévedt, ideológiailag a régi rendszerhez kötődő alakokat formált meg. Ezek a konfliktustípusok is megváltoztak. A jól átlátható, kiélezett konfliktusokat, nyílt összecsapásokat a valóság átalakulásával, a rendszer stabilizálódásával párhuzamosan a rejtettebb, finomabb összeütközések megmutatása váltotta fel. A rendszer direkt-indirekt apologetikája helyett mind több, a valóságot a korábbinál árnyaltabban, összetettebben megmutató film készült. Ezekben, úgy tűnik, a robosztus egyéniségű, kirobbanó energiájú Bessenyeinek egyre kevesebb lehetőség jutott. Nem véletlen, hogy a hetvenes, nyolcvanas években összesen csak két nagy filmes szerepet kapott: nagyformátumú történelmi alakokat kellett eljátszania. (Dózsát és Bethlen Gábort).
     Lényeges körülmény az is, hogy a rendszerváltás után a magyar filmgyártás anyagilag, strukturálisan válságba került. Az alkotók nemcsak anyagi, egzisztenciális szempontból kerültek nehéz helyzetbe – drámaian megfogyatkozott a filmekre fordítható összeg.–, de művészi értelemben is kicsúszott lábuk alól a talaj. Míg korábban nyilvánvaló volt, hogy miről kell és lehet beszélni, hogy milyen társadalmi problémák izgatják az embereket, addig, a rendszerváltás után a valóság, az érdek- és erőviszonyok, a különböző társadalmi problémák összefüggései átláthatatlanná, és a film számára nehezen megragadhatóvá váltak.
     A film megszűnt az igazság kimondásának, a társadalmi konfliktusok kibeszélésének kitüntetett fontossággal bíró fóruma lenni. Elvesztette társadalmi fontosságát, küldetéses jellegét. A megváltozott társadalmi, gazdasági közegben alapvetően változott meg a nézők igénye, érdeklődése is. (Egy évtized alatt, a nyolcvanas és a kilencvenes évek között, századára esett vissza a magyar filmek nézőszáma.) Érthető, mégha fájdalmas realitás is, hogy a tematikájában, cselekményében, stílusában és persze nagyon nem utolsósorban hőstípusában változó a magyar filmben Bessenyeinek – és persze jó néhány kollégájának – nem jutott már feladat. ...

Bessenyei és a magyar film kapcsolata legfeljebb korrektnek nevezhető, szenvedélyesnek semmiképpen. „Kirándult” a filmbe, s a változó intenzitású viszony „gyümölcse” sok-sok tisztességes, néhány jó és néhány kimagasló alkotás. Filmes szerepei, önhibáján kívül nem épültek egymásra, nem épültek életművé.
     Akárhogy is, filmjei fontos dokumentumai egy nagy formátumú (színpadi) színész pályájának, művészi fejlődésének, sokszínű képességeinek.«

Kiegészítve: 2015. augusztus 4.


az OLDAL ELEJÉRE          TOVÁBB            


     ÉLETE         PÁLYÁJA         SZÍNHÁZ         KEZDŐLAP         EGYÉB         KÉPGALÉRIA