1987-TŐL

AZ IDŐSZAK TÖBBI OLDALA GALÉRIA           ÚJSÁGCIKKEK Az ezen az oldalon tárgyalandó életszakaszt célszerű három részre osztani, mégpedig lakóhelyének változása szerint, mert ez napirendjének, szokásainak, életmódjának változását is magával hozta, sokkal jobban, mint eleddig bármikor. Pilisborosjenőn 1987 tavaszától 1991 decemberéig Az előző korszakról szóló beszámolóban már elmeséltem, hogy miért költöztünk ki Pilisborosjenőre, és hogy az elválás életünk első házától miért nem volt már fájdalmas. A költözés fokozatosan zajlott, a kutyák – Góré, Jágó és a komondor Bumbi – már kint voltak, amikor az utolsó lépcsőfokban Feri is elhagyta a Turista úti házat, ahogy ezt Deák Attila a könyvében megörökítette.      Mikor Feri végleg otthagyta a Turista úti házat, a borosjenői építkezés még javában tartott, így eleinte a lovászszobában húzta meg magát. Előfordult, hogy a tetőcsere közben, éjszakánként, ha esett az eső, a tetőn két férfi lapátolta szobája felett a vizet, hogy Feri lent aludni tudjon. Az ilyen éjszakákon állandóan helyet kellett változtatnia, hogy az ágyon még száraz helyet találjon.      Most, amikor már én is lassan közeledem ahhoz az életkorhoz, amelyikben Feri ebben az időben volt, csodálkozom csak el igazán, mennyi mindent kibírt, elviselt, nemhogy zokszó nélkül, de ragyogó kedéllyel, élvezve a helyzetet, a változást, úgy ahogy azt Deák Attilának elmesélte. Kutyáinknak is megváltozott az élete Borosjenőn. Az idősebbik vizsla, az ekkor már 11 éves Góré, aki erdészházban született, visszaváltozott „vadon élő állattá”, és hiába ragaszkodott hozzánk, napjait az erdőben – és nem a faluban – való bolyongással töltötte, amíg egy 1988-as tavaszi napon szívfacsaró kedvességgel el nem búcsúzott gazdáitól, hogy utána kimenjen az erdőbe egyedül meghalni. Őt Lükü vizsla követte, aki bár „professzori intelligenciával” rendelkezett, mégis lüke módon viselkedett. Ő és Jágó rendszeresen kijött velünk terepre, de ha emberekkel találkoztunk, annyira megijedt, hogy – ha elérhető távolságban voltunk a háztól – hazarohant, vagy ha nem, akkor a lovasnak fel kellett vennie maga elé a marra, amit a lovak érdekes módon nagyon türelmesen viseltek. A komondor Bumbi „karanténba” került, egész nap a nyergesben aludt, és csak éjszakára jöhetett ki házat őrizni. Feri Deák Attilának még csak két lóról mesélt, de ezután évről évre nőtt a lovaink száma. Először 1987 telén hoztunk be hat csikót Németországból, aztán a következő évben megint négyet, majd innentől kezdve már magunk tenyésztettünk. (Lajosmizsére majd már 26 lóval költöztünk le 1991 októberében.) Nyár közepére végre elkészült a ház, Feri elfoglalhatta az emeleten kialakított szobáját, melynek ablakából nagy élvezettel figyelte – különösen reggelenként – a csikók játékát. Amíg fel nem épült a lovarda, az állatok a legnagyobb szabadságban éltek kint, párba verődve órákon keresztül kergették egymást, vagy ágaskodtak, játszottak egymással. Feri nagyon, nagyon élvezte ezeket a reggeleket, ahogy az egész kinti életet is.      A következő nyáron felépítettük a fedeles lovardánkat, amire nagyon büszkék voltunk, innentől kezdve a csikók itt laktak az istálló helyett, ahol egyébként is egyre szűkösebben lettünk. Így történt, hogy meg kellett szüntetnünk a bérlovardát, 1989-től idegen lovasok már csak vendégként fordultak meg nálunk. 1987-ben nem volt több színházi bemutatója a Galilei-n kívül. Ebben az évben forgatta utolsó jelentős tévéjátékát, a Rablólovagot. Ezen kívül folytatta előadóestjeit. A rádiófelvételek is megritkultak – nem csak az ő számára –; évente ha összesen két-három felvételt készített. Viszont „énekesi” pályája csak most indult el igazán. „Nótázásait” – magyar nóták, sanzonok, Hegedűs-részletek – a televízió is közvetítette, a Hungaroton pedig egy részüket először lemezen, majd cd-n kiadta, ahogy ez a honlapon, az „audiofelvételei” oldalon olvasható.      A televízióban – mivel megritkultak a tévéjátékok – rátértek a visszaemlékezésekre, zenés műsorokra, ezekben Feri rendszeresen szerepelt. És egy további nagy „ajándékot kapott a sorstól” – e szavakkal vezette be rendszerint riportjait –, amikor a Duna Televízió vers-sorozatot készített vele, „Költők társaságában” címmel, melyből a legutóbbi időkig rendszeresen sugárzott a televízió részleteket.      Ekkor kezdődött közös munkája Vas Gábor dalszerzővel is, amit számtalan gyakorló-kazetta és egy tévéfelvétel is megörökített. Vas Gábor sajnos egy belvárosi ház lift-nélküli házának negyedik emeletén lakott – Feri számára ez jelentette a fő akadályt, hogy számos lemez, és sanzonest tervükből nem mindegyik valósult meg. Az 1987-es év még egy újdonságot hozott számunkra: megírtam első könyvemet, amiben nem az volt a meglepő, hogy megírtam, hanem az az önfeláldozó és kitartó igyekezet, melyet Feri mutatott mind a kiadás, mind a terjesztés területén. Ma is ámulok és bámulok, milyen odaadással, türelemmel házalt a kézirattal, amíg rá nem akadt egy kiadóra, aki bár a mi pénzünkön, de hajlandó volt egy „laikus” művét nyomdába küldeni. A könyv – Óda az erotikához – nagyon nagy siker lett, szinte nem volt olyan újság az országban, melyben ne jelent volna meg róla elismerő kritika (külön büszke vagyok rá, hogy ez a könyvem akkor jelent meg, amikor Magyarországon még létezett a cenzúra, ezen a könyvemnek is át kellett esnie).      Azok a kiadók, akik visszautasították, bosszankodhattak utólag, mert rekordpéldányszámban fogyott el, mind a Vitray-tévériport előtt, mind az után. Még évtizedek múlva is emlegették a terjesztők, hogy a boltokban és az aluljárókban egy nap százasával adtak el belőle. Utoljára 2010 karácsonyán keresett meg valaki e könyvvel kapcsolatban, és akart róla videó-beszélgetést készíteni velem. Ma úgy tekintek erre a könyvre, mint olyanra, mely megadta a bátorságot – és a tapasztalatot – a további, számomra fontosabb könyveimhez.      A könyvíráson kívül a verseny-lovaglással is ebben az időben foglalkoztunk a legintenzívebben. A hétvégéket versenyeken töltöttük, Feri a színpad után itt érezte magát a legjobban. Ha eddig azt mondták, hogy az egyetlen hely, ahol Feri öt percnél tovább egy helyben tud ülni, a színpad, akkor most ehhez hozzá kellett tenni, és a lelátó a lovasversenyeken.      Miután minden interjújában a lovakról áradozott, akkora reklámot csinált a lovassportnak, hogy a Magyar Lovas Szövetség neki ítélte oda elsőként a Széchenyi István Lovas Emlékérmet 1987 februárjában „a lovassport és a lovas-kultúra fejlesztése terén kifejtett magasszintű tevékenységéért”. 1988. május 6-án a Kongresszusi Központban Feri főszereplésével bemutatták a Zorba musicalt, melyet nagy várakozás előzött meg. Feri ragyogó volt, a számokból nagysikerű nagylemez is készült. De kissé rontott az örömön, hogy a darabot nem a filmből ismert zenével játszották, az általuk bemutatott változat se nem volt igazán jó, se nem volt ismert.      Ekkor fordult elő Feri pályáján első ízben, hogy színpadon obszcenitással találkozott. Szerencsére csak a próbán, mert ahogy észrevette, közölte, hogy vagy ő, vagy a másik színész, amire a válasz természetesen egyértelmű volt. Azt hiszem, ekkor találkozott igazán és kézzel foghatóan azzal a „falusi WC-k faláról is lekopott” alpárisággal – melyet riportjaiban így nevezett és állandóan szidalmazott –, melytől annyira féltette a színházat, és amely ellen annyit harcolt. 1988 nyarán ismét nyugati körutazást tettünk, Hollandián, Belgiumon utaztunk keresztül, majd komppal áthajóztunk Angliába. Gyönyörű dolgokat láttunk, kellemes szállásaink voltak és Shakespeare szülővárosába is ellátogattunk. Az itt készült képeken már látszik az, amiről nem szívesen beszélek, és ami – így utólag nézve egyre inkább – Feri egész további színészi pályáját meghatározta.      Feri normális testsúlya 90 kg körül mozgott egész életében. Megvoltak a saját étkezési szokásai, ezeket mindig betartotta, akkor is, ha máshol megvendégelték. Sajnos, ebben az időben olyan társaságba került, ahol megállás nélkül etették, olyankor is, amikor már máshol evett. Emiatt pár éven belül 25 kg-t hízott, ami nem csak a külsején látszott meg, de a térdét is tönkretette, és lassan a szívét is veszélyeztetni kezdte. Megemel-kedett a vércukra, a szíve összevissza kalapált, egyszóval óriási butaságot csinált, amiért 70 évesen, illetve már ezen is túl, ilyen sok fölösleges kilót felszedett. Soha senki nem ártott annyit egészségének, pályájának, mint ezek az állítólagos nagyon jó barátok!      Önálló estjeinek szervezője, Csák István, aki ebben az időben a Játékszínben dolgozott, amelyik színház arra specializálta magát, hogy a nagy színészeket anyaszínházukon kívül foglalkoztassa, nekem tette fel ezt a kérdést: „Hogyan gondolhatja Feri, hogy így színpadra lép?”      De nem csak a színházban jelentett akadályt hirtelen megváltozott külseje, hanem a tévében, filmen is. Az utolsó jelentős tévéjáték, amit forgatott, a Hajdúfy Miklós rendezte Rablólovag volt, amelyben nagy hátrány volt a túlsúlya, hiszen őt még ekkor sem lehetett „öreg” szerepben foglalkoztatni, csak olyanban, melyben meglett férfi, de férfi. Ez a mellőzés nemcsak azért volt rossz, mert így kevesebbet dolgozhatott, hanem azért is, mert a fiatal színészek nem ismerhették meg, nem dolgozhattak vele együtt. Ez a „Férjem, a Komédiás” írásakor nagyon szembetűnő volt, majd minden 50 éve alatti színész, akivel interjút készítettem, felhívta erre a furcsa tényre a figyelmet. Ahogy Udvaros Dorottya mondta, nem érti, hogy lehet, hogy ők soha nem kerültek össze, mikor már ő sem annyira fiatal és a többi nagy „öreggel” mind játszott együtt legalább a tévében.      Ma is nyomon követhető ez, hiszen amikor a mostani 50-esek beszélnek a színházról, Ferit ritkán emlegetik – nincs közös élményük vele. Ráadásul ezek voltak a tévéjáték-készítés utolsó évei, később, amikor végre leköltözött Lajosmizsére és lefogyott, már nem készült a televízióban semmi. Részlet négy tévéfelvételből Az első az 1985-ben felvett – még daliás katona – a Nagymama című tévéjátékból Dajka Margittal vwmv fájltípus: 1:45 p; 1,97 MB A második az 1987-ben sugárzott Rablólovag című tévéjátékból Pápai Erikával vwmv fájltípus: 2:40 p; 2,96 MB A harmadik az 1992-ben sugárzott Csevegés című tévériportból vwmv fájltípus: 1:38 p; 1,71 MB A negyedik az 1995-ös Friderikusz műsorből Marcsival, a Turista úti házvezetőnővel vwmv fájltípus: 5:43 p; 6,36 MB Feltéve: 2011. július 16. Utolsó mozi-filmjét 1987-ben forgatta, Kósa Ferenc a huszadik század véres forradalmait végigjáró – egyébként nézhetetlen – filmjében, „A másik ember”-ben alakított egy öreg, bölcs parasztembert – „átélten, póztalanul”, ahogy Gervai András filmkritikus írja, és torokszorítóan drámaian, kitűnően, ismét bizonyítva, hogy nem csak nagy hősök megformálására alkalmas, ahogy én írom erről a filmről. Ezzel búcsút is mondott a filmnek, hiszen tévéfilmet sem forgat ezek után már. Gervai András „Érzékeny búcsú a színészfejedelemtől” című írásában a Bessenyei című könyvben így fejti ki véleményét erről:      »Utolsó filmszerepe „A másik ember”-ben (1987) Váradi nagypapa, egy öreg, bölcs parasztember, akinek figuráját átélten, póztalanul alakítja. A hetvenes, nyolcvanas években már egyre ritkábban áll kamera elé. 1987-től, 68 éves korától pedig már nem jelenik meg a filmvásznon.      Hihetetlen pazarlás ez a tehetséggel. Filmes pályája belső aránytalanságai – hogy a feladatok nagy része viszonylag rövid időre koncentrálódott – és aztán mellőzése nem egyedi jelenség a magyar film történetében. Sok színésszel osztozik hasonló sorsban.      Az, hogy Bessenyei a hetvenes évektől lassanként „kikopott” a magyar filmekből, többféle szubjektív és objektív – társadalmi, művészi – okkal magyarázható.      Lassanként megváltozott körülötte a kor, a társadalom. A Bessenyei által megformált egyik legfőbb hőstípus, a rendszer feltétlen hívének számító vezető, funkcionárius helyét a puhább, simulékonyabb, manipulatívabb, intellektuálisabb vezető káderek váltották fel.      Bessenyei másik szerepkörében – „dúvadként” – a rendszerrel szemben ellenséges, majd az ötvenes évek második felében és a hatvanasokban a megtévedt, ideológiailag a régi rendszerhez kötődő alakokat formált meg. Ezek a konfliktustípusok is megváltoztak. A jól átlátható, kiélezett konfliktusokat, nyílt összecsapásokat a valóság átalakulásával, a rendszer stabilizálódásával párhuzamosan a rejtettebb, finomabb összeütközések megmutatása váltotta fel. A rendszer direkt-indirekt apologetikája helyett mind több, a valóságot a korábbinál árnyaltabban, összetettebben megmutató film készült. Ezekben, úgy tűnik, a robosztus egyéniségű, kirobbanó energiájú Bessenyeinek egyre kevesebb lehetőség jutott. Nem véletlen, hogy a hetvenes, nyolcvanas években összesen csak két nagy filmes szerepet kapott: nagyformátumú történelmi alakokat kellett eljátszania. (Dózsát és Bethlen Gábort).      Lényeges körülmény az is, hogy a rendszerváltás után a magyar filmgyártás anyagilag, strukturálisan válságba került. Az alkotók nemcsak anyagi, egzisztenciális szempontból kerültek nehéz helyzetbe – drámaian megfogyatkozott a filmekre fordítható összeg.–, de művészi értelemben is kicsúszott lábuk alól a talaj. Míg korábban nyilvánvaló volt, hogy miről kell és lehet beszélni, hogy milyen társadalmi problémák izgatják az embereket, addig, a rendszerváltás után a valóság, az érdek- és erőviszonyok, a különböző társadalmi problémák összefüggései átláthatatlanná, és a film számára nehezen megragadhatóvá váltak.      A film megszűnt az igazság kimondásának, a társadalmi konfliktusok kibeszélésének kitüntetett fontossággal bíró fóruma lenni. Elvesztette társadalmi fontosságát, küldetéses jellegét. A megváltozott társadalmi, gazdasági közegben alapvetően változott meg a nézők igénye, érdeklődése is. (Egy évtized alatt, a nyolcvanas és a kilencvenes évek között, századára esett vissza a magyar filmek nézőszáma.) Érthető, mégha fájdalmas realitás is, hogy a tematikájában, cselekményében, stílusában és persze nagyon nem utolsósorban hőstípusában változó a magyar filmben Bessenyeinek – és persze jó néhány kollégájának – nem jutott már feladat.« Gervai András elemzése nemcsak a filmgyártás problémáit, nemcsak Bessenyei Ferenc filmes pályája befejeződésének okait tárja fel, hanem tökéletesen rámutat egy másik nagyon jellegzetes dologra is: Bessenyei Ferenc nem volt alkalmas a „puhább, simulékonyabb, manipulatívabb” ember, „a rejtettebb, finomabb összeütközések” eljátszására. Ő egész pályája során „kitüntetett fontosság”-ot tulajdonított „az igazság kimondásának, a társadalmi konfliktusok kibeszélésének”. Ő azért volt színész, hogy a művészet „társadalmi fontosságát, küldetéses jellegét” kidomborítsa. Amikor a művészet megszűnt ezt a feladatot teljesíteni, az ő szerepe elvesztette legfontosabb célját, értelmét. Ezek az évek már az átalakulás évei. Mindaz, amitől Feri már csaknem negyedszázada féltette a színházat, a nemzetet, a társadalmat: vagyis a kulturális, erkölcsi összeomlás, még az eddig megszokottnál is nagyobb sebességgel közeledett. 1989-ben a Várszínház Kamaratermében bemutatták Eörsi István „Tragédia magyar nyelven Szophoklész Antigonéjából” című művét, mely éppen az általa kimondott igazságot – miért kell a hatalomnak az ellenfelet még halálában is meggyalázni, micsoda győzelem az ilyen – nem vette figyelembe: ugyanis akkor rúgott bele Kádárba, amikor az már élőhalott volt. (Ebben is mennyivel tisztességesebbek voltak a régiek. Nem hiába emlegette Bessenyei interjúiban annyiszor, hogy ők a legsötétebb Rákosi és Aczél korszakban is forradalmat játszottak. Ők a Galileit, a Dózsát, az Ozorai példát nem Rákosiék bukása után, hanem előtt mutatták be.)      Feri az aktualizált görög tragédiában Kreont játszotta – Kádár megfelelőjeként. (Pont 10 évvel előbb, 1979-ben a Szegedi Szabadtéri Színpadon az eredeti Antigonéban a vak jóst alakította.)      Hiába volt jó a darab, hiába voltak fontosak és örökérvényűek a megállapításai, időszerűségét már elvesztette, Kádár már nem volt politikai, társadalmi tényező, az új hatalom pedig még nem volt zsarnoki, és az, hogy valaha megint az lesz, el se volt képzelhető. (Az előadásról készült házi videófelvétel megrendelhető a Warhol galériában a következő címen: Eörsi István: Tragédia magyar nyelven Szophoklész Antigonéjából)                 Két részlet az előadásból                 Jelenet az első felvonásból: 4:30 p, 4:97 MB                 Jelenet a második felvonásból: 2:05 p, 2:30 MB Két évvel korábban a Galilei, alig másfél évvel előbb pedig a Zorba címszerepét játszotta. Ezekben is látszott, hogy hízásnak indult, de a 89-es Antigonéban már kifejezetten kövér, amit a borzasztóan ormótlan kabát és durva ing, meg a fehérre festett arca még jobban kiemelt.      Arról nem is beszélve, hogy ekkor már a rendezők nagyobb figyelmet szenteltek a mindenáron való újításnak, mint magának a darabnak. Így történt, hogy újszerű játszótéren kellett játszaniuk, egy magas platón, melyet a nézők két oldalról ültek körül, úgy hogy a sorok egészen közel helyezkedtek el e plató széléhez. Nagyon kellemetlen volt mind a nézők, mind a színészek számára ez az közelség.      Feri arcán szinte végig ez a kérdés tükröződik: Mire jó az ilyesmi? És valóban, akárhogy is igyekszik az ember, nem fogja fel, hogy mi értelme van az ilyen és ehhez hasonló erőszakolt, mindenáron való modernségnek. Se akkor, se ettől kezdve, Feri ezt soha nem értette meg és nagyon szenvedett tőlük. (A lehető leglogikusabb dolog, hogy az a jó díszlet, az a jó jelmez, az a jó játszótér, mely a színész – és a néző – figyelmét nem veszi el a játékról, azaz a lényegről. Ha a kellékek állandó odafigyelést követelnek a színésztől, akkor az menthetetlenül az előadás rovására megy. A leglehetetlenebb a Don Carlos díszlete volt, a színészek alig bírtak járni a ferde és egyenetlen talajon, ahelyett, hogy a darabra koncentrálhattak volna, állandóan résen kellett lenniük, hogy ne essenek el. Feri pályájának utolsó éveit nagymértékben megkeserítette ezek a szakmát semmibe vevő újítások.) Kiegészítés (2011. december 22-én): Az 1989-es év kerek évforduló volt Feri életében, február 10-én töltötte be 70. életévét. 10 évvel korábban, 60. születésnapján kapta élete első állami kitüntetését (a Kossuth-díjak, az érdemes és kiváló művésznek járó díjak szakmai díjak voltak), mégpedig a neves színészek közül utolsóként (a többiek már évekkel előbb kaptak ilyet, Kállai Ferenc például első állami kitüntetését 1955-ben, Básti Lajos 1971-ben kapta).      Bessenyei Ferenc 1979-ben a Munka Érdemrend arany fokozatát kapta meg, 1989-ben a Magyar Népköztársaság Zászlórendjét. Ugyanebben az évben újították fel a színházak az „örökös tagság” intézményét, úgy hogy Feri 1989-től a Nemzeti Színház örökös tagja is lett. Születésnapját az Erkel Színház zsúfolt nézőtere előtt, Vámos László rendezésében nagyszabású gálával ünnepelte a televízió, melyen számos pályatársa köszöntette. (Az „Önök kérték” című műsorban nemrég (2011. decemberében) mutattak be egy részletet e gálából.) A sajtóban is megemlékeztek e nevezetes évfordulóról, a legfontosabb köszöntő cikkek az EGYÉB oldalon találhatóak. Ezek között van Gyurkó László BOLDOG BESSENYEI című írása, mely az Erkel színházi születésnapi gála után íródott, s melyből itt is érdemes idézni (a cikk elejét és végét):      »Bessenyei Ferenc ül a színpadon és boldog. Nem azért boldog, mert hetvenéves (bár azért is boldog lehetne, hogy hetven év – és micsoda hetven év! – után még mindig örökifjú). Nem ezért boldog, mert ünnepelik. Talán még csak nem is azért, hogy így ünnepelik. Azért boldog, mert ez a megtaposott sorsa – sorsunk – miatt átkozódó, káromkodó, panaszait üvöltve soroló művész boldog ember. Miként Móricz Zsigmond Boldog embere. Van olyan mély boldogság, amelyet sors, kor, kortársak sem képesek kitaposni az emberből.      A magyar előadóművészek válogatott csapata gyűlt össze a színpadon Bessenyeit ünnepelni. Operaáriával, verssel, jó szóval, tánccal, kupléval, sanzonnal. Az ünnepelt az egész válogatottat kiütötte. Akár Adyt mondott, akár magyar nótát énekelt. Egyénisége mindenkinek fölébe nőtt. Lehet őt szeretni vagy nem szeretni, az egyéniségét – minden művész legfontosabb ismérvét – nem lehet nem elismerni. …      Isten éltessen Feri. Tudom, nem boldogít, hogy százéves korodban majd felfedeznek. Mint a magyar színház egyik lehetőségét. Ezt a hátralevő harminc évet használd arra, hogy hirdesd: színház – művészet – nincs egyéniség nélkül.      Credo, quia absurdum – de én, sajnos nem hiszek a lehetetlenben. A magyar színház – a mi életünkben – magyar színház marad.      Cáfoljanak meg, akik a hálókat szövögetik.« (Egyébként ez a cikk is bizonyítja, hogy ezek már azok az évek, amikor olyanok is elismerik, hogy Ferinek igaza volt, amikor a színjátszást féltette, akik évtizedekkel előbb még vitáztak vele ebben a kérdésben – csak sajnos, ekkor már késő volt. Ha korábban mellé sorakoznak mindazok, akik időközben belátták, hogy joggal őrjöngött és figyelmeztetett, akkor a kultúra talán ma nem tartana ott, ahol.) A születésnapi gálának volt még egy máig kiható mozzanata: a színpadot a nagy Bessenyei-szerepek fotóival díszítették. Az előadás után a képeket megkaptuk, és két évvel később a lajosmizsei szín falára helyeztük. Feri élete végéig nagyon szerette e képeket, sokszor fotóztatta magát velük. (A képek egy része látható volt a 2009. márciusi kecskeméti kiállításon.) E kiegészítés befejezésül álljon itt a gáláról Feri köszöntő beszéde (wmv fájltípus, 4:22 p, 4,84 MB), melyet a főpróbán vettem fel. Maga a gála február 6-án volt (a főpróba délután, este az előadás), a közvetítés pedig 1989. február 11-én. Feltéve: 2011. szeptember 12. Köztudott, hogy Bessenyei Ferenc egész életében utált nyaralni. „Kinek nyaraljak”, mondta félig viccesen, félig nagyonis komolyan. Ő nyáron is dolgozott, ezt bizonyítja az a statisztikai adat is, hogy a mai napig Bessenyei Ferenc az, aki a Szegedi Szabadtéri Színpadon a legtöbbször szerepelt. Szegeden azonban ebben az időben megszűntek a prózai előadások. Ugyanakkor 1990-től Sík Ferenc, a Nemzeti Színház főrendezője a nyári Gyulai Játékokon mintegy a Nemzeti Színház kőszínházi műsorának előzeteseként, itt mutatta be a következő színházi év egy-egy darabját. Így adódott, hogy Sík Ferenc haláláig ettől kezdve csaknem minden évben Gyulán volt Ferinek valamilyen bemutatója.      Az első egy Márai Sándor darab volt, „A kassai polgárok”, amit 1990. június 28-án mutattak be, majd ősszel bevittek a kőszínházba. Ez már arra az időre esett, amikor az egy évvel korábban megvett lajosmizsei tanyánkon elkezdtük az építkezést. Pilisborosjenőről is azért akartunk eljönni, amiért a Turista útról: a város „ránk-települt”. Elegünk lett abból, hogy a motorosok a házunk előtt túráztatták gépeiket, hogy a kirándulók egyre nagyobb számban és egyre zajosabban vonultak hétvégeken előttünk az erdőbe, amit aztán összeszemeteltek, hogy a gyerekek szétverték a szénakazlainkat, hogy a szomszédok kutyáikkal megkergettették lovainkat: egyszóval „vidéki idillünk” lassan, de biztosan a múlté lett.      Mint eddig is, most is előtte jártunk a „divatnak”. Ahogy a Turista úti házat is csak nehézségek árán tudtuk eladni, úgy most is másfél évbe került, amíg a pilisborosjenői birtokot végre megvették (bezzeg, ha várunk egy kicsit, mind a kettőt könnyűszerrel és lényegesen nagyobb összegért adhattuk volna el). Ferinek a pilisborosjenői háztól való megválását nagyban elősegítette, hogy az utolsó két évben egyre többet tartózkodtunk Lajosmizsén, ahol építettük az új tanyát, és ez újabb játékot, szórakozást jelentett a számára. Mire a ház felépült, Feri már sokkal szívesebben időzött ott, mint Pilisborosjenőn. Lajosmizsén új arcok, új „játékok” vártak rá, és a táj sokkal jobban hasonlított szülőföldjére, mint a dimbes-dombos pilisi hegység. A nyugalom pedig összehasonlíthatatlanul nagyobb volt.      Ezen felül Lajosmizsén igazi „földbirtokos” lett, aki teljesen független, szomszédoktól nem háborgatott nyugalomban élhetett. A környék gyönyörű, a tanyát három oldalról akácos és fenyves veszi körül, ami nagyon jó levegőt, szinte saját klímát biztosít. Mindez sokkal jobban hasonlított gyerekkora világára, mint bármi eddig. Ugyan továbbra is szerette a jövést-menést, de amennyire szeretett emberek között lenni, annyira örült, ha ezt otthonától távol tehette, míg saját négy fala között nyugalomban élhetett. 1991 decemberétől 1997 decemberéig A Pilisborosjenőtől való búcsúra 1991 őszén került sor. Ezt a búcsút az említetteken kívül az is megkönnyítette, hogy eddigre az egész világ megváltozott: hol volt ekkor már az a vidám, felszabadult élet, az a társaság, amit 10 évvel ezelőtt találtunk meg itt? Később néha még meglátogattuk a régi borosjenői házat és dombokat, felidéztük a lovaglásokat, vidám, barátságos együttléteket, de csak örülni tudtunk annak, hogy még idejében jöttünk el, nem kellett látnunk és megélnünk egy egész életforma, egy egész falu szétrombolását, az újgazdagok betelepülését, a környék tökéletes átalakulását. Számunkra Pilisborosjenő az maradt, ami 1979-ben, első látogatásunkkor volt, és aminek semmi köze a mostani helységhez. Természetesen arra nem gondolhattunk, hogy Feri Lajosmizséről járjon dolgozni. Ezért egy budai lakást kellett szerezni. Óriási szerencsénk volt, hogy végül az általa régóta ismert és szeretett környéken találtunk egy megfelelő lakást. Innen ugyanazokba az üzletekbe, ugyanarra a piacra járhatott, mint az elmúlt évtizedekben, és azok is közel voltak, akiket gyakran látogatott, Kállaiék, de elsősorban Körmendi Gyuszi, az erdész. Akkor is idejárt, amikor sok szöveget kellett tanulnia, utoljára az 1996-os Vendégség című darab csaknem 90 oldalas szerepét tanulta az erdészház melletti erdőben. A Lajosmizsére való költözés hetekig eltartott, 1991. október végétől egy egész hónapon át. Én még 1992 áprilisáig Németországban dolgoztam, de magamat már tanyasi háziasszonynak tartottam. 1992. április 1-én végre eladtam a praxisomat, és ezzel véget ért csaknem 17 éve tartó ide-oda utazásom nehéz korszaka. Nem lehetek eléggé hálás az Úristennek, hogy az autópályákon – többnyire éjjel – megtett többezer kilométert minden baj nélkül megúsztam. Az ekkor meginduló napról-napra, azóta is folyamatosan növekvő forgalomban ez a fajta életmód már nem is lehetett volna elviselhető és kivitelezhető.      Én azonnal Lajosmizsére költöztem, de Ferinek pár hónapot édesanyám kis lakásában kellett tölteni, amíg a pasaréti lakás rendbehozatala be nem fejeződött. Feri ezt a kényszerű közjátékot is ragyogóan viselte, bár nagyon örült, amikor végre beköltözhetett új, tágas, és megint csak egyszemélyesre sikerült otthonába a pasaréti Küküllő utcában. Itt szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy e korszak nemzeti színházi előadásait digitalizálták, illetve folyamatosan digitalizálják, köztük néhány olyat, melyben Bessenyei Ferenc játszott.      A WARHOL GALÉRIÁBAN (Kultúramentő Egyesület) – http://www.warhol.hu – a „Legendák Születése” című dvd sorozat keretében Bessenyei Ferenc főszereplésével jelenleg a következő négy előadás-dvd kapható:      Szigligeti Ede: Liliomfi (bemutató: 1993. október 1.)      Friedrich Schiller: Don Carlos (bemutató: 1992. december 4.)      Petőfi Sándor - Kacsóh Pongrác: János vitéz (bemutató: 1992. június 28.)      Eörsi István: Tragédia magyar nyelven Szophoklész Antigonéjából (bemutató: 1989. október 26.) Az első három darabtól eltérően az utolsó felvétel „többkamerás, eseményközeli képek” kategóriában kapható, azaz ha nem is tévés, de azért élvezhető, elég jó minőségben. És ide teszek fel egy részletet Benedek Elek első ízben magnókazettán – majd később cd-n – megjelent meséjéből „Az igazmondó juhász”-ból. Bessenyei Ferenc – aki a Burkus király – partnerei Pálos Zsuzsa és Végvári Tamás. (A két utolsó fotón a Zorba szerepében látható.) Feltéve: 2011. november 15. Az 1992-es év nagyon sok munkát hoz, a színházban is. Februárban harmadszor is felújítják a Hegedűst, a lányok, a fiúk új szereplők, de az „öregek”, Petress Zsuzsa kivételével a régiek. Ezután Gulyás Dénes keresi meg, aki csak azzal a feltétellel vállalja a János vitéz Nemzeti színházi megrendezését (és a főszerep eljátszását), ha Feri játssza Bagót. A bemutatót júniusban a Karmelita udvarban tartották, a darabot aztán levitték Gyulára, majd a kőszínházba is. (Ennek az előadásnak az volt a nagy baja, ahogy erről Tóth Sándor a „Férjem, a Komédiás” című könyvben beszámol, hogy nem élő zenével játszották. Hogy ennek milyen rossz hatása volt az előadásra, az a Warhol galériától megvásárolható dvd-ből egyértelműen kiderül.)      Egyébként Bessenyei Ferenc ebben a darabban búcsúzik majd 1997. február 23-án (a János vitéz 100. előadásán) a Nemzeti Színház színpadától, ahol 53 évvel korábban, 1944. szeptember 16-án Bánffy Miklós „A nagyúr” című darabjának bemutatóján lépett először a közönség elé. Ezután megint Gyulára vezet az útja, ahol júliusban a „Noszty fiú esete Tóth Marival” című darabot mutatják be, ősszel ezt is beviszik a kőszínházba. Feri Noszty Pált játssza. Nyáron kihasználva a közelséget, felkeresi a tanyáján a Kecskeméti Katona József Színház igazgatója, Illés István és meghívja, hogy játssza el Matthias Clausent a „Naplemente előtt”-ben. Feri 10 évvel ezelőtt már játszotta ezt a szerepet a Várszínházban, a darab jó, a szerep jó, ezért most is szívesen vállalja a feladatot. Az előadásnak október 2-án van a bemutatója. A bajt itt Inken Peters alakítója jelenti, aki pontosan az ellenkezőjét alakítja annak, akit kellene: a kedves, őszinte lány helyett egy számító nőt, akitől a rokonok joggal féltik apjukat.      Még ugyanebben a hónapban két másik premiere is van, az első a Nemzeti Színházban, október 9-én a János vitéz kőszínházi változata, a második pedig október 24-én az Operettszínházban, ahol a Röck Marika kedvéért elővett és kissé átírt Marica grófnőben Németh Sándor igazgató és rendező kérésére Feri játssza Dragomirt.      Ahogy múlik az idő, Feri annál kevésbé szeret mozogni színpadon – nem véletlen, hogy nem használom a „táncolni” kifejezést, hiszen amit tánc helyett csinál, nem igen nevezhető annak. Ezért ebben a darabban sem érzi magát jól, a fantasztikusan táncoló Röck Marika és a fancsali arccal komédiázó Kibédi Ervin mellett nem igazán jön bele a játékba. Ha ezeket az időskori operettes kirándulásait, illetve az ezekben mutatott nem-táncolását nézzük, szinte hihetetlen, hogy fiatal korában tömegével játszott operettekben, sőt még később is fellépett komoly operettekben Honthy Hanna és Sárdy János partnereként. Azt hiszem, minél idősebb lett, annál jobban szégyellt táncolni, ezért nem vett jó kedvvel részt az ilyen típusú rendezvényeken (lásd a híres, sokszor vetített Fészek klubbeli szilveszter fináléját). De még ezzel sem lett vége az 1992-es évnek: december 4-én a Nemzeti Színház bemutatta Schiller Don Carlos című drámáját. Végre egy nagy, egy jó, egy Ferinek való szerep, gondolhatta ő is, és gondolhatták a nézők is. A lehetetlen rendezés, a lehetetlen jelmez, de legfőképp a lehetetlen, életveszélyes díszlet ritka rossz előadást eredményezett, így II. Fülöp szerepe a remélt öröm helyett csak bánatot okozott. Az is végtelenül szomorú, hogy a Warhol galériában, vagyis a volt Nemzeti Színház archívumában csak ezek a rosszul sikerült előadások találhatók Bessenyei Ferenccel.      (Az pláne érthetetlen és megmagyarázhatatlan, hogy a Magyar Televízió, ami ezekben az években rengeteg színházi előadást vesz fel – amit ugyan régen is megtett, de most ezeket meg is őrzik – szinte csak a kaposvári színház, a Katona József és a Madách Színház előadásait örökíti meg. A Duna2 most bemutatásra kerülő felvételein kizárólag ezek láthatóak, mintha a Nemzeti Színház és benne Bessenyei Ferenc ezekben az években már nem is létezne. Az 1994-es Lear királyt sem veszik fel, pedig az kitűnő előadás volt a három „nagy”, Bessenyei, Sinkovits, Kállai felejthetetlen alakításával.) 1992-ben tehát 6 bemutatója volt Bessenyei Ferencnek, nem számítva a két szabadtéren bemutatott darab kőszínházi premierjét, azokkal együtt 8. Ennyi még fénykorában, az 50-es években sem volt! Ez a szám különösen akkor feltűnő, ha összehasonlítjuk azzal, ami az ezt követő utolsó 8 évben következett: mindösszesen 4 új bemutató, három a Nemzetiben és egy, az utolsó a József Attila Színházban!      És ez az a pont, ahol vissza kell térnem a fent már említett problémához, Feri elhízásához. Az 1989-es születésnapi gála most feltett felvétel-részletén még csak a hasán látszanak a többlet kilók, melyet haspánttal próbált eltakarni. De 1992-ben, a Don Carlos felvételén és a Csevegés tévériportban már egész alakján látszik a komoly elhízás. Csák István ekkor tette bántó megjegyzését – hogyan képzeli, hogy így színpadra léphet. Egészen biztos, hogyha Ferit nem veszik körül azok a magukat barátnak nevező emberek, akik felelősek mindezért, Bessenyei Ferenc továbbra is sűrűn foglalkoztatott színházi színész marad. És akkor nem jön a szédülés, a rosszkedv és a hihetetlen mennyiségű gyógyszer szedése. (Az első fotón az 1982-es várszínházi Naplemente előtt-ben Farkas Zsuzsával, a másodikon Lajosmizsén Dobóka hátán látható.) Feltéve: 2011. december 22. (a lap feldolgozás alatt, folytatása hamarosan következik)