BESSENYEI FERENC
kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a Nemzeti Színház örökös tagja,
a Nemzet Színésze és több más kitüntetés birtokosának
autentikus honlapja

PÁLYÁJA
1939-42       1942-44       1944       1945/46       1946/47       1947       1947-49       1949/50
1950/51       1951/52       1952/53       1953/54       1954/55       1955/56       1956-60       1960-63
1963-67       1967-70       1970-73       1973-79       1979-87       1987-től

KILENCEDIK ÁLLOMÁS:
BUDAPESTI NEMZETI SZÍNHÁZ, 1950-1963

1952-1953-AS ÉVAD

AZ 1952-53-AS ÉVAD TÖBBI OLDALA
JEGYZŐKÖNYVEK              SZÍNHÁZ              GALÉRIA


Bessenyei Ferenc 1970 őszén és még ezután is jó néhány esztendeig arra a kérdésre, hogy mik voltak a legkedvesebb színházi szerepei azt válaszolta, hogy A windsori víg nők Falstaffja és a Szentivánéji álom Zubolya. Ez utóbbi szerep annyira a szívéhez nőtt, hogy még ekkor is, tehát 17 évvel a bemutatója után, hosszú részleteket idézett belőle.
     Csak jóval később felelt úgy erre a kérdésre, hogy a Fáklyaláng Kossuthja. S bár ettől kezdve e véleményénél élete végéig megmaradt, a róla szóló könyv borítójára mégis az ő kérésére került az 1959-es nemzeti színházi előadásból a Falstaff-fotó. E három kedvenc szerepe közül kettőt – Kossuthot és Zubolyt – az 1952-53-as évad hozta meg számára.

De más vonatkozásban is különlegesen alakult ez az évada. Az előző évekkel ellentétben mindössze két bemutatója és egy szerepátvétele volt (a már említett Zuboly), ráadásul az első premierjére csak az évad felénél, 1952. december 12-én került sor.
     Ennek okára a színház korabeli jegyzőkönyveiben lehet rábukkanni. A színház Művészeti Tanácsának 1952. október 27-i ülésén Major Tamás igazgató ezeket mondta: „Ne forduljon elő, ami a közelmúltban, hogy Bessenyeit kikérése miatt nem szerepeltettük, és a filmet még most, október végén sem kezdték el.”
     Nos, ez a film csak A harag napja lehet, hiszen a majd decemberben bemutatásra kerülő filmje, a Vihar forgatását – ez az első filmje, amiben főszerepet játszik – már tavasszal elkezdték, ahogy erről a Színház és Mozi című lap annak idején beszámolt: Májusban folytak a Vihar előkészületi munkái és próbafelvételei, nyáron pedig Csobánka és Üröm határában leforgatták a külső felvételeket is. A másik ebben az időben forgatott filmjének, a Föltámadott a tengernek külső felvételeit pedig augusztusban forgatták.
     Hogy nem lehet e kettőről szó, azt bizonyítja egy másik jegyzőkönyvi adat is, mely az augusztus 29-i rendezői ülésről való. Mivel e korszak filmjeiben túlnyomó többségben nemzeti színházas színészek szerepeltek, a színház vezetőségének mindig nagy gondot okozott az egyeztetés. Éveken, ha nem évtizedeken keresztül harcban álltak a filmgyárral, mert az éppen filmező színészek rendszeresen elkéstek a próbákról, sőt sokszor el se jöttek. Ezért fontos az a bejegyzés, mely ezen az augusztusi rendezői ülésen készült, és ami kimondja, hogy „Fábry Zoltánnak levelet írunk, hogy a Vihar felvételeinek szervezése példamutatóan jó volt.”

Bessenyei Ferencet tehát csakis A harag napja főszerepére kérhették ki, és a színház nyilván azért engedte el, mert felülről jelezték, hogy ez a film fontos „kommunista darab”. A film írója, Sándor Kálmán ezért a művéért kapott 1953. márciusában Kossuth díjat. De nem csak ő, hanem a darab színpadi rendezője, Várkonyi Zoltán is, aki ebben az időben a Magyar Néphadsereg Színházában rendezett. (A harag napja színházi előadásában Feri filmbeli szerepét Egri István játzsotta.) És most ezt a Tanácsköztársaságról szóló művet akarták megfilmesíteni. Hogy miért késtek a felvételek, azt nem tudni, de azt igen, hogy sok gond volt az anyaggal. Ugyanis, amikor végre elkezdik, majd befejezik és bemutatják a filmet – 1953. novemberében –, néhány előadás után le kell venniük a műsorról, át kell vágniuk, méghozzá olyan alaposan, hogy ezek a munkálatok másfél további évet vesznek igénybe, úgy hogy az új bemutatóra csak 1955. május 26-án kerülhet sor.

A Nemzeti Színház már augusztusban elkezdi az 1952-53-as évadot, ahogy az utóbbi években szokták, a Margitszigeten a Szentivánéji álommal. A kőszínházban szeptemberben kezdődnek az előadások. A korábban bemutatott darabjai közül Bessenyei Ferenc továbbra is játszik Az ozorai példában, a Bánk bánban (még mindig Rajczyval felváltva), a Ványa bácsiban, a Tartuffe-ben, amiben még mindig ő Cleante, a Hamletben a színészkirályt (Márki Gézával felváltva) és a Viharos alkonyatban (Peti Sándorral felváltva).
     A színházon kívül is akad elég munkája. Például a Színház és Mozi (1952/36.) hírül adja, hogy a Karlovy Vary-ban nagydíjat nyert szovjet filmben, a Feledhetetlen 1919-ben (melyet az előző évadban a Nemzeti Színház is játszott), Bessenyei Ferenc is szinkronizál (hogy kit, azt nem lehetett kideríteni; rajta kívül még Lukács Margitról, Mányai Lajosról és Rajczyról – ő a Sztálint játszó színésznek kölcsönözte hangját – emlékezik meg az újság).
     Ez a népszerű lap 1952. szeptember 26-i számában arról is beszámol, hogy a harmadik békekölcsön sorsoláson a Nemzeti Színház művészei hány forintért jegyeztek békekölcsönt. Ez alkalomból képet is közöl, melyen éppen Bessenyei Ferenc írja alá a jegyzési ívet. És az egy héttel későbbi számban visszatérve a békekölcsön témájára a lap arról ad hírt, hogy a neves színészek „népnevelői munkán vettek részt, ahol elmondták, hogy az előző húzáson sokan nyertek közülük, például Bessenyei Ferenc is”. Hogy ez igaz-e vagy sem, azt nem tudni, de a hír mutatja, hogy a Nemzeti Színház színészeinek munkájuk mellett még mennyi más feladatot is el kellett végezniük.
     Bessenyei Ferencet a rádióban is gyakran foglalkoztatják, ezen kívül folytatódnak a színházi előadások rádiós közvetítései, ezek keretében már szeptember 23-án a Kossuth rádióban közvetítik Az ozorai példát (a szeptember 16-i előadást). Az előadásról a Budapest Dokumentumfilmgyár 1952. december 4-én felvételt készít, mely csakúgy, mint az Othello-ról készült dokumentumfilm – természetesen – eltűnt. A Ványa bácsi előadását a rádió 1952. november 17-én rögzítette, de csak 1954. márciusában közvetítette, majd letörölte (csak az 1960-as felújítás hangfelvétele van meg ma is a rádió archívumában).
     November 8-án Major Tamás rendezésében és Feri főszereplésével rádiójátékban mutatják be Urbán Ernő Vihar című darabját, alig egy hónappal a filmbemutató előtt. Mivel ehhez hasonló esetek ebben az időben gyakran megtörténtek – lásd például A harag napját is – úgy látszik a művészi vezetők azon a véleményen vannak – nyilván okkal – , hogy egy-egy mű több műfajban való bemutatása nem csökkenti, hanem növeli az adott mű iránti érdeklődést.

Az évad elején még más fontos dolog is történt a színházi életben. Augusztus 20-án adták át az érdemes és kiváló díjakat, és bizonyára minden tag örömmel értesült, hogy a Nemzeti Színház művészei közül Gellért Endre, Bihari József érdemes művész lett, Nádasdy Kálmán pedig kiváló művész. (Bartos Gyula – a Nemzeti Színház örökös tagja, aki mellett Bessenyei Szegeden Kent-t játszotta a Lear királyban, és aki annak ellenére, hogy a kommunista hatalom abszolút kegyeltje, csak a harmad- és másodszereposztásban jöhet számításba – szintén ekkor lesz érdemes művész.)

Mindezen történések azonban eltörpülnek ezen évad legnagyobb színházi eseménye, a Fáklyaláng bemutatója előtt.

Feltéve: 2012. június 1.

Mielőtt azonban a Kossuth-szerepre rátérnék, érdemes beszámolni az évad első felében történt többi érdekes eseményről is. E korszak legszimpatikusabb jelenségei közé tartozik, hogy egy-egy előadást a bemutató után megvitattak a művészek, egymás között is, a szövetségben is, majd a nézők előtt is. A színház Művészeti Tanácsa, melynek Bessenyei Ferenc ekkor még nem tagja, 1952. október 27-i ülésén úgy dönt, hogy az október 10-én bemutatott „a Sok hűhó semmiért darab előadásáról Bessenyei Ferencet előre kérjék fel hozzászólásra”. Erre a felszólalásra valószínűleg a szövetségben került sor valamilyen későbbi időpontban.
     Ebben az időben a Színház- és Filmművészeti Szövetség is komolyan veszi működését, olyan szakmai testület, ahol a legjobbak valóban megpróbálnak hasznosan tevékenykedni. Bessenyei Ferencet Rajczy Lajossal és Ferrari Violettával 1951. november 5-én javasolták a szövetség tagjai közé. A szövetség III. konferenciáját 1952. szeptember 30-án tartották. Az összejövetelen az Agit. Prop. Osztálynak küldött jelentés szerint „a vezető művészek jelentős része aktívan és hasznosan részt vett a vitában (Mészáros, Feleki, Bessenyei, Honthy, Tompa stb.) Sok volt a spontán felszólalás (Tompa, Bessenyei). A vita fő kérdései: a magyar dráma és a Sztanyiszlavszkij rendszer kérdése, írók és színházak kapcsolata, rendezők és színészek alkotó munkája. A Sztanyiszlavszkij rendszer mellett foglalt állást Feleki, Honthy, Bessenyei, Peti stb. Színészetikai kérdésekkel csak egy-két felszólalás (Apáthi, Bessenyei) foglalkozott.”

A Nemzeti Színház a VIII. kerületi Pártbizottság döntése alapján 1952. november 5-én függetlenített párttitkárt kap Vágó Ernőné személyében. Eddig ezt a hivatalt a színház egyik tagja látta el, mint például Gábor Miklós vagy rövid ideig, miután a pártiskolát elvégezte, Kállai Ferenc.
     Bessenyei Ferenc párttagsági könyve szerint 1950 óta tagja a Magyar Dolgozók Pártjá-nak, de kis piros könyvében még ilyen rubrika is szerepel: „A munkásmozgalomban részt vesz 1949 óta”. A fennmaradt tagkönyvét 1953. március 1-én állította ki a budapesti kerületi titkár. A tagdíj egy hónapra 120 forint volt, vagyis fizetésének 4 százaléka, ami elég komoly hányad. A bélyegek szerint 1955 júliusáig volt párttag. Én még azt is megkockáztatom, hogy 1953 előtt nem is volt az, mint ahogy a munkásmozgalomban sem vett valójában részt – hacsak a munkáját, amivel „az embereket emberméltóságukra akarta nevelni” nem tekintjük annak –, és a párttagságra a Kossuth-díj miatt lett szükség. Természetesen nem ezért fog Kossuth-díjat kapni (ebben az időben – szinte – ő az egyetlen művész, aki ezt a rangos díjat nem valami szovjet vagy szocialista műért kapja), de azért a Párt jobban örül, ha olyan valakit tüntethet ki, aki az „ő embere”.

Ady Endre születése 75. évfordulójának tiszteletére a Magyar Írók Szövetsége és a Magyar Irodalomtörténeti Társaság a Néphadsereg Színházban 1952. november 21-én díszünnepséget szervezett. Az ünnepségen Révai népművelési miniszter elnökölt, ünnepi beszédet Bölöni György tartott. A fellépő színészek – Báthy Anna, Székely Mihály, Bulla Elma, Gobbi Hilda, Major Tamás, Horváth Ferenc, Péchy Blanka, Palotai Erzsi és Bessenyei Ferenc volt, aki Ady Történelmi lecke fiúknak című versét szavalta.

Az 1952/53-as évadban a régi bemutatók közül Az Ozorai példában 24-szer, a Ványa bácsiban 24-szer (ennek 50. előadása 1953. január 2-án volt), kettős szereposztásban a Bánkot kb. 7-szer, a Hamletben a Színészkirályt kb. 16-szor, a Viharos alkonyatban a matrózt kb. 4-szer, a Tartuffe-ben Cleante-t kb. 10-szer, míg az évad bemutatóiból a Fáklyaláng Kossuth-ját 72-szer, és a Szomov és a többiek-ben Terentyevet 23-szor játszotta. Ez azt jelenti, hogy ebben az évadban kb. 180 színházi előadása volt.
     Bessenyei Ferenc szakmai „előmenetelét” fizetése alakulása is mutatja. Az 1950/51-es évadban 2200, a következőben 2530 forintot kapott. Ezt az összeget az 1952/53-as évadra – az összes többi emelés közül a legnagyobbal – 670 forinttal emelték, így ekkor már 3200 forint a fizetése. Ezzel az összeggel már előkelő helyen áll a színészek között, akik közül Mészáros Ági kapja a legtöbbet, 4400 forintot – ez egészen 1956-ig így marad –, aztán Bihari jön 3910 forinttal, 3450 forintot ketten kapnak, Olthy és Básti, 3220-t pedig szintén ketten, Gábor Miklós és Rajczy Lajos. (Mészároson és Biharin kívül később megelőzi a többieket.)

Sztálin születésnapját a színháznak kötelező megünnepelnie, ebben az évben a Nemzeti Színház és a Rádió Párt és MSZT szervezete közösen ünnepel, amelyre „szeretettel meghívja az elvtársakat és hozzátartozóikat, 1952. december 20-án, szombaton du. fél 3 órakor a Nemzeti Színházban Sztálin elvtárs 73. születésnapja alkalmából tartandó ünnepségre. Közreműködőknek Básti, Bessenyei Ferenc, Gobbi, Görbe, Horváth Ferenc, Kállai, Ladányi, Lukács Margit, Major, Makláry, Mészáros, Olthy, Palló Imre, Rajczy, Somogyi László, Tőkés Anna”.

Érdekes megemlíteni, hogy „a Pártbizottság határozata értelmében”, Kende elvtárs nagy gondot fordít arra is, hogy karácsony ünnepét a színészek ne tarthassák meg, mert már november 25-én minden színház igazgatójának elküldi utasítását: „A XII. 24-i előadásra idejében indítson közönség-szervezést, s olyan darabot tűzzön műsorra, amely legnagyobb érdeklődésre számíthat. Személyében teszem felelőssé, hogy a látogatottság magas legyen.” December 4-én Kende még egyszer figyelmeztet: „Kérje fel idejében a színház pártszervezetét, szakszervezetét, hogy annak színházon belüli előkészítésekre megfelelő segítséget nyújtson. Felhívom figyelmét, hogy a karácsonyesti előadást semmi körülmények között sem lehet úgy megoldani, hogy beugrásokkal vagy más módon helyettesítsék a szokásos szereposztás színészét.”

Bessenyei Ferenc Kossuth alakításának, azaz a Fáklyaláng előadásának történetét legszerencsésebben Bessenyei Ferenc 2004. szeptemberében elhangzott vallomásával lehet elkezdeni. Ez a vallomás a „Bessenyei Ferenc vendégei voltunk”, a több ízben sugárzott és a tévé Nívó-díjával kitüntetett riportfilmből való. A felvétel (wmv fájltípus: 6,22 p; 7,40 MB) szövegét írásban is érdemes megörökíteni:

– Azt mondják mindig, hogy a Bessenyei olyan nagy formátumú ember, mint egy szobor, mint azok a szerepek, amiket játszott. Vajon mindig is ilyen volt a Bessenyei? Vagy a szerepei miatt lett olyan?
– Azért találtak meg ezek a szerepek, mert én már ilyen voltam. Erre voltam alkalmas, e dolgoknak a megformálásához, a megfogalmazásához. Mert nem csak megformálni kellett, hanem fogalmazni, újra kellett fogalmazni. Hogy ők hogy értsék, én hogy akarom, hogy ők értsék. Nagyon szép volt. – Olyan jó korszakot kaptam el, társadalmilag, politikailag, amikor ezek a mondatok igazán hatottak. A robbanás erejével hatottak a gondolatok. Nem zászlógondolatok voltak, hanem,a miket az emberek évszázadok óta gondolnak a másik emberről. És ez nagyszerű volt.
– Azt mondd meg, hogy ezek a szobrok közül, akiket eljátszottál, alkatilag ki az, aki a legközelebb állt hozzád? Kivel azonosulsz a leginkább?
– Én azt hiszem, Kossuth az. Kossuth talán. Kossuth. Nem lehet pontosan… A többieket is nagyon tiszteltem és szerettem, nagyon szerettem, de hogy is mondjam, ő hatott a leginkább, ő a legösszefoglalhatóbb gondolatsor, amit nekünk tudni kell, amiről nekünk nem szabad megfeledkeznünk, hogy ő volt, és gondolkodott helyettünk, miértünk. Ennek volt aztán a folytatása a Széchenyi, majd a Görgey. Nagyszerű volt az is, hogy ugyanazt, amit Kossuth mondott, ugyanazt tagadva a másik oldalon hogyan lehet érvényessé tenni? Úgyhogy ilyen lettem, amilyen vagyok. Így maradtam. Énbennem bennem maradt a Kossuth, a Görgey, a Széchenyi, a Bánk, itt élnek bennem azóta is. Ők tartanak lábon, ők tartanak szellemi frissességben is. Szóval, belém költöztek, és nem költöztek ki belőlem még. Mert az emlékeimben minden percük itt van. Minden percük, akármelyik. Lapozok egyet, rögtön folytathatnám onnan az egészet. – Jó dolog, na, szerencsés voltam, hogy ilyen izgalmas, termékeny korszakban éltem, termékeny, azt úgy értem, hogy muszáj volt teremteni, teremteni kellett valamit, mert a szocialista kultúrával szemben, ami leszűkítette a gondolkodásmódunkat, hovatartozásunkat is, azzal szemben meg kellett teremtenünk a hovatartozásunk tisztaságát, erejét, múltját, azt a szörnyű történelmi küzdelmet, amit végigcsináltunk. Hogy még mindig itt vagyunk, Záhonytól Hegyeshalomig itt élünk. És ezekben az emberekben ez működött, az Illyésekben meg a Németh Lászlókban ez működött. És ezekkel nagyon jó volt együttgondolkodni. És boldogság volt velük együttgondolkodni, mert érezted, hogy nem élsz hiába.
– Ez furcsa, amit most mondasz, hogy itt vannak benned. Az ember azt hinné, hogy a színész bemegy az öltözőbe, lemossa a sminket, és onnan kezdve ő már nem Kossuth vagy Széchenyi. És te azt mondod, hogy nem tudod lemosni magadról.
– Ó, nem. A Kossuth meg a Széchenyi nem a maszkban van, hanem belül van. Belül az agyban, az idegekben, a lélekben, a gondolatokban, mindenben. Azt nem lehet lemosni. Hál’ Istennek, nem lehet lemosni, mert ezekkel együtt, karöltve, szépen hal meg az ember. Odateszi a fejét a Széchenyi vállára vagy a Bánk vállára, és úgy szépen összeölelkezve, úgy múlnak el. Akkor elmúlnak, esetleg.

A Fáklyalángról első alkalommal a színház 1952. április 10-i dramaturgiai ülésén esik szó: „Foglalkozzunk Illyés Kossuth-darab kísérletével. Evvel kapcsolatban el kell kérni Andics Erzsébet kritikáját.” Ennél többet azonban nem mondanak, mert az ülés fő programja a következő évi műsorterv összeállítása, amit másnapi határidővel fel kell terjeszteni a minisztériumnak. A felterjesztett darabok között Illyés darabja azonban nem szerepel, ami érthető, hiszen a Fáklyaláng, mint színmű ekkor még nem létezik.
     Molnár Gál Péter szerint Illyés 1952. július 20-án, azaz két hónappal Az ozorai példa bemutatója után, interjút ad a Magyar Nemzetnek, ahol ezt mondja: „Az ozorai példa eredeti címe: Hazafiak. Öt darabban képzeltem el a haza fogalmának kifejezését. Közülük Az ozorai példa az első. Most írom a másodikat, amelynek a főszereplői: Kossuth és Görgey.”
     Hogy Illyés agyában mi szerepel a Kossuth-darabbal kapcsolatban, az a nagyközönség számára az 1952. szeptember 16-i rádióadásból derül ki [hogy kik játszották a szerepeket, annak megpróbálok utánajárni: utánajártam], amikor a „Tűz és víz” című drámáját sugározzák, mely azonban csak a későbbi darab második felvonását, vagyis a Kossuth-Görgey párharcot tartalmazza. (Benedek András és Gellért Endre úgy emlékszik vissza, hogy Illyés már jóval korábban felolvasta nekik a Tűz-víz-et [ők így nevezik].
     Hogy az eredeti egyfelvonásos műből hogyan lett háromfelvonásos előadás, azt Benedek András könyvéből és Magyar Bálint munkájából tudhatjuk meg, ez utóbbinak abból a szakaszából, melyben a Kossuth-díjazottakról ír: „A jutalmazottak közül csak a dramaturg [Benedek András] maradt ki. Pedig nem volt mindennapos feladat eredeti egyfelvonásos darab-kísérletből kifejleszteni a »Kossuth próbáján« keresztül a Fáklyalángot, hozzásegíteni az írót egy ilyen nagyszerű tömörségű alkotás megformálásához.”
     Magyar Bálintnak ez a közlése egybe vág a három emlékező (Gellért, Benedek és Molnár Gál) meséjével, miszerint a szöveg a próbák során az író, rendező és dramaturg közös munkája során íródott meg. (Ezt mindenki úgy állítja be, mint a kiváló együttműködés szép példáját; a jegyzőkönyvekből – és Kós Károly panaszleveléből – azonban más is kiderül: Illyés nem tudott drámát írni, csak verset, és ezért kellett darabjait a színházaknak véglegesíteni – Kós a Dózsa premierje után azért reklamál, hogy Illyés a Dózsát az ő Budai Nagy Antal-ából lopta.)

Hogy az előzetes minisztériumi felterjesztéssel szemben az évadban sor kerülhet egy új Illyés-darab bemutatójára, az az 1952. augusztus 29-i rendezői ülésen készített jegyzőkönyvből derül ki, ekkor nevezik meg ugyanis a darab rendezőjét, díszlet- és jelmeztervezőjét. Sőt ekkor már a cím is megvan, hiszen a korabeli bejegyzés már így szól: „Fáklyaláng: Gellért – Varga – Nagyajtai” [MGP Gellért-könyvében tévesen Laczkovich Piroskát adja meg jelmeztervezőnek]. A cím Benedek András elmesélése szerint így született meg: „Házi használatra megmaradt a régi cím, s csak nagy sokára, számos elvetett ötlet után született meg az új, Az ozorai példa utolsó szava: Fáklyaláng.” – („Fel barátaim! Tágul a világ: tágul a jövőért a harc. Úgy emlegessék benne a magyart: volt ő is fáklyaláng!”)

A szerepeket az 1952. október 15. rendezői ülésen osztják ki. „Kossuth: Bessenyei Ferenc. Görgey: Gábor Miklós (minthogy filmezik, ismét előtérbe került az eredetileg tervezett Ungvári) Kossuthné: Makay”. És még ugyanezen a napon – a jegyzőkönyv tanúsága szerint – megtartják „3-6 óráig Katona József Színházban a Kossuth-darab felolvasását; és 27-én délelőtt az állítópróbát”.
     E részletkérdéseknél azért időzöm annyit, mert az a meglepő dolog derül ki belőlük, hogy ilyen nagyfontosságú és kiugró sikerű, komoly következményekkel járó, egész színészi, írói pályát befolyásoló előadások annak idején a Nemzeti Színházban úgy készültek – ahogy ezt például korábban a Ványa bácsinál is láttuk –, hogy a súlyos főszerepeket játszó színészek még pár héttel a bemutató előtt sem tudták, hogy miben és mit játszanak. A fentebb már említett október 27-i ülésen még olyasmi is elhangzik, hogy „Básti legyen másodszereposztásban Kossuth”.

A tényleges próbákat végülis – a sajnos gyakran tévedő MGP adatai szerint, de a bemutató időpontját tekintve igencsak hihetően – október 29-én kezdik el.

(A fotón az előadás plakátja és a Színház és Mozi hátsó címlapja a darab 100. előadása alkalmából – 1954. április 30.)

Feltéve: 2013. január 5.

Hogy a Fáklyaláng próbái milyen jó hangulatban, lázas igyekezettel folytak, azt leginkább a Katona József Színház 1953. január 7-i vidám estje tanúsítja. Bánát Péter ügyelő szerzőségével és vezetésével néhány színész bemutatott egy pamfletet, mely a következő címet viselte: „Ne sírj, ne sírj, Kossuth Lajos”, és a Fáklyaláng egyik próbáját karikírozta. Bessenyei Ferencet Sinkovits Imre, Gellért Endrét pedig Gosztonyi János alakította. Az utóbbi nemcsak tanítványa, de nagyon jó barátja is volt Gellértnek, és visszaemlékezésében azt mondta, hogy Feri és Gellért között tökéletes szimbiózis állt fenn, annyira megértették, „érezték” egymás művészetét.
     A magánéletben viszont Gellért Endre a visszaemlékezések és az oklevelek tanúsága szerint nem tartozott Bessenyei Ferenc barátai közé. György uram a Kálmán utcából egyszer sem említette a nevét azok között, akik feljártak a Feri-Hédi párhoz, míg Majorról azt mondta, hogy nagyon sokszor látta őt Feriéknél. Ez a fura kapcsolat a jegyzőkönyvekből is kiderül, mert míg Major állandóan védően és dicsérően beszél a különböző – rendezői, igazgatói stb. – üléseken Feriről, addig Gellért többször panaszkodik rá. Például a fent említett október 27-i Művészeti Tanács ülésen, amikor reagálva azon felszólalásokra, melyekben a fiatalok viselkedését bírálták. Gellért ezt mondta: „A példamutatás a leg-fontosabb. Mit lehet kívánni a fiataloktól, hogyha a nagy színészek pl. grimaszokat vágnak és nevettetik az előadás alatt őket? Pl. Tarsolyt Bessenyei az Ozoraiban.”

Erről a pamfletről a Népművelési Minisztérium Színházi Főosztályának munkatársa, Nyerges Andorné (aki korábban balettmesternő volt) is megemlékezik 1953. január 6-i jelentésében, melyet az Agit. Prop. (Andics Erzsébet) Osztálynak küld: „A Fáklyaláng próbáinak zavaró jelenségeiről a pamflet világosan beszélt. Egyébként a próbák valóban alkotó hangulatban, emelkedett érzésekkel folytak. Itt az egyetlen szóváteendő jelenség, hogy az utolsó főpróbák a jobboldali írók egész gyülekezetévé vált. Különösen a december 10-i főpróba. Mint Illyés által meghívott vendég volt jelen: Tamási, Szabó Lőrinc, Németh László, Remenyik, Keszi, majd később megjelent Déry Tibor és rajtuk kívül egy sereg Kossuth-díjas.”
     Ezeket a sorokat olvasva lehet igazán felfogni, mit értett Bessenyei Ferenc akkor, amikor azt mondta a róla készült könyv (Férjem, a Komédiás) készítésekor: „Állandóan benne voltam a legnagyobb előadásokban. Én vezettem, én fogalmaztam ezeket.” Ebben az időben a Nemzeti Színháznak szinte csak „nagy” előadásai voltak, de a társadalmat, a művészvilágot, az egyes embereket igazán felkavaró darabok tényleg azok voltak, melyekben ő játszotta a főszerepet.
     Visszatérve Nyergesné jelentésére, amit ő „amatőrként” zavarónak nevez, az pont az a színészi munka, ami a nagy sikereket, a kiváló előadásokat, a tökéletes rendező-színész együttműködést és a nagyszerű szerepformálásokat megelőzi. A Gellért-Bessenyei duó harca a lehető legjobb előadásért bizonyára nem volt mentes a feszültségektől, két zseni egymást segítő, a másikból a maximumot kihozni akaró egymásnak feszüléséből adódó izgalmaktól.

(A fotón a Rádió és Televízió Újság 1953. évf. 8. számából a Fáklyaláng közvetítésével kapcsolatban megjelent összeállítás látható – Első közvetítés: 1953. február 23.)

Kiegészítés és folytatás: 2013. március 12.

Ahogy fentebb ígértem, sikerült megtudnom (a Rádió kedves munkatársainak a segítségével), hogy a Rádiószínház 1952. szeptember 16-i bemutatóját ki rendezte. Tehát: Illyés egyfelvonásosát, „Tűz – víz” címmel, Kossuth Lajos születésének 150. évfordulóján mutatta be a Kossuth Rádió Várkonyi Zoltán rendezésében. Várkonyi ekkor éppen a Magyar Néphadsereg Színház tagja (mint már korábban írtam, Várkonyi az 50-es években a Nemzeti és a Néphadsereg Színház között ingázik, hol itt van, hol ott), amit a szereposztás is mutat, ugyanis a főszereplők régi és új színházának tagjai (abban az időben a rendező a főszereplőket többnyire abból a színházból válogatta, ahol színházi rendezőként ő is dolgozott). Kossuth Básti Lajos, Görgey Szabó Sándor, Kossuthné Bulla Elma (ők ketten a Néphadsereg Színház tagjai), Józsa Pécsi Sándor, Csányi (akinek itt nagyobb a szerepe, mint a színpadi műben: lásd Benedek András írását): Timár József (ők ketten a Madách Színház tagjai) és Vukovics Rajczi Lajos.
     Nem tudom, hogy a szereplők mennyire voltak meggyőzőek, mindenesetre – ahogy fentebb már volt szó róla –, a Fáklyaláng szereposztását a színház egy hónappal később, az október 15-i rendezői ülésen hirdette ki, és bár az október 27-i ülésen olyasmi is elhangzik, hogy „Básti legyen másodszereposztásban Kossuth”, Básti valójában soha nem próbálta és nem is játszotta Kossuthot (de ez remélhetőleg se őt, se kettőjük kapcsolatát nem zavarta, és alig két hónappal később a színház Gellért rendezésében és Básti főszereplésével bemutatja a Pygmaliont, melynek főszerepe, Higgins élete egyik legkedvesebb és legismertebb szerepe lesz).

Bessenyei Ferenc 1987-ben a róla készülő könyvben a szerzőnek, Deák Attilának így nyilatkozott Kossuth szerepéről:
     „Először a Kossuth-figurával találkoztam. Nagyon nagy probléma volt, hogy külsőleg valamelyest is hasonlítani kell hozzá, mert a Kossuth-szobrok és a Kossuth-képek ezt igénylik, és nem lehet megkerülni a hasonlatosságot. Ez bizonyos mértékig sikerült. Szerettem volna az író által megalkotott anyagból is egy olyan jellemet formálni, amely legtökéletesebben kifejezi a lelkünkben őrzött Kossuth-képet. .. Az első bemutató forradalmi hangulatban, forradalmi korszakban jött létre, amikor az országban az a szó, hogy forradalom, az üzemek munkásaitól a politikai vezetőkig mindenkit áthatott. … Igen nagy műhelymunka előzte meg a színpadra állítást. Már iskolai tankönyveinkben sem elég egyértelmű Kossuth megítélése. Persze mi, színészek nem kételkedhetünk az író lelkiismeretében és felkészültségében, Nekünk tökéletesen kell követni az író elképzelte, megálmodta alakot. Mégis, a felkészülés rengeteg műhelymunkát igényelt, sokféle emlékiratot elolvastam, volt, ami mellette és sok volt, ami ellene szólt.”
     Az ebben az interjú-idézetben említett „igen nagy műhelymunkáról” minden emlékező említést tesz. A Színházi Intézet Fáklyaláng-dossziéjában a darab forrásaként több Kossuth-levél van felsorolva – Kossuthnak Görgeyhez 1849. június 25-én és augusztus 11-én, Klapkához, Sallai Pálhoz és Irányi Dánielhez írt levelei, Szemere Bertalannak és Hermann Ottónak Kossuthhoz írt levelei, az utóbbi 1883. július 23-án és herceg Windischgraetz Alfréd egy 1849. február 10. levele.
     Molnár Gál Péter Gellért Endréről írt könyvében szintén megemlíti az előadás különleges előkészületeit. Ezt írja: „A munka pedig nem a szokott színházi hebehurgyasággal készült. Alapos körültekintéssel merültek el a kor tanulmányozásába. Ungvári László, a Fáklyaláng Görgeyje szerint áttanulmányozták a korszakot, Görgey és Kossuth levelezését. Múzeumokba jártak megismerkedni a szabadságharc idejének tárgyi emlékeivel, a fegyverekkel és a bútorokkal. Minden módon igyekeztek beleélni magukat a kor levegőjébe.”

Tehát alig hat hétig tartó, de igen intenzív próbaidőszak után került sor „a következő szezon nagy eseményére” (Illés Jenő), a Fáklyaláng bemutatójára 1952. december 12-én a Katona József Színházban. Benedek András dramaturg, akinek oroszlánrésze volt az előadás létrejöttében (lásd fentebb Magyar Bálint megjegyzését), ezt írta a bemutatóról:
     „A bemutató élményét – 1952. december 12. – aligha felejti el, aki ott lehetett: közel félórán át zúgott a taps, s a közönség fölállva ünnepelte az írót, a rendezőt és az együttest. A siker egyik pillére Bessenyei alakítása volt, amely Illyés remekbe formált mondatain túl, a szavak hézagait összecementező emberi magatartással mutatta meg Kossuth életének lényegét és példáját. Sokat segített a maszk és a hang: Bessenyei alkata és arca a jól ismert képet mutatta, meleg baritonja pedig lenyűgözően idézte Kossuth »harangszavú szólását«. Kossuth a nemzetet babonázta meg ezzel a sokregiszterű hangszerrel, Bessenyei nagy ellenfelét, s ezen át a nézők más természetű tömegét.” (lásd: Benedek András: Egy kor foglalata és rövid krónikája – Bessenyei Ferenc három történelmi szerepben című írását)
     Magyar Bálint, a színház főtitkára, aki nem rajongott Bessenyeiért, és feltehetően Illyésért sem, ugyan nem a saját szavaival, hanem csak idézetekkel, de szintén nem kerülhette el, hogy elismeréssel szóljon a bemutatóról, és a későbbi előadásokról is. Kandidátusi dolgozatában a Fáklyaláng előadások ügyeletes rendezőinek bejegyzéseiből idéz:
     „A rendkívüli sikert híven tanúsítják az ügyeletes rendezői jelentések. »Az előadás annyira klasszikus, hogy állandóan új szépségei bontakoznak ki, mint egy szimfóniának, vagy egy festménynek. A zsúfolt ház és templomi áhítat a színészek fantáziáját, játékát valósággal röpíti« – szól az egyik, két hónappal a bemutató után. (Gosztonyi János, 1953. február 7.), majd egy másik (Versényi Ida, 1953. szeptember 16-i előadásról) a következő őszről: »Bessenyei elmélyülten jó volt, amellett szenvedélye igaz volt, őszinte, szépen építette a szerepét, mozdulatai indokoltak. Elmaradtak felesleges asztal-szék csapkodásai. Az utolsó felvonásban új színeket hozott. De ezek olyan igazak, egyszerűek voltak, hogy könnyet csaltak a szemembe.«”
     Magyar Bálint ezután Zolnay Vilmos újságíró bemutatóról írt kritikájából idéz: „Igaza volt a Csillag kritikusának, amikor ilyen szavakkal jellemzi az előadás hatását: »Nagyszerű érzés, büszkeség feszíti mellünket. Emberi és nemzeti büszkeség. Úgy érezzük: remekmű született.«”
     Bessenyei Ferenc játékát sem ő maga méltatja, hanem Sebestyén György véleményét másolja le a „Színház- és Filmművészet” szaklapban megjelent bírálatból:
     „Bessenyei Ferenc olyannak mutatja Kossuthot, amilyennek a nép emlékezete látja: nagy, erős, biztos a dolgában, s olyan okosan és szépen szól, hogy csak követni lehet. Pedig a feladat nehéz. Bessenyei úgy tudja mégis megoldani, hogy érzelmileg teljesen feloldódik a szerepben: nem egy idegen férfi sorsát éli a színpadon, hanem a magáét, annyi hittel és lelkesedéssel, oly jó magyarsággal, hogy elhisszük róla: Kossuth. Ólmos fáradtsága, mellyel az első felvonásban színpadra lép, nem oszlik el róla egy pillanatra sem, ott lappang benne akkor is, amikor vita közben elragadja a szenvedély. Így legnagyobb felindulásában is van mérséklet, és ez még emberibbé teszi alakítását.”

Illés Jenő, aki maga is jelen volt a bemutatón, nem fukarkodik a dicsérettel. A Pesti Műsorban megjelent Bessenyei-életrajzában így ír a bemutatóról: „Valóban, oly roppant feszültséggel teljes, ünnepi hangulata volt ennek a bemutatónak, hogy minden előadása premier értékűvé vált. Még a későbbi [1968-as] felújítása is. Gellért Endre rendezésében azt éreztük, hogy a legnagyobb tét forog kockán, a haza, a magyarság sorsa, jövője, Kossuth szava, szenvedélye, pátosza, sőt, póza is ettől vált oly igazzá. Bessenyei játékában rendkívül jól érvényesült Kossuth teátrális gesztusainak; felfokozott pátoszának nemcsak a színésziessége, hanem ereje és józansága is. Így lett ünneppé ez a bemutató, az író, a rendező és a színészek ünneplésévé. A kis színházban ott szorongott a magyar szellemi élet színe-java.”

Magyar Bálint végül egy furcsa adatot is közöl: „A céltudatos, pontos, ökonomikus rendezői munkát nemcsak az jellemzi, hogy az előadás szilárdan tartotta egységét és hőfokát, hanem az a páratlan kuriózum, hogy a bemutatónak óvatosságból egy héttel eltolt terminusát vissza kellett helyezni az eredetire, december 12-ére. Így a premier színlap nem a szokásos, kiemelt piros nyomással készült, hanem a gyors munka érdekében egy színben tartva, kéken, a műsor többi darabjával együtt.” – Ha a főtitkár valóban jól emlékszik, és igaz ez a huzavona a bemutató időpontja körül (melyre a levéltárban semmilyen adat nem utal), akkor ennek valószínűleg technikai, egyeztetési okai lehettek, vagy talán a még nagyobb felhajtást akarták elkerülni (lásd fentebb Nyergesné jelentését).

A Színház és Filmművészet 1953. IV. számában megjelent, és már említett cikknek a szerzője Sebestyén György valami olyasmit is írt, amiről csak később derült ki, hogy mennyire jövőbelátó volt: „A Fáklyaláng előadásáról sokat kell még írni és beszélni. Tanulságait nem sajátíthatja ki néhány művész, egyetlen színház. Nem lehet, hogy Bessenyei, Ungváry, Bihari s az egész együttes játéka, Gellért Endre rendezése egyszer – ha majd a Fáklyalángot leveszik a műsorról a semmibe vesszen. Őriznünk kell az élményt, hogy felidézhessük nemcsak megrendültségünket, hanem azt is, milyen módszerekkel, a művészi alkotás milyen útjain jutott ez az előadás ekkora magasságba. A realista színjátszás útja nem lehet tűnő tündöklés; maradandó művei tovább élnek a nemzet kultúrájában.”
     Nos, e mondatok 1953 elején íródtak, amikor még nem volt televízió. A rádió – szokás szerint – felvette az előadást, mégpedig alig egy hónappal a bemutató után, 1953. január 9-én, amit első ízben 1953. február 23-án este közvetített a Kossuth adón. Ez a felvétel a mai napig megtalálható az archívumban. Ekkor már élt az a rendelet, mely szerint a Budapest dokumentumgyárnak meg kell örökítenie a fontos előadásokat (így került sor ebben az évadban Az ozorai példa, a Bánk bán és a Tartuffe néhány jelenetének rögzítésére is – ezek nagy valószínűséggel mind elvesztek), de a levéltárban arra nem találtam utalást, hogy a Fáklyalángot is felvették volna.
     Viszont nem csak Sebestyén György gondolta úgy, hogy ez az előadás nem veszhet el, mert 1962/63-ban a Magyar Televízió Pethes György vezetésével felvette a Gellért-féle Fáklyaláng előadását. Magán a kazetta borítóján az 1969-es dátum áll, de Tarján Tamás ezt írta 1983-ban a Filmbarátok Kiskönyvtára sorozatban megjelent Bessenyei Ferenc című könyvében: Bessenyei „Kossuthját a televízió jóvoltából újabb nemzedékek is megcsodálhatják. Pethes György, szigorúan Gellért Endre elképzelései nyomán haladva, Czabarka György operatőr segítségével 1962-ben készített belőle tévéfilmet. »A drámai hang lüktető, búgó és pazar hullámzását«, a szerepépítés nagyvonalú céltudatosságát és mély belső izzását újfent érzékelte a kritika, s ekkor már azt is regisztrálhatta, hogy higgadtabb-bölcsebb, talán szkeptikusabb is lett a szabadságharc vezére. Bessenyei nagy színpadi sikerei közül nem egyet megismételhetett a televízióban. E filmek dokumentumértéke igen nagy, de műegészként csak a legritkább esetben közelítik meg a színházi előadások színvonalát. Általában természetesen nem kívánnak pontról pontra hűek maradni az egykori rendezésekhez – a Fáklyaláng kivétel.”
     Hogy valószínűleg Tarján Tamásnak van igaza, és a felvétel 1962/63-ban és nem 1969-ben készült, azt Bessenyei külseje és a Nemzetiétől teljesen eltérő szereposztás bizonyítja. Mivel a Katona József Színház 1968-ban újra bemutatta a Fáklyalángot, Gellért korábbi segédrendezője, Bodnár Sándor rendezésében – aki Petheshez hasonlóan szigorúan a Gellért-féle rendezést követte –, nem valószínű, hogy a televízió nem ezt rögzíti, hanem egy évvel később új Fáklyalángot készíttet. 1962-höz elég közel esik Gellért Endre halála, sokkal hihetőbb, hogy ekkor gondoltak arra, hogy amit lehet, megőriznek ennek a zseniális rendezőnek a munkásságából. Ekkor még nem sejthették, hogy a Nemzeti Színház hat év múlva újra műsorra tűzi a darabot. (Ezzel kapcsolatban lásd Bessenyei Ferenc életét 1963-70 között.)

Feltéve: 2013. április 24.

Hogy nem a televízió archívumában szereplő adatoknak és nem is a TELEVIDEO Kiadónak, hanem Tarján Tamásnak van igaza, azt a Rádió archívumában megtalálható régi „Rádió és televízió Újság” 1963. évf. 3. számából (január 21-27. műsor) derül ki. Itt jelent meg ugyanis a képen látható hír: „Jelmezbe öltözve és díszletekben próbálnak már a Budapest Filmstúdióban a Fáklyaláng című Illyés-dráma tv-változatának szereplői…”
     Az újság 5. száma címoldalán pedig már képet is közöl a felvételről (lásd a kép felső részén a műterem lámpáját), abból az alkalomból, hogy a Fáklyaláng tévés változatát, ami a TELEVIDEO kiadványában szerepel, első ízben 1963. február 10-én – tehát pont Bessenyei Ferenc 44. születésnapján – mutatta be a Magyar Televízió. Az újságnak ugyanebben a számában Mészöly Tibor cikkben méltatta a produkciót: „Több mint 10 évvel ezelőtt mutatta be a Nemzeti Színház Illyés Gyula nagy történelmi drámáját, a „Fáklyaláng”-ot. Nevezetes eseménye volt ez felszabadulás utáni színháztörténelmünknek…”

A honlapon található egy kis részlet ebből a filmből: Bessenyei Ferenc Művelődési Központ 2012. augusztus 3i-i megnyitó gálájának műsorából.

Hogy a Fáklyaláng első színházi bemutatója mennyire nevezetes esemény volt az 50-es évek elején, nos, ezt nem csak az előadásról megjelent cikkek mennyisége, hanem a Színház és Mozi és a Rádió és Televízió Újság című lapokban megjelent rengeteg fotó is bizonyítja.

Kiegészítés: 2013. május 11.

folytatása hamarosan következik


VISSZA         az OLDAL ELEJÉRE         TOVÁBB


     ÉLETE         SZÍNHÁZ         KEZDŐLAP         FILM-TV         EGYÉB         KÉPGALÉRIA