„A negyvenes-ötvenes évek fordulójának magyar filmje azokat az új arcokat kereste, amelyeknek szépségében, tisztaságában, romlatlanságában és elszántságában önmagát, legnemesebb célkitűzéseit láthatta igazolva. Horváth Teri, Mészáros Ági, Soós Imre, Szirtes Ádám, Molnár Tibor, második hullámban többek között Bessenyei Ferenc és Sinkovits Imre, majd a Körhintával Törőcsik Mari is ennek az igénynek a jegyében tűnt fel a vásznon. Az általuk képviselt hősalakokat csak eltorzította, de meg nem ronthatta a sémák szorítása. Bessenyei is ebbe a sorba tartozott. Oly sok tanulságos veszteségtől kísért filmszínészi pályáján mindjárt az első fájó hiány, hogy ő nem forrhatott bele úgy egy ‘saját’ remekmívű film képsoraiba, amiként említett és nem említett társai a Talpalatnyi föld, a Ludas Matyi, a Simon Menyhért születése, a Körhinta filmtörténetet teremtő jeleneteibe. A friss típust, új arcot többnyire gyönge művekhez kölcsönözte” – írja Tarján Tamás Bessenyei Ferenc filmkarrierjének kezdetéről 1982 végén. És ugyanerről az időszakról 2001-ben Gervai András már így nyilatkozik:         „1951 és 1956 között összesen tíz filmben játszott. Ezek mindegyike meglehetősen silány produktum, szomorú lenyomata, dokumentuma egy önkényuralmi rendszer szellemiségének, annak, hogy a Lenin által a legfontosabbnak tartott művészeti ágat a hatalom hogyan állította a közvetlen tudatformálás, vagy inkább deformálás, manipuláció szolgálatába. A filmek története, cselekménye, konfliktusai, szereplői jelleme – ha ugyan a papirosízű figuráknak volt egyáltalán ilyenjük – egyetlen célt szolgáltak, a mérnöki pontossággal kiszámított, adagolt mondanivaló, az eszme, az eltorzított marxista-leninista ideológia tételeinek, a párt aktuális jelszavainak, célkitűzéseinek propagálását.” A fenti sorokat olvasva és az elmúlt évtizedek történéseit nem feledve, óhatatlanul szembe tűnik, hogy ezeket az éveket, „a tudatformálás, manipuláció” ilyen intenzív éveit mégis csak az 1956-os forradalom követte. Amiből rögtön kitűnik, hogy az embereket nem külső eszközökkel, hanem „saját, belső rossz ösztöneikre való hatással, vagyis azok kiszolgálásával” lehet a legeredményesebben befolyásolni, miként erre Bessenyei Ferenc számtalanszor figyelmeztetett, hiszen meg kellett érnie, hogy a későbbi korok kultúra csinálói már ezt az egyszerű, évezredes tapasztalaton nyugvó tényt használják fel a butítás, a tudatformálás céljaira. Bessenyei Ferenc első tíz filmje – kivéve a Föltámadott a tenger, amelyben Gábor Áront alakította egy kis epizódszerepben – valóban kizárólag „ideológiai” film volt. Még közülük a leghíresebben (ami a francia filmsajtóba is bekerült), a Különös ismertetőjel-ben is egysíkú kommunista hőst kellett játszania, miközben a többi szereplőnek már voltak normális, következésképpen színészileg eljátszható „emberi vonásai” is. Miközben a Nemzeti Színház élvonalába és a közönség tudatába abszolút pozitív hősként, Svángya matrózként (Trenyov: Ljubov Jarovaja) robban be 1950 végén, filmen 1951 őszén, a Gyarmat a föld alatt címűben, negatív szerepben jelenik meg először. Egy árulóvá lett vb-titkárt játszik. Tarján Tamás ezt írja alakításáról:         „Bessenyeinek ez a gyöngécske szerep is elegendő, hogy megmutassa, milyen rugalmas tud lenni a kifejezésekben túlontúl osztatlannak, egyformának vélt robosztus külső. Az erő helyett most a nagy termet esetlenségére helyezi a nyomatékot. A pompás fizikumot, melyhez ösztönszerűen társítanánk a kemény jellemet, a puha enerváltság, a lágy akarattalanság állapotába omlasztja.” 1951-ben összesen három filmben játszik, a már említetten kívül a Teljes gőzzel (rendezte: Máriássy Félix, Bessenyei egy mozdonyvezetőt alakít) és az Ütközet békében (rendezte: Gertler Viktor, Bessenyei politikai tiszt) címűben. Tarján Tamás az előbbiről jó szót is ejt:         „Másutt viszont, ahol a főszereplőknek nem kell az eszmei töltetet verbálisan, primeren eldurrogtatniuk, atmoszférikusan hiteles, derűs epizódok születnek, a munkásélet jellegzetes pillanatainak jól elkapott ábrázolásával. Bessenyei ember és gép egymásrautaltságának jelzésére a titokban simogató pillantástól a dédelgető szerelésig, javításig rengeteg apró effektust használ, és gyakorta nem akkor, amikor a szituáció azt evidensen, illusztratívan megkövetelné. Csak a lovakkal – a sportember, a tenyésztő számára a magánéletben is szép szenvedélyt jelentő állatokkal – lesz nem egy későbbi filmjében, például a Dúvadban olyan meghitt kapcsolata, mint ezzel a mozdonnyal.” A következő négy filmjét egymás után olyanok rendezik, akik egész (film) színészi pályáján döntő szerepet játszanak majd: egyetlen, 1952-ben bemutatott filmjét, a Vihar-t Fábri Zoltán, az 1953-ban bemutatott öt filmjéből az elsőt, a Föltámadott a tenger-t Nádasdy Kálmán és Ranódy László, A harag napja-t Várkonyi Zoltán és az Ifjú szívvel-t Keleti Márton (aki az egyetlen olyan filmrendező, aki Bessenyei Ferencet nem „felejti el”, később is újra és újra meghívja filmjeibe). A Viharban megint ő az „ellenség” – „a parasztság érdekei ellen forduló termelőszövetkezeti elnök” –, míg a kritikusoktól később a legtöbbet szidott A harag napjában – amelyet az első, 1953-as bemutató után a Szabad Nép bírálata után a műsorról levettek és újra vágtak, majd 1955-ben újra bemutattak – már újfent rendíthetetlen hős, a Tanácsköztársaság forradalmi törvényszékének vádbiztosa, a „vezér” előképe. Talán e helyen érdemes megemlíteni, hogy kevés olyan nagy művész élt ebben a korban, aki mentalitásában, természetében annyira távol állt Bessenyei Ferenctől, mint Várkonyi Zoltán, aki 1945-ben, a háború után Bessenyei Ferencet, mint Kiss Ferenc védencét, páros lábbal rúgta ki a Nemzeti Színházból. És mégis, mozifilmen ő foglalkoztatta a legtöbbet (Keleti Márton mellett), mégpedig kizárólag jelentős szerepekben. Az igazi nagyság felismeri és vonzza a nagyságot. A nagy művészek, akiket saját tudásuk magabiztossá is tesz, nem félnek mások nagyságától, sőt, tudják, hogy ez őket is többé teszi. Csak a magukban bizonytalan, mert nem elég tehetséges, nem elég felkészült emberek félnek a náluk jobbaktól, és szeretnek ezért maguknál gyengébbekkel, tehetségtelenebbekkel dolgozni. A szintén 1953-ban bemutatott Kiskrajcár című film (rendező ismét Keleti Márton) azért érdemel említést, mert mint a Dunai Vasmű párttitkárának alakítója, itt találkozott először a gyár valódi igazgatójával (akit majd a Kölyökben ő személyesít meg), Borovszky Ambrussal, akiről Törőcsik Mari a Férjem, a Komédiás című könyvben megjelent interjújában ezt mondta: „Oszposz egyformák voltak. Nem külsőleg, hanem valami volt bennük, ami hasonlatossá tette őket. Különben nem tudok semmit arról a gyárról, de azt láttam, hogy az emberek nagyon szerették Borovszkyt.” Ez a pár szó – jobban, mint a legtöbb hivatalos kritika – kiválóan bemutatja a Bessenyei-figurák lényegét: lelkiekben, testiekben hatalmas hős, aki azonban nem szakad el az egyszerű emberektől, akik cserébe rajonganak érte. Nyilván ezt érezték meg rendezői is, akik majd minden korabeli filmjébe olyan jeleneteket vágtak be, amelyben Bessenyei, a komoly kommunista hős ismeretlen gyerekekkel, elesett emberekkel törődik. Még csak két év telt el, hogy Bessenyei Ferenc feltűnt a filmvásznon, amikor 1953 júniusában beválasztják a Szovjetunióba induló filmdelegációba. Életében először tehát, többek között Latabár Kálmánnal, Pécsi Sándorral, Szörényi Évával, Illés Györggyel, Horváth Terivel és Keleti Mártonnal jár külföldön. Hazatérve a Szabad Ifjúság és a Szovjet Kultúra lapokban ő számol be a delegáció útjáról. A sok betanított szöveg mellett örömmel emlékezik és említi meg a Cserkaszovval történt találkozásukat és a moszkvai Művész Színházban látott három előadást. 1954-ben nincs új filmje, 1955-ben is csak egy, e korszakának legjelentősebbike, a Különös ismertetőjel (rendező: Várkonyi Zoltán). Ezzel a filmmel a vásznon is folytatódik Bessenyei Ferenc „történelmi arcképcsarnoka”, még akkor is, ha az első hős, akit alakít, ma már nem számít annak. Tarján Tamás így ír erről a filmről:         „A Schönherz Zoltánnak emléket állító Különös ismertetőjel, mint Nemeskürty írja, ‘olyan közönségsikert hozott, amilyent hasonló témájú film azóta se’. Várkonyi Zoltánt egy évvel utóbb Kossuth-díjjal tüntették ki rendezéséért. Dramaturgiai fogyatékosság, hogy a hős, mint oly sokszor, most is kiszorul a róla szóló drámából: az igazi konfliktushelyzeteket a Ferrari Violetta játszotta női főszereplő éli meg. Bessenyei Ferenc mindegyik portretistájának az a véleménye, hogy színészi és emberi egyéniségében bőséggel megőrződtek gyermeki (sőt infantilis) vonások: a világra rácsodálkozás boldog naivitása, a játékosság, szertelenség, csapongásra hajlamos kamaszos kedély, szárnyaló fantázia. Ez is motiválhatja, hogy A város alatt-tól kezdve mindig élettel tölti meg a gyakori édesanya-fiú jeleneteket. Legszebb jelképiséggel az Ítélet Dózsájaként: úgy zárja karjába alacsony, fekete kendős anyját, mintha személyében fölnevelő népéhez simulna. Bessenyeit általában is ritkán látni filmen szoros családi kötelékben, állandó teherbíró kapcsolatban. A színész egyéniségéből áradó szuverenitás lepergeti, szétzilálja a tartalmas, szép kötődéseket is.” A filmes pályán eltöltött első négy évét lezáró tizedik filmje, a Különös ismertetőjel mindenesetre nemcsak kelet-, de nyugat-európai „karriert” is befut. Bessenyei Ferenc, aki ekkor már kétszeres Kossuth-díjas színész, legnagyobb színházi alakításairól készített fotóival együtt szerepel a film francia nyelvű plakátján. Egyébként ez a film egy korszak végét is jelenti, annak záróakkordjaként is felfogható, hiszen 1956 nemcsak a politikában, de a magyar filmgyártásban is változást hoz.