Ezen az oldalon elsősorban azon filmjei kerülnek bemutatásra, melyeket a televízió – tudomásom szerint – soha nem közvetített, ezért ezek alig ismertek a nagyközönség számára. Szerepelnek köztük olyanok, melyekben főszerepet, vagy jelentős mellékszerepet alakított, de jobbára ide kerülnek azok is, melyekben csak kis szerepet játszott. Az 50-es, 60-as évek filmjeire jellemző volt, hogy gyakran a legkisebb szerepekre is kitüntetett, országos hírű színészeket hívtak meg. Ez volt egyik oka annak, hogy a nézők kedvelték és látogatták e filmeket, és annak is, hogy a színészeket az egész ország, nem csak a színházbajáró emberek, vagyis a nagyvárosok polgárai, de a legkisebb falvak lakosai is ismerték, becsülték, szerették.

1. AZ UTOLSÓ KÖR, 1968 2. DÉLIBÁB MINDEN MENNYISÉGBEN, 1962 2. HA EGYSZER HÚSZ ÉV MÚLVA, 1964

AZ UTOLSÓ KÖR 1968. 1967-68-ban forgatták „Az utolsó kör” című filmet. A forgatókönyvet Vészi Endre és Hubay Miklós írta Vészi Endre „Passzív állomány” című kisregénye nyomán. Bessenyei Ferenc ebben a filmben dolgozott együtt harmadszor Gertler Viktor (1901-1969) Kossuth-díjas filmrendezővel, akivel előtte az Ütközet békében (1951) és az emlékezetes Láz (1957) című filmet forgatta. Gertler Viktornak Az utolsó kör volt az utolsó rendezése, mert a film bemutatója (1968. december 5.) után rövidesen meghalt.      A film operatőra Szécsényi Ferenc, zeneszerzője Petrovics Emil volt. Bessenyei Ferenc Venczel István autóbusz-sofőrt alakította a filmben, feleségét Molnár Piroska, fiát Dávid Kiss Ferenc, a bicikliző fiút Benkő Péter, ennek apját Molnár Tibor. A többi szerepben Mensáros László, Horváth Ferenc, Tyll Attila, Békés Itala stb. látható. A film bonyodalmát két információ, két közlés indítja el. Venczel István aznap reggel tudja meg, hogy felesége és fia megcsalták, a bicikliző fiú pedig azt, hogy szerelme gyermeket vár. Örömében a busz előtt száguldozik, bevárja és folyton újra ingerli a sofőrt, aki a sokadik kör után nem bír magán uralkodni, buszával megkergeti és felpofozza. Ezért passzív állományba helyezik, hiába jók a munkaképességi vizsgálati eredményei. A tárgyalás után összebarátkozik a fiúval és annak édesapjával, aki betegsége miatt nem dolgozhat. Hozzájuk költözik a kisszobába, majd pár hét múlva azt hazudja nekik, hogy már újra dolgozik. Erre a fiú, aki el akarja venni szerelmét, és ezért szüksége van a szobára, megkéri, hogy költözzön el, hiszen már rendbejött körülötte minden. Miután Venczel elmegy, egyik munkatársa felkeresi őket, és megmondja, hogy a hír nem igaz, Venczelt végleg levették a kocsiról. Közben a fiú szerelme elveteti a gyereket, a teljesen magára maradt Venczel pedig nyomott hangulatában egy busz elé lép, ami elüti. A gázoló sofőrt munkaképességi vizsgára küldik (és a film azt sejteti, hogy szintén passzív állományba helyezik). Az orvosi asszisztensnőnek a film végén elhangzó: „Kérem a következőt” felszólítása kiválóan érzékelteti azt a kort, amiben ma is élünk. Mindenki magányosan, mindenki gonddal terhelten, mindenki az élet elviselhetetlenül nehéz problémái alatt meggörnyedve. És az ebből eredő összetüzések lavinaszerűen érnek utól mindenkit. A filmet a kritika nem jól fogadta, érzelgősnek tartották, bár Bessenyei Ferenc játékát elismerték. Ma látva a filmet, érthetetlen a kritikusok véleménye. Az utolsó kör, Bessenyei Ferenc kiváló játékával tökéletes korkép, hosszas magyarázkodás nélkül ad megrendítő látleletet korunk világáról.

1. részlet wmv fájltípus: (7,84 MB, 6:12 p) 2. részlet wmv fájltípus: (5,22 MB, 4:29 p)

DÉLIBÁB MINDEN MENNYISÉGBEN 1962. 1961-ben forgatták és 1962. január 4-én mutatták be a „Délibáb minden mennyiségben” című filmet. Gervai András a „Bessenyei” című könyvben így ír a filmről, illetve Feri vígjátékokban alakított szerepeiről: »Bessenyei kitűnő alakítást nyújt (a Fügefalevél-ben), s csak sajnálhatjuk, hogy filmen komikus szerepben a Fügefalevélen kívül nagyon ritkán láthattuk: csak három – 1961-ben készült – film kisebb epizódszerepeiben. – A Napfény a jégen című teljesen jelentéktelen burleszkben – valójában kis cselekménnyel körített jégrevüben – a három egymással lazán összefüggő egyik epizódban egy féltékeny órásmestert játszott. Nem is akárhogy: miközben a rádióból az Othellót közvetítik – amelynek ő címszereplője –, a vásznon a dráma persziflázsát, a féltékeny mór karikatúráját adja. ,,Most először fennállásom óta meg akarom mutatni, hogy … humorom is van. … Az Othellóban is féltékeny voltam, mire sírtak, ebben a filmben is féltékeny vagyok, de most nevetnek rajtam” – nyilatkozta az Ország Világban Királyhegyi Pálnak (1961. július 26.). – A Nem ér a nevemben egy aljas csábító néhány mondatos szerepét bízták rá. – A kritika és a közönség által mostohán fogadott, de bukása ellenére sem érdektelen Délibáb minden mennyiségben című filmben pedig egy a bevételért, a külföldi vendégek megkopasztásáért mindenre képes vendéglőst formált meg. – Megállapíthatjuk, Bessenyeinek humora bizonyítására filmen csak egyetlen egyszer jutott méltó feladat. Erről nem Bessenyei tehet, ennek nem az az oka, hogy nincs humorérzéke. Pont ellenkezőleg; bizonyság rá, hogy Pattantyús elvtársként (a Fügefalevél-ben) milyen fergetegesen komédiázott, ugyanakkor – ami rendkívül fontos – szerepét halálosan komolyan vette, egyetlen pillanatra sem kacsintott ki a nézőre.« Köztudott, hogy Bessenyei Ferenc nem szerette a filmezést, legalábbis a 70-es évektől adott nyilatkozataiban ezt állította. Ha ezeket a fent említett filmeket és még néhány más alkotást megnézünk, nem csodálkozhatunk, hogy Feri rossz véleménnyel volt a filmművészetről. Filmes pályáján egyre másra találhatóak olyan művek, melyekben jó kedvvel, kiválóan és láthatóan nagy szeretettel játszott. A balszerencse azonban úgy hozta, hogy ezek a filmek rendre sikertelenek maradtak. Volt olyan film, ami remekül sikerült, de a kritika (pl. Láz, Az utolsó kör), és/vagy a közönség nem fogadta kedvezően, de bőven akadt olyan, amelyet rosszul vágtak meg (pl. Ítélet), vagy másképpen rontottak el.      Ez utóbbi közé tartozott a „Délibáb minden mennyiségben”, melyet Szinetár Miklós rendezett (operatőr: Hildebrand István). Az alig 80 perces filmnek az alapötlete – hogyan mulattatják, illetve „kopasztják meg” hazánkban a gazdag nyugati vendégeket – remek lehetőséget kínált egy jó filmre, de a megvalósítás kifejezetten rosszra, unalmasra sikeredett. A két főszereplő – Agárdy Gábor és Váradi Hédi – véget nem érő „betétszámai” szinte elviselhetetlenek, a nyugati vendégsereg mulatozása kínosan kellemetlen.      Bessenyei Ferenc és csapata (különösen Peti Sándor, de Lorán Lenke és Petrik József is) azonban remekel. Minden pillanatuk élvezetes szórakozás. Érthetetlen, hogy az ő játékuk helyett miért az unalmas, erőltetett betétszámokkal töltötték ki a film legnagyobb részét. De – mint Gervai András kritikájából is kiderül – Feri a „Napfény a jégben” című filmben is nagyszerű volt. Nyilván annak sem örült, hogy a kritika a filmet „teljesen jelentéktelen burleszk”-nek sorolta be. A Lázat kifejezetten nagyon szerette, a kritika darabokra szedte (igaz politikai okokból). Ugyanez történt Az utolsó kör című filmmel is. A Várkonyi-filmeket a szakma nézte le.      Feri tehát joggal érezhette úgy, hogy a filmek sikere általa nem befolyásolható dolgoktól függnek: nem az ő alakítása, munkája dönti el azok sorsát. „A színpadon 7-től 10-ig én vagyok az úr: a nézők akkor sírnak, akkor nevetnek, azt gondolják, amit én akarok” – nyilatkozta számtalanszor. A filmre viszont nem volt befolyása. És túl sokszor fordult elő, hogy ő jól oldotta meg szerepét, de mások elrontották, és az eredmény érdektelen vagy sikertelen lett. A „Délibáb minden mennyiségben”-t a televízió – tudtommal – nem közvetítette: nem is csoda, alig-alig nézhető. De azok a jelenetek, melyekben Feri a vásznon van, kitűnőek, és mutatják, milyen tökéletesen oldott meg komikus szerepeket is. Számtalanszor elhangzott már, mégsem lehet elégszer ismételni, mert soha meg nem bocsátható vétke a magyar filmgyártásnak, a filmrendezőknek, hogy nem használták ki eléggé Bessenyei Ferenc filmszínészi képességeit.

1. részlet wmv fájltípus: (5,77 MB, 4:57 p) 2. részlet wmv fájltípus: (5,38 MB, 4:37 p)

HA EGYSZER HÚSZ ÉV MÚLVA 1964. 1964. november 5-én mutatták be a „Ha egyszer húsz év múlva” című filmet, melyet Keleti Márton (1905-1973) rendezett, aki a filmrendezők közül ugyan a legtöbbet foglalkoztatta Bessenyei Ferencet, de úgy, hogy hosszú együttműködésük során valójában egyetlen igazi főszerepet sem adott neki. Keleti Márton – aki csakúgy, mint Fábri Zoltán, háromszor (1951-ben a Különös házasságért, 1953-ben az Erkelért, 1954-ben a Kiskrajcárért – ebben Feri is játszott) kapott Kossuth-díjat – nyolc filmjében (Ifjú szívvel 1953, Kiskrajcár 1953, Virrad 1960, Puskák és galambok 1961, Nem ér a nevem 1961, Ha egyszer húsz év múlva 1964, Szerelmi álmok 1970, Harminckét nevem volt 1972) bízott kisebb-nagyobb szerepet Ferire. Bár Keleti filmjei nagyrészt a napi politikát szolgálták ki, azért olyan nagysikerű, emlékezetes alkotások is az ő nevéhez fűződnek, mint például a Hattyúdal, A tizedes meg a többiek és a Butaságom története. A Ha egyszer húsz év múlva című alkotásnak – sok más ugyanebben az időben készült filmhez hasonlóan – egyetlen főszerepe van, egy 20 éves egyetemista (akit Bujtor István játszik), az összes többi szereplő vele kapcsolatban bukkan fel a vásznon pár pillanatra. A film mondanivalója azt boncolgatja, hogyan alakíthatja át életünket egy véletlen találkozás, esemény, s mindezek milyen hatással vannak sorsunkra, illetve később hogyan emlékezünk rájuk.      A történet röviden: a főszereplő úgy tudja, apja még az ő születése előtt, a fronton meghalt. Egy stoppolás kapcsán azonban olyan emberekkel kerül össze, akik ismerték apját (akit szintén ő alakít a filmben), és akik másképp emlékeznek apja halálára. Bessenyei Ferenc a fiú nevelő apját játssza, s alig négy-öt percig látható a másfél órás filmben – de a többi, hozzá hasonlóan neves szereplők közül sokan még ennél is rövidebb ideig. Ez az a hőskorszak volt a magyar filmgyártásban, amikor a legnevesebb, legjobb színészek, mint például ebben a filmben Gobbi Hilda, Gábor Miklós, Csákányi László, Agárdi Gábor, Sinkovits Imre, Várkonyi Zoltán, Benkő Gyula, Garas Dezső stb. stb. egy-két mondatos szerepet is vállaltak a filmekben. A fentebb már említett előnyökön kívül mindez abban is segített, hogy a színészek ismerték egymást, tudtak egymásról. Hiába dolgoztak más színháznál, de filmen – no és a rádióban, majd később a televízióban is – sokat voltak együtt. Így olyanok partnerei is lehettek, akikkel egész életükben egyszer sem, vagy csak ritkán találkoztak színpadon. Se Tarján Tamás, se Gervai András (a két filmtörténész, aki eddig Bessenyei Ferenc filmszerepeiről írt) nem veszteget – a felsoroláson kívül – egyetlen szót sem erre a filmre. Nem is volt jelentős állomása filmes pályájának. Ugyanakkor ismételten bebizonyította, ami már számtalanszor elhangzott, hogy minden ellenkező állítással szemben, Feri a kisembereket, az úgymond jelentéktelen figurákat, az epizodistákat is kiválóan, meggyőzően és lelkiismeretesen alakította. Semmi nem indokolta tehát, hogy – ennek ellenkezőjére hivatkozva – 1965-től, a „modern” rendezők nem foglalkoztatták. A film adatai: Rendező: Keleti Márton (és nem Várkonyi Zoltán, ahogy egyes filmográfiákban szerepel). Író: Bíró Zsuzsa. Dramaturg: Herskó János. Operatőr: Pásztor István. Szereplők: (a már említetteken kívül): Bara Margit, Bánki Zsuzsa, Timár Éva, Ernyei Béla, Semjén Anita, Kertész Péter, Szakáts Miklós és még sokan mások.

Részlet wmv fájltípus: (2,07 MB, 1:47 p)