1970-1987

Az 1970-től 1987-ig bemutató oldal elején álljon itt pár fimrészlet, melyek Bessenyei Ferenc életének e korszakáról adnak színes képet, már ami a magán életét illeti.

1977 nyár - 1978. tavasz wmv fájltípus (6,70 MB, 5:46 p) 1978 nyár - ősz wmv fájltípus (5,27 MB, 4:35 p) 1978 karácsony - 1979. február wmv fájltípus (3,82 MB, 3:16 p) 1979. március - 1979. június wmv fájltípus (3,25 MB, 2:48 p)

Bár Feri sokat lovagolt filmeken, és ezeket a felvételeket mindig komoly edzések előzték meg, a rendszeres lovaglást 1979 őszén kezdte csak meg, mégpedig először Üllőn, egy állami méntelepen Kölyök, majd fél évvel később Pilisborosjenőn Sebő, Bolygó és kedvenc lova, Dobóka hátán.
1979 ősz - 1980 tavasz wmv fájltípus (3,44 MB, 2:56 p) 1980 tavasz - nyár wmv fájltípus (4,94 MB, 4:15 p) 1980. augusztus - szeptember wmv fájltípus (2,41 MB, 2:04 p)

1974 tavaszán végre beköltözhetett élete első saját házába, a Gugger hegyi Turista útra. Házőrzőnek megvette élete első kutyáját, Bumbit, a kuvaszt, akit amikor a kertész meglátott, azonnal visszaadta megbízatását a kert kialakítására, mondván: vagy kutya, vagy kert. Még szerencse, hogy az egyik szomszéd fia, maga is kertész, a kutya ellenére gyönyörű környezetet alakított ki, úgy hogy néhány év alatt virág és bokor pompában díszelgett a kert. Mely még akkor is kibírta a strapát, amikor 1977-től Bumbihoz előbb Nótás, majd a videókon látható Góré csatlakozott. Feri ebben az időben a Madách Színház tagja volt, így nem csak a Huszti Péter, Piros Ildi házaspár, de a madáchos színészek csapata is ellepte olykor a házat, csakúgy, mint más színész-barátok, mint például Széles Anna (aki ekkor még Erdélyben élt férjével, Florinnal).      De sokat is kirándultunk ebben az időben, különösen szívesen látogattunk el nyáron Szepezdre, Zenthe Feriékhez, vagy Szentendrére Ádám Ottóékhoz – amíg el nem kezdtük a lovaglást. Onnantól kezdve már többnyire csak a versenyekre jártunk, igaz, az ország legkülönbözőbb helyeire. A felvételeken jól látható, hogy Feri, az 1950-es évekkel ellentétben, már nem jár saját szabó szabta, varrta elegáns ruhákban. Legjobban a világoskék farmert szerette. Inge csaknem mindig farmerból volt, de sokszor – különösen eleinte – a nadrágja, sőt a zakója és a cipője is, ha éppen nem kivágott orrú tornacipőben járt – mint ahogy ez néhány ezidőben készült címlapfotón is jól látható. Akik tehát valóban ismerték Ferit, pláne jóban voltak vele, azok tudják, hogy a „szép ruha” az 1960-as évek végétől nem tartozott Bessenyei Ferenc mindennapjaihoz. Erről e felvételek is világosan tanúskodnak. Nyáron Feri rendszeresen játszott valamelyik szabadtéri színpadon – a videón a szegedi szabadtérin a Bánk bán előtti kedélyes pillanatok láthatóak. Az itt látható felvételek eredetileg Super 8-as kamerával készültek. Ezt előbb digitalizálni, majd computerre áttenni, végül tömöríteni kellett. Minden egyes lépés komoly minőség veszteséggel járt. Ezért homályosak a felvételek – mégis közlöm őket (majd jönnek még a többiek is), mert ilyen állapotukban is jellemző képet nyújtanak Bessenyei Ferenc életéről. (feltéve: 2008. május 4.)

Erről a korszakról, illetve Bessenyei Ferenc életéről különösen sok részlet olvasható a 2001 novemberében megjelent „Bessenyei” és a 2004 novemberében megjelent általam (B. Élthes Eszter) írt „Férjem, a Komédiás” című könyvekben. A honlapon ezekből a következő fejezetek olvashatóak:      1. A feleség: Élthes Eszter – Bóta Gábor interjúja a Bessenyei című           könyvből      2. Így kezdődött – a Férjem, a Komédiás című könyvből      3. A magánember – a Férjem, a Komédiás című könyvből      4. A nők – a Férjem, a Komédiás című könyvből Kiegészítés: 2010. augusztus 20.

Mikor 1970 nyár végén Béres Ilona megszakította kapcsolatukat, Feri olyan helyzetbe került, amilyenben még nem volt: őt hagyták el (mégha a szakítás indokát maga szolgáltatta is), és ilyesmihez ő nem volt hozzászokva. Béres Ilona, a 2001-ben megjelent Bessenyei című könyvben így vall elválásukról:

„Nem laktunk együtt, de nagy kapcsolat, igen komoly érzelem alakult ki közöttünk, aminek aztán vége lett egy idő után. Én felnőttem, és felnőttként kiléptem a kapcsolatból, amit Feri meglehetősen nehezen viselt el. … Nem akartam őt regulázni, nem akartam, hogy megváltozzon. Én nőttem fel, én igényeltem többet egy kapcsolatban. Amiről ő azt gondolta, hogy rengeteg, nekem az kevés lett. Ő tulajdonképpen a szerelembe volt világéletében szerelmes. Mindig azt szerette egy nőben, amit ő elképzel róla. Én pedig azt szeretettem, ha engem szeretnek. Ő általában önmagára figyel. A világ is úgy érdekli, ahogy ő megéli, ami néha eltér a valóságtól. És ha nem, akkor is nekem egy idő után kevés volt, amit a vele való férfi-nő kapcsolatban kaptam. Lehet, hogy tovább maradtam volna ebben a kapcsolatban, ha nem ismerkedem meg egy olyan férfival, aki nem volt magyar állampolgár, akivel csak franciául tudtam beszélni, és nekem a francia nyelvtudásom nem olyan tökéletes. Tehát egyszerű kérdésekre, egyszerű válaszokat kellett adni. Ha egy ilyen katalizátor nem jön az életembe, akkor elképzelhető, hogy a Ferivel való kapcsolatom tovább tart. Ő fantasztikusan tud szeretni, imádja magát, ha szerelmes. Amikor szakítottam vele, akkor a fenyegető cédulák ott voltak a kocsimon, hogy csak azt ne hidd, hogy megúsztad. Mi igazából nem voltunk élettársak, szerelmespár voltunk, s mint mondtam a szerelem aztán elmúlt. Miután szakítottam vele borzasztó ellenségeskedés volt, őrjöngött ellenem, teleharsogta a szakmát. Feri beteg lett, bevérzett a gyomra. És nem biztos azért, hogy milyen értéket veszített el, hanem amiatt, hogy őt elhagyták. Ezt amíg él, nem tudja megbocsájtani. Borzasztó dolgokat mondott rólam a szakmában, amik természetesen visszakerültek hozzám. Tehát nagyon fájt neki, ami történt, igen nehezen élte meg. Ha összetalálkoztunk nem köszönt, fölvágta a fejét, és elment. Most már meleg, baráti, szeretetteljes viszony van közöttünk.”

Mintegy a fenti leírás ellenpólusaként álljon itt ugyanebből a könyvből Élthes Eszter vallomása Bessenyei Ferenchez fűződő kapcsolatáról:

„A találkozásunk előtt kétszer láttam Ferit privát. Mind a kétszer Béres Ilonával, először a Charley nénje előadásakor, másodszor az utcán, amikor mentek a kocsijukhoz. Én mind a kétszer azt mondtam magamban, hogy na, ez az az ember, akit nem akarok magánemberként ismerni. Mert mind a kétszer elől ment és Béres utána. Az utcán egy fodrászüzletből kirohanva a lányok rohangáltak Feri után. Elég kellemetlen volt a szituáció. Ferinek nem, a lányoknak sem, de Ilinek nem lehetett nagyon jó. Ez a jelenet jellemző Ferire, ezt azelőtt és azután is így csinálta. Ez a partnernek eléggé kínos, mert egyszerűen nem tud mit csinálni. Persze nem volt jelentősége a dolognak, mert ugyanez a jelenet minden üzlet előtt megismétlődik. Miután én egy teljesen önálló húszéves lány voltam, ezért megengedhettem magamnak, hogy ez ne érdekeljen. Ilyenkor egyszerűen beültem a kocsiba, elmentem, hiszen önálló életet éltem. De egy idősebb (megj: és ismert) nő számára ez idétlen szituáció, mert tényleg nem tud mit csinálni. … A mi kapcsolatunk inkább barátságból indult. Neki is egy szövetségesre volt szüksége, hiszen tényleg rossz passzban volt, és nagyon beteg is lett. Ez az az időszak volt, amikor az előadások után maga mellé vett egy üveg whiskyt és rohangált a budai hegyekben. Akkor forgatták az Ítéletet is, aminek rettenetesen jó volt a forgatókönyve, de aztán a film nem lett olyan, amilyennek lennie kellett volna. A Béres Ilonával való kapcsolat vége és a film okozta csalódás közrejátszott abban, hogy közvetlen megismerkedésünk után két-három hétre bevérzett a gyomra, az utolsó pillanatban ment el a kórházba. Tehát neki is szövetségesre volt szüksége, és nekem is. Révész György filmrendező beszélt egyszer arról, hogy ne várják el egy színésztől, aki felnőtt fejjel úgy játszik, mint egy kétéves gyerek, hogy az idegrendszere normális legyen. Ilyen nincs, ez ellenkezik a biológiai törvényekkel. Révész azt is kifejtette, hogy a színészek gyakorlatilag a kétéves gyerek színvonalán maradnak. Annak a kétéves gyereknek a színvonalán, aki papírcsákót tesz a fejére, és azt hiszi, ő a doktor. Feri is gyerek maradt, akinek támaszra van szüksége. Olyan gyerek, aki játszik a homokozóban, mindenkit megver, mindenkivel kikezd, minden rosszat csinál, de csak akkor, ha ott ül a padon az édesanyukája. És tudja, hogy biztonságban van, mert ha felidegesíti a többieket, akkor ő odarohan, és kihozza a homokozóból. Mondhattam volna idősebb testvért, vagy társat. Szüksége van valakire, aki ezt a szerepet fölvállalja. A sors úgy hozta, hogy ez harmincegy év (megj.: összesen harmincnégy év lett belőle) óta én vagyok. A gyerek pedig pontosan érzi, hogy kiben bízhat. Nem mindegy neki, hogy azon a bizonyos padon ki ül. Amikor 1970-ben rám nézett a Budakeszi út elején, akkor pontosan tudta, hogy bennem megbízhat, vállalom az adott szavam.”

(Mindkét interjút, melyből a fenti idézetek származnak, Bóta Gábor készítette és jegyezte le.) Miután egyrészt harmincnégy évet töltöttem el Bessenyei Ferenc mellett, ami egymagában több mint összes addigi házas- és hivatalos élettársi kapcsolata, másrészt kapcsolatunk elsősorban nem múló – és a valóságot többnyire eltorzító – szerelmi érzelemre épült, joggal állítom, hogy mindenkinél jobban ismertem Bessenyei Ferencet.      Amit Béres Ilona Feriről mond, megállja ugyan a helyét, csak végkövetkeztetésében hamis. Feri valóban nagyon tapintatlanul bánt az élettársaival, ami normális körülmények között elviselhetetlen volt. Az is igaz, hogy a szerelembe volt szerelmes, és hogy nem szerelme tárgyát, hanem azt az állapotot szerette és kereste állandóan, amelyben szerelmes lehet, hiszen azt tartotta, sőt arról volt meggyőződve, hogy ez az állapot egy férfi, különösen egy művészember számára elengedhetetlen az alkotáshoz. Éppen mert így gondolta, nem tudott soha életében hűséges lenni.      Az viszont nem igaz, hogy Feri őrjöngése Béres Ilonára nézve bármilyen veszélyt vagy kárt jelentett volna. Mélységesen meg volt ugyan bántva, és az is igaz, hogy hónapokig szidta Ilit az ismerősök előtt, de nem volt ember, aki ezt komolyan vette volna. Még én is, fiatal civil lányként, azonnal megéreztem az e mögött meglévő „játék-lehetőséget” – az egész inkább hatott egy újabb színházi szerepnek, mint fenyegetésnek. A kocsira dugott cédulák pedig Feri egész életének egyik közlési formáját jelentették: mindig szeretett leveleket írni, mindig szeretett telefonálni, mindig szeretett cédulákat ragasztani ide-oda.      Ferinek emberi támaszra, egy biztonságos kapcsolatra ugyanúgy elengedhetetlen szüksége volt, mint a szerelmi állapotra. Ezért viselte meg a szakítás Ilivel: nem a szerelmi partnert elvesztését fájlalta, hiszen azt könnyű volt találnia, hanem a szakítást a társa árulásaként élte meg. Mivel ez az év a megszokottnál is nagyobb megpróbáltatásokat hozott számára, joggal gondolhatta, hogy ebben az egyébként is nehéz helyzetében még Ili is elárulja, aki éppen a Karlovy Vary-ban tartott filmfesztivál (ahol az Ítélettel voltak, és ahol nem úgy szerepeltek, ahogy Feri remélte) és az ausztrál út után ment el.      Feri elsősorban művész volt, és egy művésznek a támasz legalább olyan fontos, mint a szerelem. Talán ez az oka, hogy élete végéig Váradi Hédit említette első helyen a társai közül. Nagy valószínűséggel a vele töltött idő volt mind korát, mint színészi pályafutását tekintve az, ahol e kettő: támasz és szerelem elég hosszú időn keresztül egybe eshetett és esett is – nyilván azért is, mert ekkor még kevesebb támadás érte, és ezért kevesebb támaszra volt szüksége. (A két utolsó fotó közvetlenül megismerkedésünk után készült. Az elsőn Feri teljes életnagyságban azzal a két „tárggyal”, amit ebben az diőben egyedül tudhattunk egészen a magunkénak: ő a Renault 16-sát, én meg Nótás kutyámat. A második fotót vezetés közben készítettem róla egy esztergomi kirándulás alatt.) (feltéve: 2010. június 30.) Mielőtt közös életünk elmesélésébe részletesen belekezdenék, még meg kell említenem egy nagyon fontos eseményt az 1970-es esztendőből. Bessenyei Ferenc 1953-ban, 34 évesen kapta első Kossuth-díját (Asztrov-ért és Kossuth-ért), 1954-ben lett érdemes művész, majd egy évvel később, 1955-ben ismét Kossuth-díjjal tüntették ki (a világraszóló Othello alakításáért). Ezután jött 1956, majd 1958, amikor az igazi megtorlások elkezdődtek. Bessenyei Ferenc számára ez az időszak a gyakorlatban 1990-ig eltartott (és természetesen élete végéig érzetette hatását).      Így aztán hiába játszotta el 1956 és 1970 között is kitűnően a világ- és a magyar irodalom legjobb színpadi – Szakhmáry Zoltán, Ádám, Dózsa, Galilei (Németh Lászlótól és Brecht-től is), Falstaff, Fegya (Élő holttest), James Tyrone, Danton, Claudius, Tyetyerev, Hódi Barna, Higgins, Görgey, Széchenyi, Stromfeld Aurél – és filmes – nagy és fontos filmekben mint például Szakadék, A császár parancsára, Keserű igazság, Láz, Dúvad, Zápor, Egy magyar nábob, Fügefalevél, A koppányi aga testamentuma, Az utolsó kör, hogy csak a legnagyobbakat, legnevezetesebb alakításait említsem – szerepeit, a hatalom nem bocsátott meg neki, és ezt miután eltiltani nem lett volna ügyes „politikai” lépés, és szükségük is volt rá, más módon juttatta kifejezésre, például abban, hogy mindenfajta hivatalos elismerést megtagadott tőle. (1970 után is fukaron bánt vele szemben az állami elismerésekkel, de a „kötelező” díjakat ekkor már nem tudta teljes egészében megtagadni tőle.)      Olyannyira, hogy a Nemzeti Színház fennállásának 125. évfordulója alkalmából (1962-ben), valamint a színház Shakespeare-ciklusának végén (1963-ban) megtartott két ünnepségen szinte ő volt az egyetlen színész, aki semmilyen elismerést nem kapott, még egy emlékplakettet sem, nemhogy valamilyen díjat.      (Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy a másik 1956-os „bűnös”, Sinkovits Imre 1962-ben Jászai Mari díjat és 1966-ban Kossuth-díjat kapott.) A javaslattevő bizottságok minden évben rendben felterjesztették a „Kiváló Művész” címre, de nevét az illetékesek mindig kihúzták a díjazottak listájáról.      A Levéltárban megtalálható a Nemzeti Színház igazgatójának – aki ekkor Meruk Vilmos – 1962. november 26-i levele, melyben az 1963-as évre az alábbi művészeket terjeszti fel kitüntetésre. Érdemes művész címre: Balázs Samut (aki meg is kapja); Kemény Lászlót (aki csak két év múlva kapja meg). Kiváló művész címre: Básti Lajost (aki meg is kapja); Bessenyei Ferencet, aki, ugye, majd csak 1970-ben fogja megkapni.      A megokolásban ez áll (szószerinti idézet): „Bessenyei Ferenc a Nemzeti Színház élvonalbeli művésze. Emlékezetes, nagyszerű alakítása során a közelmúltban Bertold Brecht Galilei élete drámájában Galileo Galilei és Dobozy Imre Holnap folytatjuk című színműve Barta szerepében nyújtott újszerű, lenyűgöző alakításának elismeréseként javasoljuk a »Kiváló Művész« cím adományozását. Kétszer kapott Kossuth-díjat és megkapta az Érdemes Művész kitüntetést.”      Ugyanekkor javasolják Marton Endre rendezőt is a Kiváló Művész kitüntetésre, aki ezt majd 1966-ban kapja meg. Egy évvel később a Minisztérium már a javaslattevés előtt felszólítja a színház igazgatóját, hogy „kitüntetési javaslatait az illetékes párt- és szakszervezeti szervek képviselőivel szíveskedjék megbeszélni”. Az eddigi történések ismeretében nem nehéz kitalálni, hogy erre a figyelmeztetésre elsősorban Bessenyei Ferenc személye miatt került sor. Ezután Feri színházat vált, a Madách Színházba szerződik. A levéltári dokumentumok alapján az derül ki, hogy a főváros igazgatása alá tartozó színházak művészeit nem színházuk igazgatói, hanem a Szövetség jelölte kitüntetésre. Így történt Feri esetében is, mert az 1967-es díjazásra a Magyar Színházművészeti Szövetség vezetősége jelölte. A Levéltárban megtalálható a szövetség főtitkárának, Kazimír Károlynak Aczél György részére küldött javaslata, melyben ez áll: „A Színházi Szövetség 1966. december 27-én tartott elnökségi ülésen tesz az alábbi művészek kiváló és érdemes művészi kitüntetésre tett javaslata a következő: Kiváló művész kitüntetésre javasolja Gábor Miklóst (aki meg is kapja); Sárdy Jánost (aki nem kapja meg); Mezey Máriát (aki csak 1969-ben kapja meg); Ajtay Andort (aki egy évvel később, 1968-ban kapja meg); és Bessenyei Ferenc színművészeket.” Ahogy visszaszerződik a Nemzetibe, máris újra a színház terjeszti fel a Kiváló Művész kitüntetésre. Ez is mutatja, hogy a szakmában mindenki elfogadhatatlannak tartotta, hogy az ország vitathatatlanul legnagyobb színésze hivatalosan, ráadásul ennyi évvel 1956 után, még mindig nem „kiváló” művész.      A színház vezetősége Bizó Gyulának, aki ekkor a minisztérium Színházi Főosztályának vezetője, írt 1968. szeptember 28-i levelében ezt írta: „A Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze kitűntető cím adományozását kérjük 1969. április 4-e alkalmából az alábbiaknak: Mezey Máriának (megkapja) és Bessenyei Ferencnek.”      Az indoklásban ez áll: „Bessenyei Ferenc 1967-ben – rövid ideig tartó Madách Színház-i tagsága után – szerződött vissza a Nemzeti Színházhoz. A színművészet egyik legerőteljesebb, rendkívüli tehetségű egyénisége. Filmszerepei, valamint a Nemzeti Színház »Fáklyaláng« előadásában »Kossuth« alakjának megformálása, a »Viharos alkonyat« »Kuprijanov matróz«-a, a »Szerelmem, Elektra« »Aigiszthosz«-a, mind rendkívüli tehetségének, magával ragadó szuggesztivitásának bizonyítéka. Színházművészetünk egyik legkimagaslóbb alakja. Mindezek alapján javasoljuk Bessenyei Ferencnek 1969. április 4-én a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze kitüntetés adományozását.”      (Ezekből a megokolásokból is kitűnik, hogy a mai gyakorlattal ellentétben annak idején, az alapszabálynak megfelelően, mind a Kossuth-díjat, mind a kiváló és érdemes művész kitüntetést nem általában a jó színészi teljesítményre, hanem az abban az évben eljátszott kimagasló szerepek elismeréseként adták.) Azért időzöm ilyen hosszan e témánál, és azért sorolom fel a vele egyidőben kitüntetésre javasolt művészek nevét és azt, hogy ők mikor kapták meg a díjat, hogy világossá váljon, Bessenyei Ferenc milyen nagy mellőzésben, milyen méltatlan bánásmódban részesült a hatalom részéről 1956 után, annak ellenére, hogy soha semmilyen „vétkéért” nem tudták hivatalosan is elítélni. Ami azt is bizonyítja, hogy amit ő tett, annak súlyossága nem a tényekben, hanem a lelkekben volt leginkább mérhető.      Azért van e feltárásra szükség, hogy végre fény derüljön rá, hogy egyedülálló színészi képességei, kiváló színpadi és filmes alakításai ellenére miért lehetett félreállítani, miért lehetett úgy tenni, mintha nem ő lenne 1956 után is, egész élete végéig a magyar színházművészet nem „egyik”, hanem „a” legnagyobbja művésze. E honlapnak ugyan már két írása (BESSENYEI FERENC és 1956 és A magyar művészek 1955. őszi memoranduma) foglalkozik ezzel a témával, de ez sem elég. Minél több adat kerül napvilágra Bessenyei Ferenc életéből, pályájáról, annál világosabbá válik, milyen nagy mértékben volt felelős a hatalom abban, hogy 1956-tól egészen a legvégéig nem azt kapta, amit megérdemelt volna. És arra is rá szeretném e részletes feltárással hívni a figyelmet, mekkora emberi nagyságra volt Bessenyei Ferencnek szüksége, hogy mindezt zokszó nélkül, magasra emelt fejjel, művészi munkájának a legkisebb károsodása nélkül viselte el. Mások ennek töredékéért vagy tönkre mentek, vagy mártírnak állították be magukat, és olyan érdemekkel vették, vagy vetették magukat körül, ami soha nem volt a sajátjuk. És hogy miért meséltem el ezt a történetet éppen ezen az oldalon, annak oka az, hogy mindezen méltatlan mellőzés után, 1970. április 4-e volt az, amikor a hatalom végre kénytelen volt megadni neki az ekkor már legalább 10 éve esedékes kitüntetést. A többi ugyanekkor díjazott nevét ismerve, ezt is csak azért, mert már a nevetségesség határát súrolta volna, ha nála lényegesen gyengébbeket kitüntetnek és őt még sem.      A Nemzeti Színház vezetősége 1969. szeptember 30-án feladott levelében az 1970-es évre a Kiváló Művész címre mindössze egyetlen színészt jelölt: Bessenyei Ferencet. Az indoklás szövege megegyezik az előző évivel, csak a szerepei sora bővült a Széchenyi Széchenyi Istvánjával és A vezérkari főnök Stromfeld Auréljával.      Ugyanakkor javasolja a színház Kossuth-díjra a következő színészeket: Kállai Ferencet, aki majd csak 1973-ban kapja meg a Kossuth-díjat, helyette most lesz kiváló művész; Kálmán Györgyöt, aki megkapja, és aki 1972-ben lesz kiváló művész; Berek Katit, a párt kiemelt kedvencét, aki nem kap Kossuth-díjat, helyette ekkor lesz érdemes művész; végül Törőcsik Marit és Váradi Hédit, akik ekkor éppen nem kapnak semmit. A kitüntetést mindig április 4-én adták át – de ezen 1970-ben Bessenyei Ferenc nem tudott megjelenni, hiszen ez időben a Nemzeti Színház a Szovjetunióban vendégszerepelt, mégpedig Az ember tragédiájával és a Szerelmem, Elektrával, amiben Feri is játszott. Így, több más kollégájával együtt, nem lehetett ott a díjkiosztáson. De ez, ismerve az előzményeket, jobb is volt így. (A fotókon három 1968-ban bemutatott darabban látható Bessenyei Ferenc, a felújított Fáklyalángban Zolnay Zsuzsával, a Széchenyiben Lukács Margittal és A vezérkari főnökben mint Stromfeld Aurél. A Kiváló Művész kitüntetésre készült javaslatokban e szerepeit sorolták fel.) (feltéve: 2010. augusztus 4.) 1970 őszén már javában folytak az Ivanov próbái, amikor a Bánk bán egyik november esti előadása után Moór Mariann azt tanácsolta Ferinek, hogy feltűnő sápadtsága és fáradtsága miatt menjen be a kórházba megnézetni magát. A Szabolcs utcai kórházban ahogy az orvos meglátta Ferit, azonnal riadót fújt: kiderült, hogy kilyukadt a gyomra, és olyan sok vért vesztett, hogy szinte már az élete is veszélybe került. Bár felmerült egy operáció eshetősége is, végül három hetes ágynyugalommal megúszta a kalandot.      A kórházban nagy volt a jövés-menés: jöttek a kollégák, jöttek a barátok, eleinte aggódva, aztán egyre vidámabban. Feri néhány látogatójának még mindig elővette a „Béres-témát”, de azok a dörgedelmeit még az eddigieknél is kevésbé vették komolyan, hiszen a betegágy mellett már ott volt valaki, aki szemmel láthatóan betöltötte Ili szerepét. (Ferit néhány héttel e kórházi incidens előtt ismertem meg – megismerkedésünket a Férjem, a Komédiás című könyvben részletesen elmeséltem – lásd erre az oldalra kiegészítésként most felkerült könyv-részleteket.) És jött Marton Endre is, az Ivanov rendezője, mégpedig azzal a hírrel, hogy Both Béla után őt nevezték ki a színház új igazgatójává. Mindenki terveket szőtt, mindenki valamiféle megújulásban reménykedett.      Eleinte jól is ment minden. Az Ivanovnak a premierjét halasztás után 1971 januárjában megtartották. Az előadásnak nagy szakmai sikere volt, de a nézők érthetetlen módon hamar elfogytak. Utána jött egy nagyon kedves és jó darab, Az Arbát meséi, ami hiába volt remek előadás és tanulságos történet, és amiben hiába volt Feri zseniális, mivel orosz ember írta, a nézőket nem vonzotta (pedig akik eljöttek, mindig remekül szórakoztak).      Az évad végén egy nagyon érdekes és felemelő feladat várt még Ferire: a kolozsvári magyar színház igazgatónője meghívta, hogy az ottani Bánk bán három előadásában ő játssza a Nagyúr szerepét. Feri ennek a meghívásnak nagy örömmel tett eleget, még úgy is, hogy előtte is, utána is azonnal filmezni vitték (ugyanis ekkor forgatta Zsurzs Éva A fekete várost).      Ezután a nyári szabadtéri előadások következtek, idén nem is egy, hanem három komoly, nagy feladattal: Nyár elején a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon Marton Endre megrendezte az Úri murit Feri főszereplésével. Itt énekelte felejthetetlenül a Cserebogár, sárga cserebogár című nótát. (Talán ezzel kezdődött nóta-énekesi pályafutása.) Az Úri muri után jött Szeged, ahol egyszerre két darab főszerepét játszotta. Az 1956-os bemutató után újra ő alakította Dózsát Illyés darabjában, és a Csinom Palkóban ő énekelte-játszotta Balogh Ádámot.      1971 őszén átvette a megbetegedett Kálmán György szerepét Miller A bűnbeesés után-jában, majd jött két szerep a Katona József Színházban: először Illyés Bölcsek a fán című darabjában, majd Neil Simon Az utolsó hősszerelmes című vígjátékában élete egyik legjobban utált és legtöbbet emlegetett szerepét alakította. Bessenyei Ferenc ettől kezdve szinte minden interjújában elmesélte e darab előzményeit. Ekkor hangzott el ugyanis az a híres-hírhedt mondat igazgatója szájából, ami másfél év múlva az újabb színház-cseréjéhez vezetett: A baj nem az volt, hogy Ferire osztottak egy – ahogy ő mondta – „sliccével játszó” amerikai kisembert, hanem az, hogy nem súlyos feladatok mellett, hanem súlyos feladatok helyett kellett egy bohózatban közreműködnie. Pontosan ezt fejezte ki igazgatója, Marton Endre útmutatása is: „Azért játszd el, hogy végre elveszítsd a történelmi arcodat.” Feri gyakran mesélte el ezt a történetet úgy, hogy hozzátette, „Ilyenkor kell egy színésznek főbe lőnie magát.” Szerencsére nem tette meg, az előadás nem is volt annyira rossz és telt házakkal ment jó ideig. Ez után még volt egy bemutatója a Katonában, de elhatározása, hogy lépnie kell, egyre szilárdabb lett. Bár ez az oldal a magánéletéről szól és nem a pályájáról, azért volt szükség a fenti részletes beszámolóra, hogy világossá váljon, miken ment keresztül, miket kellett elviselnie, és miért lett egyre fontosabb számára, hogy egy erős, független embert tudjon maga mellett, aki egyrészt gondjait megosztja vele, másrészt – és ez volt a fontosabb és az egészen más – új elfoglaltságokkal töltse meg az életét.      A fent időrendbe foglalt történések még az akkor megéltnél is világosabban feltárják, milyen fontos volt Feri számára ebben az időben, hogy valami elvonja figyelmét a „munkahelyi” nehézségekről. Közös életünk, mint már említettem, 1970 őszén kezdődött. Feri még mindig a Labanc utcai albérletben lakott, ez a méltatlan állapot is szerepet játszott abban, hogy rengeteget kirándultunk, jártunk az ismerősökhöz, Szepezdre, a Dunára, de sokszor cél nélkül egyszerűen csak csavarogtunk. Feri nagyon szeretett volna újra hajót, így nemsokára csináltatott egyet, orosz motorral, amit a Római parton ismerősöknél helyezett el. A könyvrészletekben elmeséltem, hol mindenütt jártunk, arról is szóltam, milyen vidáman teltek a nyarak, amelyeken a 70-es években kivétel nélkül szerepelt valahol: 1971-es nyárról már volt szó, de még ennél is vidámabban telt az 1972-es, amikor a Városmajorban A szabin nők elrablásában ő játszotta és énekelte a tanárt. Ez a nyár nagyon-nagyon kellemes volt, előadások után szinte mindig együtt maradt a társaság, sőt csatlakoztak hozzánk a Budai Parkszínpadon fellépők is. Különösen a Bodrogi-házaspárral és – Edit halálig – a Domján-Szécsi párral töltöttünk együtt nagyon szép estéket. Emlékszem, nem sokkal ezután jelentkezett Vámos László a Hegedűs a háztetőn tervével, erről sok szó esett Bodrogiéknál.      1973-ban a Gül Babában alakította a főszerepet a Budai Parkszínpadon, ami azért volt jó, mert Budapesten maradhattunk, amire ekkor nagy szükség volt, hiszen már teljes erővel folyt a házépítés előkészítése. Eleinte lakást kerestünk, de Sinkovits Imre 1972-ben rábeszélte Ferit, hogy vegye meg a mellette levő üres telket a Gugger-hegyen. Ferinek éppen csak annyi pénze volt, hogy a telket kifizesse, építkezésre nem is gondolhatott. Olykor kijártunk a hegyoldalra és Feri a bozótost tisztítgatta. Arra már nem emlékszem, végül is mitől jött meg a bátorságunk, de egyszer csak elkészült a ház terve, melyet én (aki ekkor fejeztem be az építészmérnöki egyetemet) és Herrer Caesar készített.      1973 őszén elkezdődhetett az építkezés, mely hősies, nagy vállalkozás volt. Eddigre Feri újból összekapargatott annyi pénzt, hogy az alapozást ki tudtuk fizetni, de több egy forinttal sem maradt. Ez két, Feri életére nagy hatást gyakorló következménnyel járt: Egyfelől mindent hitelből kellett fedezni, ami azt jelentette, hogy innentől kezdve évekig csak a törlesztésekre keresett. A másik ennél jóval örömteljesebb, életét jelentősen, de jó irányban befolyásoló dolog volt. Hogy adósságait ki tudja fizetni először Mikes Lilla, majd Csák Pista csapatába szerződött, akiknek szervezésében önálló estjeivel ettől kezdve egészen a 90-es évek végéig járta a magyar vidéket. Ahogy ő mondta, Záhonytól Hegyeshalomig nem volt olyan kocsma és művelődési ház, ahol ő föl nem lépett volna. Erről a gyönyörű és Ferinek nagyon fontos munkáról vall Gyarmati István, későbbi állandó kísérője, a Férjem, a Komédiás című könyvben, mely a honlapon is olvasható.      Feri nagyon komolyan vette ezt a munkát, nem túlzás azt mondani, hogy a színész „népnevelő” feladata ekkor bontakozott ki előtte teljes fontosságával. Ugyan a szükség vitte rá erre a fajta ország-járásra, de szívvel-lélekkel csinálta, és rengeteg örömet, kalandot, jó ismerőst szerzett vele. (Egyébként nem csak Feri vállalta ezt a munkát: ebben az időben minden olyan színész, aki végre önálló lakáshoz szeretett volna jutni, bekerült a Mikes- és Csák-„művekbe”. Különösen Csák Pista vált „rabszolgatartójukká”. Egy anekdota szerint egy színész-feleség meg is verte, mert férjének egyetlen szabad napot sem hagyott. Én ugyan nem vertem meg, de engem is nagyon elkeserített, hogy ettől kezdve Ferinek jóformán egyetlen szabad estéje sem maradt, úgy hogy régi csavargó, színházba, moziba járó életünknek jó időre vége szakadt.) A házat 1973 őszén kezdtük el építeni, mindig változó munkásokkal, saját és egy volt bányász szállításával. Rengeteg baj és bonyodalom, gigászi küzdelem után 1974. április végén Feri végre beköltözhetett ebbe az egyszemélyesre tervezett épületbe. Addigra minden vagyonát pénzzé tettük, szobaberendezését, az építkezést segítő Renault kocsiját és a hajót is. Viszont „családunk” új taggal gyarapodott, Nótás mellé megvettük Feri első kuvaszát, első Bumbit, aki leginkább a mákos süteményeket és a szaloncukrot szerette. Bár a hivatásos kertész ezután nem vállalta a kert beültetését, de az egyik szomszéd fia gyönyörű kertet varázsolt a ház köré. Feri ugyan néha kiégette a virágokat a pétisóval, de a sebeket gyorsan befedték az újabb növények, melyek az idők folyamán egészen elborítottak minden szabad területet. (feltéve: 2010. augusztus 20.) (a lap feldolgozás alatt, folytatása hamarosan következik)