Bár valóban Major Tamás lett a Nemzeti új igazgatója, Feri úgy emlékezett, hogy őt Várkonyi Zoltán küldte el, ő mondta neki azt, hogy Kiss Ferenc protezsáltjaként hogyan képzeli, hogy a Nemzeti tagja lehet. Szigethy Gábor így folytatja a visszaemlékezést: „Függetlenül attól, hogy 1945 májusában a Nemzeti Színház nem óhajtotta szerződését megújítani, mint budai lakos, akkor úgyis csak budai színész lehetett. A kiváló színházi ember, Tapolczai Gyula 1945 tavaszán – a Duna-hidakat a világháború utolsó pillanatában fölrobbantották a németek! – a Budán lakó színészekből szervezte meg a Budai Színházat a Ciszterci Gimnázium dísztermében, s itt lépett először színpadra Bessenyei Ferenc 1945. május 4-én Heyersmans Remény című színművének bemutatóján. A korabeli újságíró szerint: ‘Bessenyei Ferencben igazi drámai színészt ismertünk meg.’”

Hogy a hozzá hasonló sorsra jutott színészeket miért nem kedvelte Major, nem tudom, de Bessenyei Ferencet, egy hódmezővásárhelyi egyszerű család fiát „politikai” okokból elküldeni – sőt, mint egy másik titkos dokumentum tanúsítja, másfél évre eltiltani –, igencsak furcsa, meghökkentő és könnyen végzetessé válható ötlet volt. A fontos azonban az, hogy Feri – mint oly sok más áskálódásba, bajba pályája során – ebbe a csalódásba sem roppant bele. „Hogy vészelted át azt a hat évet, amikor nyilván arra vártál, hogy megint a Nemzeti tagja lehess? Reménykedtél ebben egyáltalán, vagy feladtad, elkeseredtél?” – „Mint már mondtam, ha kudarc ért, elsőnek mindig az okokat próbáltam megkeresni. És ha ezeket megtaláltam, akkor többé nem bántott dolog, a jövő foglalkoztatott csak. Ebben az esetben kétség nem fért hozzá, hogy a kirúgásom tőlem független okok miatt történt. Így aztán alapjában véve biztos voltam benne, hogy visszakerülök oda, ahova – szívem szerint – képességeim alapján tartoztam.” Bessenyei Ferenc e bizakodó mondatait 2004 őszén rögzítette a magnószalag (a Férjem, a Komédiás című könyv készültekor), de nincs okunk kételkedni, hogy 1945-ben is valóban így érzett.

„Visszakerülök oda, ahova tartozom, azaz a Nemzeti Színházba” – nos, mint tudjuk ez öt év múlva majd be is fog következni, de Bessenyei Ferencnek addig még sok mindent át kell élnie. Elsőként a háború utáni nehéz időket, a hirtelen rá szakadt munkanélküliséget. Szerencséje van, Tapolczai Gyula már március végén összeszed egy társulatot, amelynek Bessenyei Ferenc (feleségével, Szederkényi Adával együtt) is tagja. A Budai Polgár így számolt be május 15-én a színháznyitásról: „Budán, a romvárosban már színház is nyílt. Tapolczai Gyula, a Nemzeti Színház művésze tulajdonképpen már hetek óta szoktatja Buda közönségét, hogy színházba kell járni. Néhány matinét és délutáni előadást tartott már, de komoly művészi munkára csak most került sor, amikor bemutatta Heyermans Herman Remény című halászdrámáját. A szereplők nagyobb része a Nemzeti Színház élgárdájából került ki. Az előadás valóban művészi esemény volt és a kis színház (650 személyes nézőtér!), amely a Szent Imre herceg úti cisztercita gimnázium dísztermében talált otthonra, valóban kultúrát szolgáló intézmény, és valljuk be, nekünk budaiaknak mellé kell állnunk, mert élnie kell.”

A sajtó változatlanul sokat foglalkozott a színházzal, így a Budai Színház előadásáról is sok kritika jelent meg. A Népszava cikkírója például nem csak nevével (mert hogy Lelkes Istvánnak hívták), de mondandójában is „lelkesen” üdvözli a politikai változást: „A színészek is érezték, hogy ez más, mint régi szerepeik: új, nemesebb feladattal küzdenek meg.” De hiába a lelkesedés, hiába az új bemutató – a május 25-én ismét Abonyi Tivadar rendezésében színrevitt Szigeti József (Tapolczai Gyula Szigeti dédunokája) „bájos humorral teli színdarabjának”, a Rang és mód-nak a közönség körében aratott sikere –, mindez nem elegendő, hogy a színház megszűntét elkerüljék. Alig telik el pár hét és az újságok már a színház bezárásáról értesítenek. Ők ugyan a közönség érdektelenségét teszik ezért felelőssé, de a korabeli kritikákat olvasva felmerül a gyanú, hátha más is belejátszott e bukásba: talán az új politikai vezetésnek nem tetszett a színház műsorterve és a közönség ízlése. Ez utóbbi feltevést támasztja alá a Szabad Szó kritikája, amelyben többek között ilyen mondatok olvashatók: „.. a darab biedermeieres levegője megfelel a budaiak ízlésének. … A feltámadó társadalomkritikát idilli vígjátékba fojtja. A kritikus azt mondja: zülleszti, a közönség azt: feloldja.”

Így történt, hogy az ígéretes hetek után 1945 júniusának végén Bessenyei Ferenc már ismét munka, színház nélkül marad. A fővárost, a színházi vezetőket alig ismerő fiatal színésznek újra pártfogókat kell keresnie. Szerencséje van, Jób Dániel, a Vígszínház igazgatója szerződteti (bár nyilván soha nem látta még színpadon). A Vígszínház, amely az ostrom alatt rombadőlt, a Radius mozi épületében kezdi el az 1945-46-os évadot. Bessenyei Ferenc 1946. január 18-án lép először színpadra, Bíró Lajos Fölszállott a páva… című színművében olyan országos hírű kiválóságok mellett, mint Tolnay Klári, Apáthi Imre (aki a rendező is), Ladányi Ferenc és Kőmives Sándor. Az újság ugyan lehúzza a művet, de a színészekről nagy elismeréssel szól. És közöl egy olyan képet, amelyen Bessenyei Ferenc – aki egy epizódszerepet, a csendőrőrmestert alakítja – is látható az egyik főszereplő, Ladányi Ferenc mögött.
     A következő bemutatót – amelyre március 14-én kerül sor – Marton Endre rendezi, akiről nem tudni, hogy már ekkor felfigyelt-e rá, megsejtette-e, hogy a Lietzenmeier epizódszerepét alakító színészben pályája egyik meghatározó alakjával találkozik. Balázs Béla Mozart című színművében Feri többek között Apáthi Imre, Benkő Gyula, Feleki Sári, Gáti József, Ruttkay Éva partnere. A darab a plakátok tanúsága szerint 50 körüli előadást ér meg.
    Április 20-án már újabb bemutató következik: Molnár Ferenc A császár című színműve (ami, mint a színikritikus írja „voltaképpen nem is a császárról szól, hanem színészekről, mint a Testőr, a Játék a kastélyban .. és még számos Molnár-mű”) ismét Apáthi Imre rendezésében. A címlapon Bessenyei Ferenc neve – Somló István, Mezey Mária, Orsolya Erzsi, Góth Sándor mögött – ugyan már az ötödik helyen áll, de szerepe ennek ellenére sem lehetett nagy, mert a kritika csak felsorolja a nevét: „A szűk keretek között jól oldották meg feladatukat, … Szakáts Miklós, Bozóky István, Bárdi Ödön, Bessenyi Ferenc és Sivó Mária.” A Jövendő című újság mindenesetre ismét közöl egy olyan képet, amelyen Bessenyei Ferenc is látható: „A royalista színész-lázadók” aláírású képen Feri Somló István, Bozóky István és Szakáts Miklós mellett áll.

A Világ című lap kritikusa a Molnár darab előadásáról írt cikkét így fejezi be: az előadás „a régi vígszínházi előadások szép emlékét idézi”. Nem tudni, hogy ezután mi történt, Bessenyei Ferencet elküldték, vagy maga ment el, látta be, hogy ez a kritikus által nosztalgiával idézett vígszínházi stílus idegen tőle, mindenesetre az évad végén megválik a Vígszínháztól, és a nyári szezonra visszamegy szülővárosába, ahol Osváth Béla várja új feladatokkal a nyári színkörben.
Úgy tűnik tehát, hogy Bessenyei Ferencnek elsőre nem volt szerencséje a fővárossal. Mindazonáltal a régi újságok között kutatva, az is kiderül, hogy Bessenyei Ferenc a Budapesten töltött pár hónapban egy új műfajjal is megismerkedett, nevezetesen a rádiózással. 1941-ben ugyan már felhangzott a hangja a rádióban, de csak színházi közvetítésben, most viszont már igazi rádiójátékok felvételére hívják!

Bessenyei Ferenc élete első rádiós szerepét az 1946. március 20-án a Magyar Rádió Budapesti műsorában 16 óra 30 perckor sugárzott C. F. Ramuz: A három látomás című művében kapja. Ezt négy másik szerep követi a következő színművekben: Alexius, Cocteau: Orpheus, Gehri: Agytröszt-iroda és Sik Sándor: István király, amelyeket természetesen élőben közvetítenek (az újság így írja: „előadások a stúdióban”). A négy színműből hármat G. Kovács Tibor rendez. Így indul Bessenyei Ferenc rádiós pályafutása, mely ugyan ezután pár évre megszakad (amíg vidéken játszik), de aztán 1950-től a rádió kulturális széthullásáig (1990-es évek eleje) töretlenül tartani fog, és számtalan nagyszerű produkciót eredményez majd.

Bessenyei Ferenc 1946 nyarán fővárosi színészként ment le Hódmezővásárhelyre vendégszerepelni; ekkor még úgy gondolta, végleg Budapest lett az otthona, így aztán családját is a fővárosban hagyta. Hódmezővásárhelyen Osváth Béla, a fanatikus színházrajongó a nyári színkörben megpróbálta a lehetetlent: Hódmezővásárhelyen állandó színházat csinálni. Az Új Szántás című lap 1947 márciusi számában Osváth Béla „A hódmezővásárhelyi színház másfél éve” című írásában maga számolt be színházcsináló kísérletéről: „Hódmezővásárhelynek nagyon régi vágya az állandó színház. A Tornyai Társaság elnökével, Galgasi Miklóssal, a vásárhelyi múzeum igazgatójával többször beszélgettünk erről. Én akkor a református Bethlen Gábor Gimnáziumban tanítottam, mint óraadó, mert kevés volt a tanár. Persze nem tanárnak készültem, csak bölcsészetre jártam, vágyam és álmom: mindig a színház volt. Galgasi Miklós vetette fel a tervet, hogy szervezzek színházat, s én mohón kaptam az alkalmon. A környéki városokban lakó színészeket értesítettem, hogy színházat nyitunk Vásárhelyt, s aki jónak látja, szívesen szerződtetem tagjaim közé. … A tőke: a családi zongora és édesanyám arany karórája volt. Megalakítottuk a Hódmezővásárhelyi Színjátszó Társaságot, elnökéül Kiss Pál polgármestert választottuk meg, s így társadalmi úton is biztosítottuk a színház elindulását. 1945. november 20-án nyitottuk meg a színházat Rachmanov: Viharos alkonyatával. … Mindjárt az elején tapasztalnom kellett, hogy a színházvezetés a legnehezebb feladatok egyike. Hiába volt a polgármester a Társaság elnöke, a városi tanács makacssága elutasította minden kérelmünket. … A közönség egyre jobban megkedvelte színházunkat. … Időközben a kultuszminisztérium rendeletet adott ki, hogy csak azok a színtársulatok működhetnek tovább, amelyek szabályos miniszteri engedéllyel (koncesszióval) rendelkeznek. … Beállítottam Gobbi Hildához, s elmondtam tervemet. Ő már ismerte műsorunkat, elgondolásainkat, s azonnal pártfogásába vett. … Abonyi Géza, a Szakszervezet elnöke is fantáziát látott munkámban, és javasolta a Szakszervezet Intézőbizottságának a koncesszió iránti kérés kedvező felterjesztését a kultuszba. A koncesszió így megvolt, most már csak végleges társulatot kellett szervezni, s a bevált műkedvelőket szakszervezeti tagokká kellett minősíteni. … Valami kimondhatatlan vágy űzött, hogy művészetet produkáljak. … Vidéki viszonylatban minden igényt kielégítő társulatot sikerült összeszednem. A társulat nívójára jellemző, hogy tagjai közül nem egy már pesti színész, többen meg már azelőtt is pesti színészek voltak. (1946) Április 1-től augusztus 15-ig olyan színi szezonja volt – ahogy a vásárhelyiek mondják – a hódtavi metropolisnak, amilyen eddig még nem volt, de nem is egy hamar ‘lösz’. … A társulatnak 52 tagja volt. Az 52 tag részére saját ellátású menzát állítottam fel. … A színház nagyszerűen ment, majd minden este telt ház volt, mégis a telt ház bevételéből is alig tudtam egy pár fej vöröshagymát venni másnap a piacon. … Sajnos azonban, az infláció miatt a bevételből sehogy sem lehetett fedezni a kiadásokat. Bizony minden gázsifizetéskor el kellett adnom valamit. … Közben mégis egymást érték a jobbnál jobb előadások. … Célom az volt, hogy a prózát megkedveltessem a közönséggel. Ezt úgy gondoltam elérni, hogy a prózai darabokhoz csaknem mindig országos nevű színészt hoztam vendégszerepelni. … A Naplemente előtt 5, a Légy jó mindhalálig 5, a Hattyú és a Veszélyes forduló 3 telt ház előtt ment. … Nagy eseményt jelentettek a vendégjátékok, különösen a Naplemente előtt és a Sasfiók. Somlay egészen fölkavarta a vásárhelyi közönséget. … (1946) Augusztus 15-én véget ért a színi szezon. Koncessziómat a következő évre meghosszabbították. Az első szezon mérlege: nagy művészi siker, anyagilag teljes bukás. … A következő évadra társulatom java színészei Pestre vagy Miskolcra szerződtek. Én, anyagiak híján, úgy látszott nem is tudom megkezdeni a szezont. Szeptember vége felé mégis sikerült összehoznom a dolgot valahogy. … A társulat közel sem volt olyan jó, mint a múlt szezonban. … Meg kellett volna alkudnom. S az anyagi hullámok is egyre fenyegetőbbek lettek. … A Naplemente előtt volt az utolsó előadás, utána felutaztam Pestre, és visszaadtam a koncessziót. Eddig a történet. Érdekes, mert a terv, amit meg akartam valósítani, szintén érdekes. Állandó, művészetet nyújtó színházat akartam szervezni egy olyan városban, amely eddig nem igen részesült a színház áldásában, de népe akarja, és értékeli a jó színházat. A gazdasági nehézségek és a hivatalos nemtörődömség erősebbnek bizonyult, mint az én szándékom.” (Részletek a cikkből)

Moldvay Győző „Volt egyszer egy színház” című cikkében (megjelent a Hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium jubileumi évkönyvében) méltatta Osváth Béla erőfeszítéseit és rangos munkáját: „A város színháztörténetének legszebb, legértékesebb fejezeteit magában foglaló előadássorozat, Osváth Bélának köszönhetően, 1946 pünkösdjén indult. Ezen az ünnepen a nagy német drámaíró, Gerhardt Hauptmann Naplemente előtt című darabját mutatta be a vásárhelyi társulat, s benne együtt láthattuk színen Somaly Arturt, Bessenyei Ferencet és a tragikus végű, kitűnő színésznőt, Móry Lucit. … E mozgalmas, ugyanakkor drámákkal teljes napokban kényszerül állásainak feladására Osváth Béla, … (aki) nagyszerű dolgokat (előadásokat) tud maga mögött. Aztán: Bessenyei, Somlay, Gobbi, Lehotay, Ajtay, Hegedűs Tibor, Vincze Ottó! Feledhetetlen színházi esték, briliáns alakítások!”

Nem tudni, mikor íródott a cikk, ami benne feltűnő, hogy a színészek felsorolásakor Bessenyei neve már az első helyen szerepel. De 1946-ban még ez nem így volt. A város elsősorban Somlay-t ünnepelte, aki Clausen tanácsost alakította a Naplemente előtt-ben, amelyet – miként arról az Alföldi Újság beszámol – maga is rendezett. És ekkor történt az a legendás találkozás Somlay és Bessenyei Ferenc között, amelyet az utókornak Osváth Béla a „Képek a szegedi színészet történetéből” című írásában örökített meg (és az itt közölt képen látható).
     „..amikor 1946 nyarán Somlay Artur Vásárhelyen vendégszerepelt, s a Naplemente előtt próbáján meglátta Bessenyeit Geiger szerepében, így kiáltott fel: »Ki vagy te fiam, hogy eddig nem láttalak? Üstökös leszel a pályádon!« Két nagy művész ösztönös egymásratalálása volt a találkozás, s Bessenyei valóban üstökösként ragyogja be a magyar művészet egét.” (Mint tudjuk, és mint a későbbiekben látni fogjuk, Somlay az 1950 őszén a Nemzetibe visszakerülő Bessenyeit ott, a nemzet első színpadán is hasonló elismeréssel fogadja majd.)

Az előadást meghírdető címlapon Bessenyei Ferenc neve nem is szerepel, ott még a Geigert alakító színészként Hegedűs Tibor neve áll, aki eredetileg az előadás rendezője is lett volna. De Hegedűs Tibor fia betegsége nem tudott eljönni Vásárhelyre, így a darabot Hegedűs helyett Somlay rendezi, és Geigert, Hegedűs szerepét, Somlay darabbéli odaadó barátját Bessenyei Ferenc játssza.

Tíz nap múlva újabb bemutatón lehet Somlay partnere. A Sári bíró című Móricz Zsigmond darab címlapján Somlay Artur és Gobbi Hilda nagybetűs neve alatt már Bessenyei Ferenc neve is ki van emelve (még ha nem is akkora betűkkel, mint az övéké). Ezt a darabot is Somlay rendezte. És terveznek egy harmadik Somlay-darabot is, amelynek a címlapja szintén fennmarad, holott az előadás valószínűleg elmaradt, mert egyetlen újság sem ír róla egy sort sem. Június 25-én újabb Móricz darabnak van a premierje: a Légy jó mindhaláligban Gobbi Hilda játssza Nyilas Misit, és Bessenyei az öreg Pósalakyt (Gobbi ekkor 33, Bessenyei pedig 27 éves). Feri élete végéig nem felejtette el a Somlay-val találkozást, és a nagy művész biztató szavait: meg volt róla győződve, hogy a Nemzetibe való gyors visszakerüléséhez ez nagy mértékben belejátszott. Feri június 30-án még részt vesz egy matiné műsorban, majd búcsúszik Hódmezővásárhelytől. Júliusban már ismét Pesten, a Magyar Színházban lép fel.

1946 júliusában Feri már a pesti Magyar Színház társulatának tagja. Az igazgató Both Béla, aki később szintén meghatározó alakja lesz pályájának. Az első bemutatójuk Vaszary Gábor zenés vígjátéka, Az ördög nem alszik, amit a Népszava kritikusa igencsak rosszalló szavakkal illet: „Hogy a Magyar Színház miért éppen ezt a darabot újította fel, nehéz megfejteni. Az író ebben a vígjátéknak nevezett darabjában a legalantasabb bohózati eszközöket alkalmazza, és a hatás kedvéért nem riad vissza attól sem, hogy három felvonáson keresztül a legdurvább kifejezéseket adja szereplőinek szájába. Nem értjük, miért van szüksége a demokráciának erre a felújításra, amikor a darab meséje is egy idejétmúlt társadalom idejétmúlt problémáját eleveníti meg. … A darabnak egykor nagy sikere volt. Most a demokratikus közönség fog vizsgázni ízlésből és legalább módunk lesz lemérni, mennyiben változott meg a felszabadulás óta.”

A bemutató után pár nappal a színház csődbe megy, a társulat feloszlik. Ennek okát a korabeli újságcikkek a pénzhiányban vélik megtalálni. Így utólag legalábbis furcsa a megegyezés: a Budai Színház is egy „régimódú” vígjáték bemutatása után lett fizetésképtelen, most a Magyar Színházzal is ez történik. Az itt látható cikk írója mintha szintén valamilyen szándékosságra gondol, mikor ezt írja: „A szombat délelőtti társulati ülésen kiderült, hogy valaki vagy valakik érdeke, hogy a társulat teljesen szétrobbanjon.”

Bessenyei Ferenc alig két évvel azután, hogy telve reményekkel, boldog fiatal színészként a fővárosba jött, ismét arra kényszerül, hogy munkahelyet változtasson, új színházat keressen. Ösztönösen jól fog választani, ahelyett, hogy Pesten próbálkozna tovább, Miskolcra megy régi igazgatójához. A jövő a legteljesebb mértékben igazolni fogja döntését. Ha Pesten marad – bármelyik színházban – csaknem ismeretlen fiatal színészként aligha jutott volna számára nagyobb feladat, mint epizódszerepek sora. Elszokott volna a nagy feladatoktól, elfelejtette, illetve nem tanulta volna meg, mit jelent főszereplőként az előadást a „hátán vinni”. Még volt mit tanulnia, még volt mit ellesnie a vidéki színészektől. A következő négy, vidéken eltöltött évadnak, illetve az ekkor játszott szerepeknek köszönheti, hogy amikor ismét a Nemzeti tagja lesz, „berobban” a színházi közéletbe, azonnal a társulat és az egész magyar színjátszás meghatározó színésze lesz.