BESSENYEI FERENC
kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a Nemzeti Színház örökös tagja,
a Nemzet Színésze és több más kitüntetés birtokosának
autentikus honlapja

BESSENYEI FERENC
és
1956

ezen az oldalon találhatóak az
AUDIO ÉS VIDEO FELVÉTELEK 1956-RÓL


Bessenyei Ferenc az 1956-os eseményekről először az 1987-ben, a „Bessenyei Ferenc” című könyv készültekor mesélt bővebben. Deák Attila, a mű szerzője Feri vallomását „A legnagyobb konfliktus” című fejezetben közölte, amelynek nevét egy 1959. március 22-én a Népszabadságban megjelent Bessenyei interjútól kölcsönözte, és amelyet ez interjúból vett részlettel nyitott meg.
     A beszélgetés tehát még a rendszerváltás előtt történt, amikor még senki, még álmában sem gondolta – hiába látjuk utólag, hogy ekkor már minden készen állott a Szovjetunió összeomlásához –, hogy alig három év múlva, az egész, örökkévalónak hitt rendszer összeroppan.
     Így aztán az őszinte vallomás mellé, mint például: „A két Kossuth-díjat azért kaptam, hogy azt az országot, amelyben akkor éltünk, egy tisztább és magasabb rendű szellemi élettel töltsem meg, és ahol segíteni tudok, ott segítsek. 23-án délután még nem lehetett tudni, hogy mi történik, még csak egy normális tiltakozás volt a hatalom által elkövetett hibák ellen”, ilyen mondatok is belekerültek a szövegbe: „Semmi okom nem volt arra gyanakodni, hogy itt egy bűnöző banda fog felülkerekedni. Hiszen forradalomban még nemigen volt nekünk részünk, csak békeharcban, így még naivak is voltunk. Gondolni se mertük, hogy a tisztulási folyamatot szörnyűséges mocsokba lehet fordítani. Onnantól kezdve nem is volt mit tenni.”

Nyilvánosan ebben az életmű-kötetben beszél Bessenyei Ferenc először arról az eseményről, amiről a levéltárak anyagait bújva csak most utólag derül ki, hogy pályáját illetően sokkal meghatározóbbnak bizonyult, mint ahogy azt eddig bárki is – saját magán kívül – sejtette. „56-ban, a lövöldözés alatt egyik éjjel egyszer csak megszólal a telefon, hogy szeretnék, ha bemennék a Rádióba (ami akkor a Parlamentben működött) és a fegyverletételről elhangzott beszédet a ‘helyére tenném’. Mondtam, hogy hát lőnek, itt lőnek! ‘Küldünk harckocsit!’ Na, gondoltam, az kéne még!”
     Erre a történetre gondolt Feri, amikor a későbbi évtizedekben, különösen a 80-as években (talán akkori küzdő- és pályatársai egyre emelkedő politikai, közéleti és művészi pályaívét látva) olykor megjegyezte, többnyire halkan, a kocsiban, hirtelen megszólalva: „Ha én 56-ban bemegyek a rádióba, mennyire másképp alakul a pályám! Akkor most is én lennék a »legnagyobb« színész!”Akkoriban nem vettem komolyan szavait, mert én annak örültem, hogy a forradalom után nem hazudtolta meg magát ilyen közszerepléssel. Ma már, a múlt feldolgozása közben látom csak, mennyire jogos volt megjegyzése, halk, rejtett, szemérmes panasza. Utólag nem is bánom, hogy életében nem találtam rá az ide vonatkozó dokumentumokra: csak örülök, hogy Bessenyei Ferenc úgy élt és úgy ment el, hogy meggyőződéssel állította: őt mindenki szerette, neki soha senki nem ártott, őt soha senki nem bántotta.

Pedig a valóság egészen más. De ennek megértéséhez pontosan tudni kell, ki volt Bessenyei Ferenc 1956 októbere előtt. (Csak zárójelben megjegyezve, az a személy biztosan nem, akit a róla szóló 2001-ben megjelent könyvben az e korszakot feldolgozó szerző az olvasó elé tár.)

Bessenyei Ferenc 1950 őszén lesz (másodszor) az ország – művészileg is, nem csak hivatalosan – vitathatatlanul első színházának, a budapesti Nemzeti Színháznak tagja. Az első évadban már megkapja a Bánk bán címszerepét, az 51/52-es évadban pedig eljátssza – többek között – Illyés Gyula Az ozorai példa című az 1848-as forradalomról szóló darabjában a főszerepet, Börcsök Józsefet és Csehov Ványa bácsijában Asztrov doktort. 1952/53-ban az eddigiekhez hozzájön Kossuth szerepe Illyés Fáklyaláng című drámájában, amelyért megkapja – 34 évesen, sok más nálánál idősebb és szintén jelentős nemzetis színész előtt – első Kossuth-díját. A következő évben, vagyis 1954-ben már az érdemes művészi címet is megkapja, ami abban az időben a mainál sokkal nagyobb rangot jelentett. És újabb egy év múlva, 1955-ben másodszor is Kossuth díjat vesz át az 1954 májusában bemutatott Othello címszerepéért. 1955-ben Ádám Az ember tragédiájában, majd 1956 elején újra „forradalmár”, Dózsa György Illyés drámájában. Tehát például az 1955/56-os évadban így alakult Bessenyei Ferenc szerepeinek sora: Bánk, Dózsa, Kossuth, Asztrov, Othello, Andrej (Gorkij: Az anya című művében), Péter apostol és Michelangelo (az 1956-ban felújított Az ember tragédiájában már ezeket a szerepeket játssza). Illusztrációképpen vegyük például az 1956. április 23. és 29. közti hetet: hétfőn Dózsa, szerdán Dózsa, csütörtökön Asztrov, pénteken Othello, vasárnap megint Dózsa. 1956 nyarán ehhez még hozzájön a Bob herceg Pomponiusa, és október 20-án a sorsdöntő szerep, Galilei Németh László darabjában.

Bessenyei Ferenc 2004-ben, a „Férjem, a Komédiás” című könyv készültekor 1956 előtti pályáját felidézve így jellemezte ezt az időszakot: „Állandóan benne voltam a legnagyobb előadásokban. Én vezettem, én fogalmaztam ezeket.” Túlzás nélkül ki lehet jelenteni, hogy csaknem minden olyan nemzeti színházi előadás, amelyekben Feri ekkor játszott, „országos” üggyé vált. Bár filmen olykor negatív szerepet is kapott (Gyarmat a föld alatt, Vihar, Szakadék), de azért még itt is túlsúlyban vannak azok az alkotások, ahol ő a pozitív hős (Teljes gőzzel, Ütközet békében, Föltámadott a tenger, A harag napja, Ifjú szívvel, A város alatt, Kiskrajcár, Különös ismertetőjel – itt Schönherz Zoltánt alakítja).
     Bessenyei Ferenc tehát 37 évesen, 1956 őszére mindent elért és mindent megkapott, amit egy színész élete során elérhet és megkaphat. Filmjei és sűrű rádiós szereplése által nemcsak a budapesti színházlátogatók, de az egész ország ismerte és becsülte, hiszen mindenki tudta róla, hogy nem politikai szerepvállalásáért, hanem valóban művészi munkájáért kapta kitüntetéseit.

Ugyanakkor nem csak a nézők, a közönség értékelte munkáját, hanem a hatalom is. Ezt mutatja a következő híres, interjúiban gyakran elmesélt története: „Megcsináltuk Az ember tragédiáját. És aztán a Rákosi hívatott bennünket. Ott ültünk vagy húszan. »És hát, az elvtársak, már megint mit csinálnak. Izgatnak a szocializmus ellen.« Azt sérelmezte, hogy »a közönség tapsol a demokrácia ellen«. – »Nem, nem, Rákosi elvtárs, nem azért tapsol, hanem hálából, hogy végre ezt a csodálatos művet végiggondolhatja, emberméltóságú közelbe jutott hozzá ez a mű.« – »Jól van na, elvtársak, a párt úgyis fogja a kezüket!« – Erre én megszólaltam: »De csak az egyiket, Rákosi elvtárs, hogy a másikkal dolgozni tudjunk.« A többiek csúsztak a pad alá rémületükben. De abban az időben nekem egy kicsivel mindig többet volt szabad.”
     Majd 2004 szeptemberében mintegy e kor összegzéseként e történethez még hozzáfűzte: „Nem lehetett belekötni abba, amit csináltam. Azok az alakok voltak, azok hozzátartoztak az életünkhöz, a történelmünkhöz. Úgy hogy ilyen viszonyom volt a világgal.”
     A hatalomnak szüksége volt a kultúrára, szüksége volt olyan hazafias hősökre, akik egyrészt legitimálták uralmát, másrészt a nyugati egyre szabadosabbá váló irodalom, művészet alkotásaival szemben a tisztább, emberibb, erkölcsösebb embertípust képviselték, tették vonzóvá, népszerűvé. És e feladatnak Bessenyei Ferenc tökéletesen megfelelt. E korban, de nem csak ebben, hanem szinte egész élete folyamán – ha talán túlzás azt mondani, hogy egyedüliként –, de minden bizonnyal a legtökéletesebben, a leghatásosabban ő képviselte a „magyar nemzet hősét”, Bánkot, Kossuthot, Dózsát, de még Görgeyt, majd később Széchenyit – és ezt nemcsak az udvarias nekrológok írták – ő személyesítette meg a XX. század második fele magyar nézőinek a szemében. És az 1956 előtti vezetők ezt – mivel színházba járó emberek voltak (nem úgy, mint a későbbiek, pláne nem a maiak) – pontosan tudták. Kende elvtárs, aki pedig köztudottan nem szerette a Nemzeti Színházat, és aki népművelési-miniszterhelyettesi rangig vitte, az Othello 1954. május 25-i premierje után például ezt írta Major Tamásnak: „A tegnapi bemutató nagyszerű volt, még egyszer gratulálok és külön szeretném kiemelni azt, hogy Bessenyei ragyogót nyújtott. Egyetlen észrevételem az előadással szemben, hogy Bessenyei előadása olyan hatalmas, hogy a többi szereplő minden erénye mellett is versenyképtelen Bessenyeivel. Egyébként nagyon szép volt.”

Egy 2003 kora tavaszán róla készült csaknem egyórás tévéfilmben a riporter az 50-es éveket tárgyalva mindenáron „önkritikát” akart belőle kikényszeríteni. Azt firtatta, hogyan voltak képesek hinni azokban a kommunista darabokban, amiket játszottak, és egyáltalán, tényleg hittek-e abban, amit csináltak, csináltattak velük. Bessenyei Ferenc nem tagadta meg a múltját. Mint máskor, most is ugyanazt válaszolta, „Aczél, Rákosi börtönígérő szemei előtt mi azokban az években csupa forradalmi darabot játszottunk a Nemzetiben. És ezek között elfért egy-egy kommunista propaganda mű, ami egyébként is jó irodalom volt.”
      „De a közönség, az hitt ezekben”, faggatta tovább a riporter. És erre a kérdésre Bessenyei Ferenc olyan választ adott, amelyből kiviláglik, ezekben az években – joggal – mekkora hatalom birtokosának tartotta önmagát: „Csak tőlem hitték el.”
      1987-ben Deák Attilának ugyanezt így fogalmazta meg: „Azt kérdezed, hogy a tömeg hallgatott volna-e rám? Hogy a színésznek van-e ekkora személyes vonzereje, hatása a tömegekre? Nem tudom, nekem volt! Nekem volt!”

A hatalom, a szakma, a közönség mellett pályatársai is nagyon sokra becsülték: A „Farkas-Ras(t)kó-díj” évenkénti kiosztását megelőző szavazások egyébként is bizonyságot tesznek arról, a színházon belül kit szeretnek, kit becsülnek legjobban a színészek. (A díjról a Nemzeti Színház tagjai döntenek titkos szavazással, és a vándorgyűrűt egyik évben a legjobb alakítást nyújtó fiatal férfi-, másik évben női színésznek ítélik oda.) A szavazás a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy a színház vezetősége összeállított egy listát, melyen általában hat név szerepelt. És a tagok csak ezekre szavazhattak. Így aztán előfordult, hogy egy név több alkalommal is szerepelt a listán, sőt úgy tűnik, a színház nevesebb színészeit addig íratták fel a listára, amíg végül csaknem mindegyikőjük megkapta az áhított és igen nagyra becsült díjat. Ebből az következett, hogy a díjnak csak akkor volt igazán nagy értéke, ha az illető színész színházi tagsága elején jutott hozzá. Nos az 1934 és 1970 közötti adatokat kiértékelve az derül ki, hogy a férfi díjazottak közül Bessenyei Ferenc az egyetlen, aki a díjat színházi tagságának mindjárt az első évében kapta meg, mert általában a férfiaknak a vizsgált időszakban legalább tíz (!) évadot kellett várniuk, hogy e kitüntetésben részesüljenek, még a legnagyobbaknak, például Timár Józsefnek és a mostani többi Nemzet Színészének is. A lányok közül viszont négyen, Ruttkai Éva, Ferrari Violetta, Máthé Erzsi és Törőcsik Mari szintén az első adandó alkalommal (mert hogy mindannyiuk első tagsági évében férfi színész volt soron) lettek díjazottak.
      Hogy a színház tagjai mennyire szerették, becsülték Ferit, az még abból is kiviláglik, hogy minden egyéb színházon belüli szavazás (hol erre, hol arra szavaztak) eredménylistáján rendre az ő neve állt az első helyen.

Arról, hogy igazgatója mennyire kedvelte, már az előző oldalakon volt szó, hogy a hatalom igen becsülte és hasznosnak tartotta, hogy a kollégái és a közönség rajongott érte, fentebb bizonyosodott be. Ugyanakkor volt egy csoport, amelynek tagjai egyre inkább megpróbáltak lázítani ellene: mégpedig a színház pártvezetősége, ebben is különösképpen Marton Endre, Márky Géza, Pásztor János művésztársai és Mészáros elvtárs a VIII. kerületi pártbizottságból. 1954-től kezdődően az MDP-nek szinte nem akadt egyetlen színházi pártvezetőségi ülése sem, amelyen ne panaszkodtak volna Bessenyei Ferencre.

Bessenyei Ferenc 1956 előtt – mint csaknem minden nemzetis, pláne kitüntetett színész – tagja volt a Magyar Dolgozók Pártjának, MDP-nek. Párttagsága nagy valószínűséggel az 1956-os forradalommal szűnt meg automatikusan, bár Földes Anna (2001-ben) azt állítja, hogy „Rajk László temetésén (vagyis csak alig két héttel október 23-a előtt) elégelte meg, hogy »gyilkosok vigyék a koporsót« és egy nagy elhatározással letette az asztalra kis piros könyvecskéjét”. Deák Attila pedig ezt írja, ezt idézi Feritől: „Már 56 előtt mondtam – amikor a Kádárék kijöttek a börtönből – hogy: gyerekek, ezek a szörnyűségek, gyerekek, ezeket én nem értem! És ha magyarázzátok, akkor meg már nem is hiszem! Hát, én tudom, hogy tíz éven keresztül mi mit csináltunk itt. .. Tehát ha szükség van a munkámra, tessék, ha nincs, ezt nem tudom tovább csinálni. Ez még az események előtt volt. Akkor azt mondta Major Tamás: »Hát a Feri! Igen, ez borzasztó. Ezt tudjuk, igen, ez rettenetes dolog, de hát majd. Most jött ki Kádár János a börtönből, majd összehozzuk a Ferit Kádár elvtárssal, és ő majd megérteti vele!« De a beszélgetés elmaradt, mert Kádár elvtársnak más baja, más gondja volt, és ez a probléma nem volt akkora, hogy velem olyan sokat kelljen foglalkozni. És akkor maradtam tulajdonképpen pártonkívüli bolsevik, közmegegyezéses alapon.”

Hogy Feri végülis pár hónappal korábban vagy csak októberben lett pártonkívüli, nem bír jelentőséggel. A színház pártvezetői szerint úgy is „rossz elvtárs” volt.

Az 1955. január 14-i ülésén a vezetők egyelőre még nem a viselkedését, csak a távollétét kifogásolják. A jelenlévők (többek között Ladányi, Major, Marton, Kállai, Tompa, Kazimír) közül a szervező titkár, Pongrácz Gabriella hozza fel a „Bessenyei ügyet”: „Bessenyei elvtárs nem vesz részt a vezetőség munkájában. Nem volna-e helyesebb Bessenyei elvtárs helyett, aki részben nagy elfoglaltsága miatt nem tud munkát vállalni, másrészt nem is akar ezzel foglalkozni, mást választanánk be a vezetőségbe.”
     Marton Endre: „Nem fogadható el mentségül nagy elfoglaltsága, mert a vezetőség valamennyi tagja ugyanúgy el van foglalva.”
     Ezután Kállai Ferenc – aki 1952-ben pártiskolát végzett, és aki Marton Endre előtt, 1956. február 17-ig a színház párttitkára volt – veszi védelmébe Ferit, miközben „szerényen” közbeveti, hogy „Ádám szerepében sem érte el azt az eredményt, amit kellett volna”.
     A vitát Mészáros elvtárs, a VIII. kerületi Pártbizottság kiküldöttje fejezi be: „Bessenyei elvtárs lecserélésének kérdését vezetőség gondolja meg, nehogy törést okozzanak benne, és oldják meg azt, hogy szükség esetén legyen megfelelő utóda.”

Úgy tűnik, hogy a Ferivel folytatott beszélgetés nem járt sikerrel, mert az 1955. január 31-i vezetőségi ülésen tovább panaszkodnak róla. Major Tamás ugyan már az ülés elején a védelmére kell, mikor a felvetett panaszokra így reagál: „Bessenyeivel kapcsolatban. Mindenféleképpen élvezet vele dolgozni, pl. az Othelloban. Felvethetjük az igazgatóság felé az Othello kérdését is, mert a Tragédia miatt úgy csinálunk, mintha az Othello megbukott volna. Van egy ilyen nagy sikere a színháznak és elnyomjuk, ez súlyos hiba és lehetetlenség, hogy ilyesmi előfordul”, de ezzel a hozzászólásával nem sikerül lecsillapítania a többieket.
      Először Pásztor János szidja, majd Mészáros elvtárs már éles kirohanást intéz ellene: „Nagyon becsüljük Bessenyei elvtársat, mint művészt, de hogy emberileg mindent megengedjen magának, azt túlzásnak tartom. Egy-két alkalommal el lehet ilyesmit nézni, de végül keményen kell kezelni. A vele szembeni engedékenység adja meg az alapot arra, hogy destruáljon.”
      Márky Géza – akivel Feri még Szegeden játszott –, aki az államosítás után előbb vidéki színházigazgató, majd 1951-től 1956-ig hol a Nemzeti színésze és párttitkára, hol a Népművelési Minisztérium vezető tisztviselője (hogy majd pályáját 1956-tól a József Attila Színházban végezze be egyszerű tagként), egyébként pedig harmad-osztályú színész, ilyeneket állít: „Azt mondják (m. m. a tagság), hogy azóta ugrottak egymásnak a színészek, mióta Bessenyei ide betette a lábát. Azt mondják, hogy Timárt 15 évre ítélték volna azokért a kijelentésekért, melyeket Bessenyei mond el.”
      Pásztor János: „Nem csak Bessenyei izgat, hanem más is. Ő előtérbe van tolva, és Szörényi Éva és Lukács Margit hozzáállása az együttműködést nem javítja, hanem rontja.”
      Tompa Sándor javítani akarva a helyzeten azt bizonygatja, hogy „a hibák gyökere a színészek fáradtságában rejlik. Bessenyeit is meg lehetne fékezni, ha nem volna olyan fáradt”.
      Mészáros elvtárs (miután Mészáros Ágit és Tőkés Annát is megbírálta) így zárja a vitát: „Bessenyei elvtársat be fogja hívni a Pártbizottság és beszélni fog vele. .. Bessenyei elvtárssal szemben pártfegyelmit kellene tartani, mert destruál és semmi tünete nincs annak, hogy ragaszkodik a párthoz. A csúcsvezetőség hívja be és keményen mondja meg hibáit, Bessenyei elvtárs mondja el a problémáit, amiket tisztázni lehetne vele. Nem kell kizárni a pártból, de érezze, hogy a párttagság nem azonos a színház tagságával.” És még egy mondat, ami mutatja, hogy a párt felette áll a színház igazgatóságának: „Az igazgató működésével komolyabban kell a vezetőségnek foglalkozni.”

Úgy tűnik azonban, hogy nem csak Bessenyei Ferenc, de Major Tamás sem szerette túlságosan, ha a színház ügyeiben a helyi „kis” pártvezetők dirigálnak, mert a jegyzőkönyvek tanúsága szerint minden maradt a régiben.
      Az 1955. február 2-i taggyűlésen Major megint csak ennyit hajlandó foglalkozni a „Bessenyei üggyel”: „Mostani műsorunknak egyik legnagyobb hibája, hogy úgy néz ki, mintha Bessenyei elvtárs megbukott volna az Othelloban, mert az Othello nincs rajta a műsoron. Ez lehetetlenség és jó példa arra, hogyan lehet egy sikert meggátolni.”

Az 1955. május 23-i ülésen Marton Endre még veszélyesebben megy neki Ferinek: „Amit Bessenyei Ferenc csinál, az anarchizmus, cinizmus. Támasza a színháznak, de destruktív. Bessenyei méltó elismerést kapott az országtól, mégis nagyhangú. A (párt)vezetőségi tagoknak, ha kedvük van, bejönnek, ha nincs kedvük, elkerülik a pártirodát. Igaz, hogy a próbákon komoly népnevelő munkát végzünk, és ez nem múlik el nyomtalanul. Fent folyik a munka, de a Härtinél (azaz a színház büféjében), ahol politizálgatnak, ott nem vagyunk sehol.”
      Marton Endre kommunista, párthű hevülete, úgy tűnik, ezután sem csillapszik, mert egy évvel később, az 1956. március 13-i ülésen, amikor már ő a színház párttitkára, sőt – Gellért Endre távollétében (aki február 26-án két hónapra Kínába utazik) – a színház újonnan (március 8-án) kinevezett második főrendezője (nyilván töretlen, az előzőekből megismert párthűségének köszönhetően), még keményebben támad: „A 22-i vezetőségi ülésen Major elvtárssal meg kell beszélni Bessenyei elvtárs ügyét. Ha Major elvtárs törvényszék elé viszi Bessenyei legutóbbi ügyét, a pártvezetőségnek ott jelen kell lenni. Meg kell rendszabályozni, hogy érezze azt, hogy társadalomban él. Ezt a kérdést elsősorban Major elvtársnak kell letárgyalni, és ha erről Major elvtársat meg tudjuk győzni, be kell hívatni Bessenyeit. Meg kell magyarázni Bessenyeinek, hogy magatartása ellen tiltakozunk. Legutóbb velem szemben is olyan lehetetlen módon viselkedett, hogyha azért elégtételt veszek, ma már nem vagyok a színház tagja. Nagyon megbecsülöm Bessenyeit mint művészt, ha jónak tartom, de ez nem mindig van így, mert a Tragédiát majdnem megbuktatta. Major elvtársnak tudni kell, hogy ez nem mehet így tovább.”
      Pongrácz Gabriella a párt szervezőtitkára Marton kirohanására így reagál: „Bessenyeivel kapcsolatban ezek nem először hangzanak el, a pártvezetőségi ülésen sokszor volt erről szó. Az a véleményem és javaslatom, hogy amennyiben ebben az esetben nem történik hathatós intézkedés, a vezetőségnek joga van a felsőbb pártszervezetekhez fordulni és segítséget kérni.”
      Marton Endre válasza: „Meg kell kérdezni Major elvtársat, hogy óhajt-e rendkívüli törvényszéket összehívni (Bessenyei ügyében). A törvényszék eredményétől függően hívjuk a vezetőség elé, és ha így sem tudunk eredményre jutni, akkor felmegyünk Kovács István elvtárshoz (a budapesti Pártbizottság keményvonalas első titkárához, aki az 56-os forradalom leverésére alakult katonai bizottság, majd a Moszkvába menekülő csoport tagja), hogy beszéljen vele.” Az ülés „megbízza Marton és Pongrácz elvtársakat, hogy Bessenyei ügyét Major elvtárssal 24 órán belül beszéljék meg”.

A színház pártvezetősége szerint tehát Bessenyei Ferenc anarchista, destruktív, nem ragaszkodik a párthoz, vagyis „ellenség”, akit legkevesebb, hogy fegyelmi elé kell állítani. Ezek után azt kell megvizsgálni, valójában mi is volt az, amivel nem értett egyet Bessenyei Ferenc ebben az időben, ami ellen „renitens” viselkedésével tiltakozott?

E kérdés pontos megválaszolásához nagy segítséget nyújtanak Bessenyei Ferenc saját szavai, melyek az 1955. november 17-én, a Nemzeti Színházban tartott MDP művészeti alapszervezeti taggyűlésen elhangzott felszólalásából valók: „Számtalan esetben felvetettük, hogy ilyen tervet nem lehet ilyen társulattal teljesíteni. Évek óta mondjuk, hogy törődjenek velünk és oda sem figyel senki. Az államnak és a pártnak fogalma sincs a mi küzdel-meinkről. A státusrendszernek sok áldásos pontja van, de ugyanakkor az az eredmény, hogy 20 ember dolgozik 80 helyett. Profilt követelnek, újat és újat és nincs színész. Ezekből az emberekből nem lehet többet kivenni. Mindig tolják felfelé a mércét és mi cilinderben szaladgálunk alatta, mert, nem is látjuk már meg. Többször alá kell húzni, hogy hallgassanak meg bennünket. Építsük ki a kapcsolatot a Központi Vezetőséggel, ne egymás ellen dolgozzunk, hanem egymásért. Vesszen, aki ellenforradalmat akar csinálni a színházban, mi okosabban akarunk dolgozni. Van egy tervünk és az rossz, mert kizárt dolog, hogy azt teljesíteni tudjuk. A Munka Törvénykönyvben benne van a prémium, amit évek óta nem látunk. Elmondunk mindent okosan és szépen, ordítunk is, de nem hallgatnak meg bennünket. A minisztériumban másfélezer emberből nem adódik egy, aki ránk figyeljen. Simó elvtárssal beszélgettem, akinek fogalma sincs arról, hogy nálunk milyen erőfeszítések vannak. Milyen küzdelmet jelent az, hogy megszólaljon egy új magyar író. Támogatni kellene, mellé állni, de félretolják őket. Egész életünk központi kérdése a tiszta, nagyszerű ember. De nem tudom, hogy kit szeressek, mert egyszer ezt kell szeretnem, azt kell utálnom és nem tudom, miért, nem tudom, kit. Hogyan szabad például, Madáchról így nyilatkozni? Ez olyan, mintha Oroszországban Puskint betiltanák. Miért van ez? Magyarázzák meg. Mikor készültünk a Tragédiára, mellénk álltak. Utána az összes erőfeszítéseinket tönkretették. Durr! Bunkó a fejre! Mintha az alulról jövő kritikának semmi jelentősége nem volna, nem is figyelnek ránk. Nyolc évbe került, míg a műszakiak fizetésének rendezése megtörtént. Kerestük a hibákat és most végre megoldódott. De ha ez a segítés, amiről Major elvtárs beszél (Gerő elvtárs megígérte, hogy a Tragédiáért járó plusz költségeket két év után végre ki fogják fizetni), szintén 8 év múlva fog megtörténni, akkorára, öregek leszünk, elfáradunk. A jobb munka érdekében törődni kell egymással. Nem tudjuk, hol az az ember, aki akadályoz bennünket. Szeretnénk jól csinálni dolgainkat és nem kapunk hozzá semmiféle segítséget.”

Ez a szenvedélyes, igazi „bessenyeis” kirohanás egyszerre több sérelmet is felsorol. Ezek közül az egyik arról szól, hogy a színházakra felülről kényszerítik rá a műsortervet és egyéb a tudatos színházi munkát gátló határozatat, amelyet a minisztérium hozzá nem értő tisztviselői dolgoznak ki a felsőbb pártérdekekre és utasításokra hivatkozva.
      Dr. Magyar Bálint – 1955-ig a Nemzeti Színház főtitkára – a Nemzeti Színház 1945-55-ig tartó munkáját feldolgozó kandidátusi dolgozatában az 1953 körül lezajlott személycseréket tárgyalva így jellemezte e tisztviselőket: „Csak az erős egyéniségek kerültek félre az útból, a hajlékonyak megmaradtak a szél irányában, igaz, hogy egyszer már nagynehezen megszerzett hitelüket lassan elvesztették.”
      Bár Magyar Bálint e mondatában – dolgozatának 645. oldalán – nem említ neveket, nyilvánvaló kikre gondol: az „erős egyéniség” alatt elsősorban Révai Józsefre (1898-1959) – akit az 597. oldalon még megnevesített –, aki bármekkora kommunista is volt, a színházat szerette és értette, és akit 1953. július 4-én mégis leváltottak népművelési miniszteri tisztségéből. Az ő személyét, irányítását Major is készségesen elfogadta, a levelekből úgy tűnik Major tisztelte Révait (a visszaemlékezők véleménye szerint viszont ez fordítva nem állt fenn, még akkor sem, amikor 1951-ben, a Major ellen – a vezető kommunisták, többek között Horvai István, Gábor Miklós, Ladányi Ferenc részéről – indított össztűzben egyszemélyes döntéssel nem engedte Majort leváltani a Nemzeti éléről). Révait azonban 1953. július 4-én leváltották, míg a „hajlékonyak” maradtak, akik alatt Magyar Bálint elsősorban nyilván Kende Istvánra, Nyerges Ágnesre, Ibos Ferencre és Kublin Jánosra gondolhatott, akikkel a színházak vezetői, igazgatói és főtitkárai napi összeköttetésben álltak, akiktől az utasításokat kapták, és akiknek a jelentéseket írniuk kellett.

Hiába hulltak porba a fejek a különböző pártkongresszusok után, Kende István (1917-1988) például 1949-től egészen 1956-ig a minisztériumban maradt főosztályvezetőként (mely posztról 19955 augusztusában ugyan leváltják), sőt 1956-ban még miniszterhelyettesi rangra is emelkedett (ennek a miniszterhelyettesi beosztásnak a levéltárban semmilyen nyoma nincs; ez csak a Kende-életrajzokban olvasható, de máshol sehol nem szereplő adat). Csak a forradalom után került ki onnan, hogy ezután különböző egyetemeken folytassa töretlenül pályáját.
      De ha már ennyi szó esik Kende Istvánról, akit a színházakban mindenki egyértelműen a szakma legfőbb ellenségének tartott, álljon itt róla egy, az interneten talált bővebb ismertetés is: Kende István (Máramarossziget, 1917. március 13. – Budapest, 1988. november 13.): történész, egyetemi tanár, a tudományok doktora (1976); 1935-ben érettségizett, majd Párizsban folytatta tanulmányait a Hautes Études Commerciales-ben. 1937-ben hazatért, három évig magántisztviselőként, 1940-44-ig lakatosként dolgozott. (A minisztérium irataiban a „szakképzettsége” rovatban: egyedül „lakatos” szerepel.) A II. világháború alatt fegyveres ellenálló csoportot vezetett Budapesten. 1945-ben az ifjúsági szövetség titkára, 1946-49-ben az MKP Központ agitációs-propaganda osztályának munkatársa volt. 1949-55-ben a Népművelési Minisztérium főosztályvezetője. 1956-ban rövid ideig művelődésügyi miniszterhelyettes volt (ez az, amiről semmilyen adat nem szerepel a Levéltárban). 1957-60-ban a Népszabadság című lapnál rovatvezetőként dolgozott. 1960-ban a Külügyminisztériumba került, ahol tanácsosi minőségben dolgozott három évig. 1963-tól nyugdíjba vonulásáig, 1977-ig a Közgazdaságtudományi Egyetem Nemzetközi Tanszékén tanszékvezető helyettesként működött. Emellett oktatott a Budapesti Műszaki Egyetemen és az MSZMP Főiskolán.

Ibos Ferenc (1922-1990) 1954-től 1958-ig a Népművelési Minisztérium színházi főosztályának helyettes vezetője, sőt 1956-ban a minisztérium Forradalmi Bizottságának tagja volt. Ő nemcsak tanít ezután, de különböző sajtóorgánumok igazgatói posztjain meghatározóként benne marad a társadalmi és művészeti élet irányításában is. Róla saját elvtársai adnak negatív véleményt az MDP KV Tudományos és Kulturális Osztályának adott „szigorúan bizalmas” feljegyzéseikben. A budapesti Pártbizottság első emberének, Kovács Istvánnak szóló jelentésben egy Kurucz nevű elvtárs a József Attila Színházban 1955 végén lezajlott botránnyal kapcsolatban 1956 elején ilyeneket ír: „Véleményünk szerint Ibos elvtársnak semmiképpen nem szabad a minisztériumban maradnia, hanem éppen az utóbbi önkényes cselekedete miatt fegyelmi úton kell onnan távoznia.” Kazán István pedig (olyan nagysikerű színházi előadások, mint a Becket, a Kaktusz virága későbbi rendezője) Andics Erzsébetnek egy-két hónappal később ezt írja: „Mindenki előtt világos, hogy Ibos elvtárs személye a Színházi Főosztály vezetésére nem alkalmas.”
      Kublin János a Magyar Színház anyagbeszerzőjeként kezdte színházi pályafutását, majd mint Gáspár Margit protezsáltja egyre magasabb szintről intézte a művelődés gazdasági ügyeit, ő lett a Színházak Központi Gazdasági és Műszaki Igazgatóságának a vezetője. 1956-ban feleségével együtt disszidált, és fotósként hírnevet szerzett öccse nyomdokaiba lépve, maga is reklámfotós lett. E pályán – különösen öccse korai halála után – ő is sokra vitte, majd idős korában hazatért Magyarországra.
      Nyerges Ágnes (1920-1988) eredetileg táncosnő, majd balettmester, 1946-tól pedig főállású pártmunkás, 1949-1954-ben a Népművelési Minisztérium színházi főosztályának tisztviselője, 1954-1957-ben a Színház és Mozi hetilap munkatársa, majd haláláig különböző lapok munkatársa (és több gasztronómiai könyv szerzője). Mint a Színház és Mozi lap újságírója, 1954. november 12-én elismerő kritikát ír a Vidám Színpadnak egy olyan darabjáról, amely az állami vezetésben tapasztalható hibákat pellengérezi ki. Magyar Bálint ezzel kapcsolatban ezt írja: „A kritika írója röviddel előbb még a Népművelési Minisztérium tisztviselője volt, és az ő hatáskörébe tartozott a Nemzeti Színház ügyeinek intézése. A színházban úgy érezték, hogy ez az ügyintézés kissé szigorú volt és a felsőbb szempontoknak hajthatatlan (és a mi színházunknál fontos: humortalan) érvényesítéséből állt. Meglepőnek és egyben kiábrándítónak hatott ez a gyors fellélegzés éppen az illető részéről, ami persze csak az érdekeltek, a Nemzeti Színház tagjai között keltett feltűnést.”
      Csak érdekességképpen álljon itt még néhány minisztériumi alkalmazott személyi adata, olyanoké, akik mint a Színházi Főosztály munkatársai, a színházak napi életébe korlátlanul beleszólhattak, az igazgatóknak utasításokat adhattak. Pánczél Pál (1952-ben osztályvezető) eredeti foglalkozása: géplakatos, apjáé szíjgyártó segédmunkás; Molnár József apja paraszt, saját eredeti foglalkozása: munkás; Erdős Lászlóné, szakképzettsége női szabó és szűcs; Hlatky Jánosné, ő is, apja is eredetileg munkás. De azért elvétve akadtak a Főosztálynak színész (Szlovák László, Márky Géza) és tanár (Debreceni Ferenc, Ganzler Géza) végzettségű hivatalnokai is. (Ezek a személyi adatok a Népművelési Minisztérium levéltári anyagában a 158-as dobozban találhatók, abban az iratban, melyet a „Népművelési Minisztérium vizsgaköteles stúdió hallgatói”-ról állítottak ki. Ez volt az az időszak, amikor a színházakban is minden olyan színésznek, akinek nem volt befejezett színiiskolai végzettsége, stúdióoktatáson kellett részt vennie, majd vizsgáznia.)

Dr. Magyar Bálint Révai Józseffel kapcsolatban ezt írja: „Révai József lemondása a Népművelési Minisztérium vezetéséről igen feltűnő momentum volt a szakmabeliek részére. A Párt vezető ideológusának számított, akinek elgondolása szerint szervezték meg a minisztériumot, a magyar kultúra irányításának csúcsszervét. A színházi közvélemény, mely mindig igen hajlik hangulati impressziókra, nagyra tartotta, tisztelte határozottságát, világos okfejtéseit, és ha a lényeget illetően nem is mindenben értett vele egyet (egyes új magyar darabok jelentőségének túlbecsülése, a modern nyugati drámairodalom teljes visszaszorítása), reálisan elfogadta mint irányító tényezőt és alkalmazkodott hozzá. Nem utolsó sorban azért, mert Révai József a színházak ügyeiben teljesen járatos volt, azokat szeretettel és hozzáértéssel kezelte. Az utána következő időben a színházak ismét másodsorba szorultak vissza, de az elsőrendű kérdésként kezelt irodalom terén sem hangzottak el megnyugtató, világos állásfoglalások. A különféle hivatalos megnyilatkozások, határozatok szakmai kommentárjai jórészt ellentmondtak egymásnak, másrészt viszont a kommentátor igyekezett azokat saját álláspontja szerint magyarázni. Az eredmény eleinte tisztázatlanság volt, később zűrzavar. Az 1954-1955-ös évek a tájékozatlanságok jegyében teltek el. A konkrét, határozott, elvi kijelentéseket többnyire többféleképpen magyarázható általánosságok helyettesítették.”
      Kende Istvántól pedig – fentebb idézett megállapítását mintegy alátámasztandó – azt a tanulmányt idézi, amelyet a főosztályvezető az 1955. március 9-i párthatározat kapcsán a Színház- és Filmművészet hasábjain jelentetett meg „Színművészetünk a márciusi párthatározat tükrében” címmel: „Kötelességünk a nép hibáit bírálni, de a nép álláspontjáról a pártfogó és nevelő érzéseinek minden melegségével kell beszélnünk. Ha viszont ugyanazt a támadó stílust használnánk elvtársinkkal szemben, mint amilyent az ellenséggel szemben alkalmazunk, akkor átpártolnánk az ellenség oldalára. A színházi terület ideológiai terület. Itt is szép számmal találhatunk jobboldali jelenségeket. A pártosság, a pártirányítás szükségességének tagadása, a pártvezetés gyengítésére irányuló minden hadjárat nem egyéb, mint palást a pártellenesség, vezetésellenesség, a spontaneitás elvének bújtatására. A kritika ürügyén nem egyszer a legféktelenebb kispolgári hang kapott lábra. Erre lehetőséget adott, hogy a minisztérium és a főosztály elkövetett irányítási hibákat, de egyben lehetőséget adott arra is, hogy ezek a hibák fogantyúként szerepelhessenek a legkülönbözőbb ellenséges nézetek számára.”

E sorokat olvasva, könnyebb megérteni azt a tiltakozást, ami a színházat komolyan vevő művészek részéről a felsőbb vezetés ellen megnyilvánult. Bessenyei Ferenc kirohanásaival, szűnni nem akaró morgolódásaival az ellen ágált, hogy a párt hozzá nem értő tisztviselői a színház és a művészek munkájába beleszóljon, azt irányítsa, felülbírálja. Egyszóval, hogy mindent, a színre adható darabokat, a heti, havi, évi műsortervet, a fizetést, a jutalmakat, ezek kifizetésének módját, idejét, de ezeknél sokkal apróbb ügyeket is a párt hivatalnokai írjanak elő, felügyeljenek.

A Nemzeti Színház 1953. szeptember 24-én (tehát már Révai menesztése után) tartott igazgatósági üléséről készült jegyzőkönyv tanúságai szerint Gellért Endre Kende István jelenlétében így kezdte felszólalását: „Ha meg akarom határozni a Nemzeti Színház és Kende elvtárs közötti kapcsolatot, azt kell mondanom, hogy áldatlan volt és pontosan a szeretetlenség jegyében zajlott le. Kende elvtárs nem szerette a Nemzeti Színházat, mi sem szerettük Kende elvtársat. Meg kell nézni, hogy egy ilyen érzelmi kapcsolatnak vannak-e tárgyi bizonyítékai. Vannak.” És utána felsorolja a orvoslás nélkül maradt bajokat. Kende elvtárs „javulást” fogad, és a következő bejelentéssel búcsúzik: „A főosztály előadója a jövőben köteles minden hónapban egyszer úgy kijönni a színházba, hogy hozzá bárki bemehessen és problémáit bárki elmondhassa és intézkedést kérhet.” Ettől kezdve egy ideig valóban voltak ilyen „színházi fogadóórák”, az előző oldalon – élete 1950-1963 – már volt róluk szó.)
      E felszólalásokból az is kiderül, hogy Kende István azért jött el erre az ülésre, hogy javítsanak a közte és a színház között kialakult áldatlan kapcsolaton. Ezt megelőzően Kende elvtárs neve a színház vezetőségi ülésein ilyen mondatokban hangzottak el: „Kende elvtárs felhívta Major elvtársat, hogy vegyük le a Tűzkeresztséget, mert politikailag káros.” – „Kende elvtárs kijelentette, hogy a Fáklyalángot nem lehet előadni, mert az nem Kossuth próbája, hanem Görgey próbája.” – Kende elvtárs felszólította Major elvtársat, hogy „jelentsen a színházhoz beosztott előadókról!” (Major nem jelent, amiért újabb figyelmeztetést kap.) A viszony javulásából sajnos semmi nem lett, sőt, Kende Istvánnak a Nemzeti Színház helyzetéről a párt legfelsőbb vezetésének adott beszámolói azt igazolják, hogy – ha egyáltalán lehet – ezután még jobban utálta a Nemzeti Színházat.

A helyzet – mely ha nem egy komoly színházról lenne szó, egyszerűen csak komikus lenne – bemutatására kiválóan alkalmas a következő két levél, melyet a színház a minisztériumtól kap – az elsőt dr. Balázs István aláírásával: „Jelentése alapján megállapítottam, hogy írógép állománya 8 db. Ugyanakkor az intézmény költségvetésileg engedélyezett gépírónői létszámkerete 4 fő. Mutatkozó írógép felesleg 4 db. Ezért a gépírónők létszámát meghaladó írógépeket zárolom.”
      És a második dr. Márffy Albin aláírással: „A színházi és filmgyári állandó segédszínészek részére, kiknek fizetése az 1500 Ft-os átlagon alul van: lemaszkírozáshoz havonta 1 db 10 dekás mosószappant és kéthavonkint 5-7 dkg védőkenőcsöt, krémet kell kiadni. Minden korábbi tisztítószer kiadását meg kell szüntetni.”

E levelezéseket olvasva úgy tűnik módosítani kell Magyar Bálint fent közölt kijelentésének egy részét – miszerint e tisztviselők „egyszer már nagynehezen megszerezték hitelüket” –, mert ezeknek az embereknek a Nemzeti Színház vezetői és művészei előtt soha nem volt hitelük. A kutatás legszórakoztatóbb része azoknak az e korszakból származó leveleknek az olvasása, melyeket a színház igazgatója vagy főtitkára válaszol a minisztérium különböző szintjeiről érkező utasításokra. Túlzás nélkül mondhatom, hogy nem találtam egyetlen olyan levelet sem – legalábbis ebből a korból, Major igazgatása idejéből –, amelyben a színház ne ellenkezne, vagy legalábbis ne tenné burkoltan nevetségessé az utasítások aláíróját, szerzőjét. Ez olyannyira általános viselkedés, hogy az ember hajlamos elfelejteni, ezek a visszafeleselgetések a „sötét” 50-es években történtek. Nyoma sincs bennük a félelemnek, meghunyászkodásnak, inkább támadnak, követelnek, illetve gúnyolnak – ellentétben az 1960-as évek közepétől kezdődő levelek hangnemével.
      Óhatatlanul felmerül a kérdés, egyáltalán, hogyan engedhették ezt meg maguknak, illetve hogyan úszhatta meg mindezt Major Tamás büntetlenül annyi éven keresztül? Kállai Ferenc a róla szóló könyvben a riporter kérdésére, „Védett helyzetet jelentett a Nemzetiben dolgozni?” válaszolva, így jellemzi ezt a kort: „Védett volt, ugyanakkor kemény helytállást követelt. Major dirigálta a politikát is és meghatározta a színház belső hangulatát. (Major) igen nagy befolyással volt a hatalomra. Major védelmet biztosított a Nemzetinek. Major mesterien tudott lavírozni.” Majd egy nagyon fontos megállapítást tett, ami a Majorról alkotott képet a mai napig meghatározza: „Csak mert hatalma volt, mindenki, akit nem karolt fel, a legrosszabbat feltételezte róla.”

A jegyzőkönyveket vizsgálva, úgy tűnik, Majornak közel nem volt akkora hatalma, mint amekkorát feltételeznek róla. A „lavírozni tudás” volt inkább jellemző rá. Mert a parancsokat teljesítette, de nem szó nélkül. És ha a parancsok ellenére voltak, akkor, bár első pillanatban meghajolt előttük, de az első adandó alkalommal „visszacsinálta” őket. Erre jó példa Lukács Margit esete (bár számtalan ehhez hasonlót lehetne felsorolni). Lukács Margitot szó nélkül tette ki a színházból (1948-ban, a Czinka Panna balladája után), amikor a felsőbb politika ezt követelte tőle, de két év múlva, mikor elült a botrány, azonnal visszahozta. Majornál a minőség és – úgy tűnik –, csak a minőség számított. Érzései, ha voltak, egyáltalán nem zavarták döntéseiben, gátlásai pedig – úgy tűnik – egyáltalán nem voltak. Akiket művészileg sokra tartott, azokat a végsőkig védelmezte, akiket művészileg nem becsült, azok hiába voltak politikai harcostársai (például Baló Elemér, a nagy kommunista, aki állandóan szidta Majort, hogy nem ad neki szerepeket), ha kényszer alatt fel is vette őket a Nemzeti társulatába, komoly szerepet játszani nem engedte őket. Ha művészi ízlésének valaki már nem felelt meg, akkor lehetett az illető korábbi kebelbarátja – mint például Ungvári László, Várkonyi Zoltán, Gobbi Hilda és sajnos, 1962-től Bessenyei Ferenc –, többé nem foglalkozott vele.

Major viselkedésére gyönyörű példa egy levele, melyet Kublin Jánosnak (a későbbi disszidens világhírű fotósnak), a Színházak Központi Gazdasági és Műszaki Igazgatósága vezetőjének írt, aki közölte vele, hogy egy Maros Lajosné nevű hölgyet 2000 Ft-os fizetéssel 1956. január elsejétől a színház pénzügyi vezetői munkakörébe helyezett: „A 2000 Ft-t elfogadom, de kiadtam az utasítást a színház portásának, hogy az illetőt ne engedje be a színházba, különös tekintettel arra a minősíthetetlen eljárásra, hogy ezt velem előzőleg nem beszélték meg.”
      És egy másik levél, amelyet nem sokkal később Major Both Bélának, aki ekkor éppen a színházi főosztály vezetője, küld szintén Kublinról a színészek pendlizésével kapcsolatban: „Felvetettük Kublin elvtárs előtt, aki mereven elzárkózott a kifizetés elől. Mások nem vetették fel és nyugodtan fizetnek. Tekintettel arra, hogy az ügyet bántónak és egy nyilvánvaló bürokratikus tévedésből eredő kellemetlenségnek érzem, kérem, hogy színészeinknek a pendlit vasárnap is fizethessük.”

Köszönhetően a levéltárakban őrzött anyag hozzáférhetőségének, illetve annak a ténynek, hogy ez az időszak számos kutatót érdekel, akik rendre jelentetik meg vizsgálódásuk eredményeit, az e korról szóló dokumentumok száma hatalmasra duzzadt. De akármennyit is néz át belőlük az ember, csak azt látja, amit Bessenyei Ferenc a fenti kirohanásában elpanaszolt, és amit Dr. Magyar Bálinttól Révai József menesztésével kapcsolatban idéztem: A színházak ügye a hozzá nem értő, kicsinyes, mondhatnám úgy is, ostoba, szűklátókörű és az éppen aktuális hatalmat szolgalelkűen kiszolgálók kezében volt. Mondhatnánk persze, hogy ez minden korban így volt, van és lesz. Pár különbség azonban létezik az akkori és a későbbi, például mostani helyzet között: az 1950-es években a színházat még olyan emberek „csinálták”, akik nem csak szerették, de kiválóan értettek is hozzá, elsőrangú színházi szakemberek, művészek voltak. A Nemzeti Színház ebben az időben élte fénykorát, ezt egyébként még a minisztérium munkatársai, köztük az állandóan a Nemzeti ellen áskálódó Kende István is kénytelen elismerni.
      Másodszor, a színészek nagy része komolyan hitt abban, hogy az állam, a „Párt” ugyanazt akarja, amit ők: színvonalas kultúrát, jó színházat. A mai újságírók által annyiszor feltett kérdésnek: „Hogyan voltatok képesek azokban a rossz szocialista darabokban játszani?”, vagy: „Hogyan voltatok képesek hinni az akkori jelszavakban?”, vagy: „Hogyan hihetett, dolgozhatott valaki egy ilyen célért, mint például »a Nemzeti Színház legfőbb célja, hogy részt vegyen abban a nevelő munkában, amely az új szocialista embertípus kialakítására törekszik«” (mely kijelentés „A Nemzeti Színház és Magyar Színház műsorterve az 1951/52-es évadra” című előadás első mondataként hangzott el), nincs semmi értelme addig, amíg meg nem vizsgáljuk, illetve meg nem értjük azon művészek lelkivilágát, akik e kor kulturális életében a vezető szerepet játszották.

Bessenyei Ferenc például nem csak „kényszerből”, vagy nemtörődömségből, vagy automatikusan lett párttag, hanem meggyőződésből is. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a pártnak a népnevelést, a kultúrát, a művelődést érintő jelszavai, célkitűzései egész életére döntő hatást gyakoroltak, azokat élete végéig hangoztatta, azok mellett élete végéig kitartott. Tehát Bessenyei Ferenc nem csak e jelszavak igazságában, hanem az e jelek mögötti szándék valódiságában is hitt – az elején biztosan, de valószínűleg csak Révai leváltásáig. Ezért nem okozott számára problémát a pártba való belépés. A gondok akkor kezdődtek, amikor rájött, hogy a szépen hangzó jelszavak mögött nincs komoly szándék, sőt, a kisebb, de döntő helyzetben levő pártfunkcionáriusoknak csak a hatalomban való maradás a fontos, nem pedig az ország, a színházak, a népművelés sorsa.
     Bessenyei Ferenc az 1952-es év második felében lett párttag, a Fáklyaláng fergeteges sikerű bemutatója körül. Az a feltevés, hogy a Nemzeti Színház vezető művészeinek kötelező volt a párttagság, nem egészen állja meg a helyét: bizonyíték erre a színészek közül Lukács Margit, aki soha nem lépett be a pártba, vagy a színház főrendezője Gellért Endre, aki haláláig „pártonkívüli bolsevik” maradt. Hogy Bessenyei Ferenc mégis belépett a pártba, annak csak egyik oka az a vélekedése, melyet Deák Attilával beszélgetve 1987-ben mondott el, miszerint szerinte belülről, tagként jobban lehet hatni egy szervezet munkájára, mint kívülről, a másik, a fontosabb valószínűleg az, hogy ő hitt is abban, eleinte egészen biztosan, hogy a párt ennek a népnek „jót” akar. Feri nyilván 1953-ban is úgy gondolta, hogy olyan sikerekkel a háta mögött, mint Az ozorai példa, a Ványa bácsi, de különösen a Fáklyaláng, segíthet a színház helyzetén, ha a párton belül is elmondhatja azokat a problémákat, amikkel naponta meg kellett küzdeniük: a Színházi Főosztály színházzal szembeni ellenséges magatartása, a színészeknek a túl sok előadás és bemutató miatti túlterheltsége, az Operettszínházhoz és Operához képest jelentősen alacsonyabb bérek, a Színházi Főosztálynak a műsortervbe való állandó beavatkozása.

Hogy Bessenyei Ferenc egész életére, művészi hitvallására mélyen hatott az a pártideológusok által megfogalmazott követelmény, miszerint a művészeknek „népnevelő” munkát kell végezniük, a napnál világosabb. Nem létezik egyetlen olyan Bessenyei-interjú, riport sem, amiben ezt ne hangoztatta volna. Egész élete, egész munkássága arról tanúskodik, mennyire komolyan vette ezt az elvet. A sajtó oldalon megtalálható Pálfy G. Istvánnak Bessenyei Ferenccel 1981-ben folytatott beszélgetése, mely az egyik leghíresebb Bessenyei interjú lett, és szinte mindazt tartalmazza, amit Bessenyei Ferenc a színházról vallott. A beszélgetés „A színház: ennek a népnek a szolgálata” címmel jelent meg és annak idején óriási vihart kavart. Ebből való Feri következő mondata, amit ars poeticájának is nevezhetünk: „A magyar színház ennek a népnek a szolgálata. Lehet, hogy némelyek fülében őrültségnek hangzik ma már népszolgálatot emlegetni, de én nem tudok mást elképzelni. Ha a színész egy néptanító erkölcsi színvonalára felküzdi magát, már nem élt hiába.”
      Hogy Feri már 1950 előtt is így gondolkodott-e a színházról vagy sem, nem tudni biztosan. De hogy attól kezdve, hogy a Nemzetiben 1950 szeptemberében el kezdett játszani, ezt így gondolta, egészen bizonyos. És eleinte azt is hitte, hogy a „Párt” az általa meghirdetett programon és a művészektől elvárt „népnevelés” alatt szintén azt gondolja, amit ő és vele együtt a legjobbak. Hogy a párt funkcionáriusai is azt tartják jó színháznak, amit ők, hiszen a különböző szemináriumokon, üléseken, kongresszusokon a párt mindig a „népnevelés” fontosságát hajtogatta nekik. Bessenyei és művésztársai „azt tartottuk jó művészetnek, amely az embert önnön méltóságára ébreszti rá. Amely azt tudatosítja, hogy ember, te több vagy a sorsodnál. Tisztább, okosabb, nagyszerűbb, szeretetre méltóbb és többre érdemes, mint a mai sorsod. A legjobbat működtesd magadból, különben elsöpör az élet! Mióta művészet van a világon, ez a biztatás a dolga.” Eleinte nem tudták, hogy a párt „népnevelés” alatt egészen mást ért.
      Ezért fordulhatott elő, hogy 1953 elején Feri már a színház pártvezetőségének agilis tagja, aminek a párt nagyon örül. Addig ugyanis azt panaszolták, hogy a pártvezetőség művész-tagjainak – szerény művészi képességük miatt – nincs hitelük a tagok előtt. Az Agit. Prop. Osztály 1953. március 3-én viszont már erről számol be „szigorúan bizalmas” jelentésében: „A vezetőség színész tagjai szakmailag képzettek, a színház dolgozói között megvan a megfelelő tekintélyük. Különösen vonatkozik ez Bessenyei elvtársra, aki harcos magatartást tanúsít, a hiányosságokat bátran felveti, lelkiismeretesen foglalkozik a stúdió órákon a fiatal színészek nevelésével.” (A jelentésnek Ferire vonatkozó dőltbetűs része aláhúzva szerepel; nyilván a dokumentumot a felsőbb vezetőknek beterjesztő elvtárs ilyen módon jelölte meg a fontosabb részeket.) Ferit ekkor még Gábor Miklós – aki pedig annyira elvhű kommunista volt, hogy ideje nagy részét a szerinte „pártellenes” Major és pártonkívüli Gellért elleni harcra fordította, és minden felszólalását Rákosi és Sztálin idézetekkel kezdte és végezte – is megdicsérte és harcostársának tekintette.

De ez a „békés” időszak pár hónapig tartott csupán. Ennek természetesen elsősorban az volt az oka, hogy Feri rájött, hogy a színház és az ő céljai nem azonosak a párt céljaival. Ugyanakkor visszavonulásában az is szerepet játszott, hogy a színház régi kommunista tagjai azonnal elkezdtek áskálódni ellene, a jegyzőkönyvek tanúsága szerint különösen Tompa Sándor – aki a kezdetektől buzgó párttag volt, még a délelőtti próbák és esti előadások közötti délutáni pártoktatásokra is eljárt –, kételkedik Feri „fejlődésében” és köpönyeg forgatással vádolja. (Tompa felszólalását olvasva nem árt tudni, hogy előtte a párttól Horvai István tolmácsolásában komoly bírálatot kapott az Ukrajna mezőin című szovjet darabban nyújtott alakításáért.)

„A minisztériumban másfélezer emberből nem adódik egy, aki ránk figyeljen. Simó elvtárssal beszélgettem, akinek fogalma sincs arról, hogy nálunk milyen erőfeszítések vannak. Milyen küzdelmet jelent az, hogy megszólaljon egy új magyar író. Támogatni kellene, mellé állni, de félretolják őket”, olvastuk Bessenyei fent idézett kirohanásában. Bár az eddig felsorolt okok is fontos szerepet játszottak Feri bírálataiban, de elsősorban és az idő haladtával egyre jobban a minisztériumnak a színházak műsorpolitikájába való durva beleavatkozása volt az, ami ellen Bessenyei Ferenc a továbbiakban a legjobban küzdött, ami miatt a legtöbbet morgolódott, és ami a leginkább meghatározta 1956-os viselkedését. A Fáklyaláng bemutatása után hideg zuhanyként érte, és egy életre kijózanította a párt ideológiájából az, ami a Galileivel és Az ember tragédiájával történt.
      Bessenyei Ferenc egész életében Németh Lászlót tartotta a legnagyobb magyar szellemnek, az ő gondolatait idézte, belőlük „táplálkozott”, tanult, képezte magát, fogalmazta meg „a művésznek egy nép történelméhez illő magatartását”. Németh László Galilei című drámájáról már 1953. januárjában szó van, majd augusztusban a Művészeti Tanács ülésén bejelentik, hogy „a Galilei kész”. A színház ezután többször beleveszi a következő évad műsortervébe, a minisztérium pedig először csak kihúzza, majd miután 1955 elejére végre megengedi a bemutatását, próba közben leállíttatja a munkát. A Nemzeti Színház 1945-1955 tartó időszakának „szereposztó könyvében” a Galilei az egyetlen darab, tehát 10 év alatt, a Rákosi-féle „sötét” rendszerben, amelyben a szereposztást pirossal áthúzva ez a mondat áll: „A próbák a műsorterv megváltozásával félbeszakadtak.” A könyv szerint a próbák 1955. február 7-én kezdődtek, és hat hetes próbaidőszak után maradtak félbe. (Helyette gyorsan elővették Lorca Bernarda alba háza című darabját, és Marton Endre rendezésében azt mutatták be a Katona József Színházban április 25-én. A sors különös fintora, hogy Marton Endre – Bessenyei Ferencnek e korban legnagyobb ideológiai ellenfele, Gábor Miklós mellett a párt egyik leghívebb kiszolgálója – éppen a Galilei elmaradásával jut végre egy jó darab megrendezéséhez – eddig a két főnök főleg csak a „kötelező” darabokat bízta rá –, és hogy éppen ezzel aratja első nagy sikerét, amivel egész további pályáját megalapozza.)

Az MDP 1955. április 19-i taggyűlésén Hindi Sándor ezt mondja: „Németh László darabjának nagyon örült a tagság. Bessenyeivel nem lehetett bírni, hat hétig próbáltak és a darab nem megy.” Jellemző a színészek különböző világnézetére, hogy ezt követően Ladányi Ferenc, a másik nagy kommunista emelkedik szólásra, és beszédét így kezdi: „Másik probléma, amivel foglalkozni kell, Nagy Imre elvtárs hibái, jobboldali nézetei a szocializmus építését illetően. Nagy Imre súlyos hibákat követett el, jobboldali nézetei voltak, amelyek akadályozták a szocializmus építését. Egyik alapvető jobboldali nézete az osztályharcról való lemondás, a kulákosztály elleni harc enyhítése, háttérbe szorítása.” Ha ehhez még felidézzük Gábor Miklósnak (aki hol a színház, hol a szövetség párttitkára) a színház pártvezetőségi ülésén 1953. március 19-én elhangzott szavait, miszerint „meg kell magyarázni, hogy mindenki annyit ér, amennyire a Párt és a Munkásosztály ügyét segíti, és ez azt jelenti, hogy a nagy szakmai munka mellett adott pillanatban a politikai és emberi helytállás is rendkívül fontos és gyakran fontosabb is. Ide tartozik az ellenzékeskedés és a tehetség szertelen dicsőítése”, akkor pontosan látjuk, mi az, amivel Bessenyei Ferenc nem érthetett egyet, amilyen ideológiát nem fogadhatott el, s amelynek hangoztatóival nem haladhatott tovább egyazon úton.

Ugyanakkor mind a színház vezető művészei – akik a Művészeti tanács tagjaiként 1954. november 26-án elküldték panaszos levelüket Darvas Józsefnek – , mind Bessenyei Ferenc, például fentebb idézett szenvedélyes kirohanásában, tévedett, amikor azt hitték, hogy „az államnak és a pártnak fogalma sincs a mi küzdelmeinkről … a minisztériumban másfélezer emberből nem adódik egy, aki ránk figyeljen. Simó elvtárssal beszélgettem, akinek fogalma sincs arról, hogy nálunk milyen erőfeszítések vannak”.
      Sőt, biztos, hogy amit a színészek, írók a minisztériumi hivatalnokok „packázásának”, hozzá-nemértésének tartottak, valójában a Párt felsőbb vezetőinek valódi gondolkodását, szándékát fejezte ki, tükrözte vissza. Ez a nagyobb ügyekben, tehát például a Galilei, a Tragédia esetében, egész biztosan így volt, de azért a kisebb ügyekben nem, ott a hivatalnokok kisstílűségükkel valóban maguk keserítették meg a művészek munkáját.
      Úgy tűnik, sokan 1956-ig valóban elhitték, amit a vezetők unos-untalan hangoztattak, hogy a Párt e nép igazi felemelkedését, kulturális, gazdasági, szellemi javát akarja. Ezért látták sokan a rosszul sikerült megvalósításokban csak a helyi hivatalnokok alkalmatlanságát. Tehát úgy is mondhatnánk, hogy Bessenyei Ferenc és társai, például Gellért Endre egészen biztosan, „félre lett vezetve”. Ők 1956-ig a bajok okozóit, még a fent említett nagy ügyekben is, csak Kendében és a hozzá hasonló alkalmatlan emberekben látták. Ezért írogattak, ezért követelték, hogy a legfőbb vezetők tárgyaljanak velük, mert azt hitték, ezáltal megoldhatók a problémák. Úgy is mondhatnánk, hogy naivak voltak. És még egy: sziklaszilárdan hittek abban, hogy nekik joguk van a hibákra felhívni a figyelmet, hiszen nem kívülről, hanem belülről bírálnak, és munkájukkal igazolták, hogy igaz hazafiak, nem ellenzékiek, valóban azt teszik, e népet szolgálják, ahogy a Párt követeli tőlük. Ezért voltak bátrak, ezért mertek felszólalni, tiltakozni. És ezért lesz 1956 egész életükre tragikusan kiható csalódás.

A Nemzeti Színházról a levéltárakban nemcsak a színházban keletkezett dokumentumok találhatóak meg, hanem a Népművelési Minisztérium és az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) színházzal foglalkozó iratai is. Azokból pedig egyértelműen kiderül, hogy tudtak a színházak nehéz helyzetéről, többek között Simó elvtárs is, aki maga is készített erről „Feljegyzéseket” az MDP KV (= Központi Vezetőség) Tudományos és Kulturális Osztályának, illetve ezen osztály vezetőjének, Andics Erzsébetnek. A színházban történtekről rendszeresen készültek „hangulatjelentések”, amelyek egészen Rákosiig eljutottak.
      A sűrű időközönként elkészített „A színházi dolgozók hangulatáról” című dolgozatok a következő utat járták be: először jelentettek a színházak párttitkárai, majd a minisztérium kiküldött bizalmasai, ezután az ő jelentésüket összefoglalva a minisztérium egyik magasabb beosztású elvtársa az MDP KV Tudományos és Kulturális Osztályának, ahol a beérkezett iratokat egy újabb elvtárs az osztály vezetőjének, Andics Erzsébetnek, ő pedig Rákosinak küldte. A különböző szintű feljegyzéseket olvasva, küldőjük beállítottságáról, jelleméről, intelligenciájáról is kitűnő képet lehet kapni. Úgy hogy amikor Bessenyei Ferenc arról panaszkodik, hogy a vezetők közül senki nem ismeri a problémáikat, ezzel csak azt árulja el, hogy e folyamatról nincsen fogalma. Például az 1955-ös novemberi fent idézett beszéde előtt májusban, júniusban számos ilyen feljegyzés jutott el a minisztériumba és a párthoz, hiszen „Az ember tragédiája” bemutatója körüli botrány ebben az időben érte el csúcspontját.

Az ember tragédiáját a háború után 1947. szeptemberében mutatta be először a Nemzeti Színház Both Béla rendezésében – nem nagy sikerrel. Antal Gábor Major Tamásról szóló könyvében ezzel az előadással kapcsolatban ezt írja: „Igazat kell adnunk Magyar Bálintnak, aki »Az ember tragédiája színpadi felfogása napjainkig« című tanulmányában úgy összegezi Both Béla 1947-es Tragédia-rendezését, hogy »az eredmény rögtönzés maradt, éreztetve a szándékot: az álomképeket egy egységbe összefogni, de olyan vulgarizálásokba csúszva, mint Ádámnak vörös, Lucifernek pedig zöld (nyilas) tónusú jelmezekben való szerepeltetése«.”
      A több mint hét évvel későbbi bemutatóval kapcsolatos eseményekről álljon itt elsőnek Kende István a „Színházi életünk, elsősorban a Nemzeti Színház helyzetéről” 1955. május 12-én Rákosi elvtársnak írt feljegyzéséből egy részlet (eredeti helyesírással; az itt dőlt betűvel közölt részeket az eredeti szövegben a jelentést olvasó aláhúzta): „A színház műsorpolitikájának egyik problémája a leállított Ember tragédiája és a Galilei. Az elsőnél, bár hosszas viták és elemző megbeszélések után, a Minisztérium hozzájárult az előadáshoz, legfeljebb a későbbiek során találtuk túlzott arányúnak az előadások számát; az Ember tragédiája kezdte kiszorítani a repertoár többi darabját. Műsorról való levétele a színházban igen rossz visszhangot váltott ki. Hasonló zavart okozott a Galilei próba-közbeni leállítása. Ezek az intézkedések (párosulva a Madách Színház Vihar után c. előadásának átmeneti betiltásával, amit feltétlen elhamarkodott és helytelen intézkedésnek tartok) alapvetően felkavarták a színházak, elsősorban a Nemzeti légkörét. Tény, hogy intézkedéseink módja nem volt mindig a legszerencsésebb. Politikai előkészítésük, megmagyarázásuk elmaradt, pedig fontos lett volna. Így még a helyes intézkedéseket is bürokratikus kényszerintézkedésnek tudták beállítani, és növelni ezzel a meglévő pártellenes hangulatot. Ehhez hozzájárul, hogy az intézkedések zavaró hatását a színház vezetői szerintem nem igyekeztek csökkenteni. Tudomásom szerint pl. Major Tamás elvtárs részletesen megismerhette az Ember tragédiája ügyében Rákosi elvtárs álláspontját, de ő maga alig vett részt abban, hogy az intézkedés körüli zavart, értetlenséget csökkentse. Így az intézkedés szinte egyetlen »magyarázata« Lukács elvtárs cikke volt, ami véleményem szerint erre nem volt elég alkalmas, – de még kevésbé az, ahogyan az Irodalmi újság a Pravda cikkét lehozta. A Nemzeti Színházra – művészi eredményei mellett – legjellemzőbb különleges légköre. Ez a légkör alapjában, véleményem szerint pártellenes, erősen polgári, sok szempontból anarchikus légkör. Legfőbb melegágya a pletykáknak, a színházi területen amúgy sem ritka cinizmusnak. Emellett ezt a színházat olyan különleges belső gőg tölti el, ami minden kívülről jövő véleményt, intézkedést, kritikát durva beavatkozásnak tekint és eleve szembefordul minden bíráló szóval és személlyel. Ha ez a tény nem olyan nyilvánvaló és közismert, mint például az írók egy része közötti problémáink, az elsősorban abból fakad, hogy a színész sokkal inkább tud nagyot alkotni a színpadon egy haladó író művében és ugyanakkor politikailag elmaradott lenni, mint az író, aki saját gondolatait veti papírra. … A Nemzeti Színház pártellenes hangulatáért komoly kritikát nem kapott – ugyanakkor özönét kapta a csak részben megérdemelt, részben azonban túlzott kitüntetéseknek, elismeréseknek. Mindenezek következtében a Nemzeti Színház állam az államban. Vezetést ma már lényegében nem kap, az állami szerveket egyszerűen semmibe veszi. … A márciusi határozat után a színház lényegében passzivitásba vonult. Olyan hangulat uralkodik, hogy most már nem szabad bírálni, de amúgyis jobb lesz hallgatni, mert ki tudja, mikor jön megint »újabb politikai fordulat«. Alapvetően felelőse a színház hangulatának, a párt- és államellenes légkörnek a színház igazgatója, Major Tamás elvtárs. Kiemelkedő tehetsége mellett egyike a terület méregkeverőinek. Az ismeretes novemberi taggyűlésen Major például demagóg beszédet tartott arról, hogy nincs művészi szabadság. (Major hozzászólásából: »Valljuk meg nyíltan, az utóbbi években, hónapokban az embernek fel kellett vetnie magában azt a kérdést, hogy vajon van-e szükség ránk, művészekre, ha helyettünk gondolkodnak, ha helyettünk csinálnak műsort. Nagy szükség van ránk, de ezt nem lehet elképzelni művészi szabadság nélkül.«) Major a fent említett hangulatnak legjobb esetben is passzív szervezője. Tenni semmit nem tesz ellene, képet tőle erről a hangulatról nem kaptunk, nem kapunk (szerk. megj.: pedig ellenfelei mekkora gyilkosnak kiáltják ki), ellenkezőleg eltussolni, bagatellizálni igyekszik azt. A márciusi határozat után ismét »baloldali« húrokat penget, hangoztatja az állami irányítás fontosságát, stb. – a gyakorlatban azonban ugyanúgy igyekszik lehetetlenné tenni azt, mint eddig. Műsorterve, amelyet a következő évadra készített, semmivel sem jobb az eddigieknél. Véleményem szerint a Nemzeti Színházzal kapcsolatos legfőbb teendőink a következők: Komoly pártbeavatkozással, Major elvtárs nyomatékos és részben nyilvános figyelmeztetésével elkezdeni felszámolni a színház jelenlegi tarthatatlan légkörét. Ehhez segítségül kell hívni a színház kommunista aktíváját, nyílt vita kell magában a színházban a különböző »kényes« kérdésekről (Ember tragédiája stb.), amelyekről mi eddig hallgattunk, és csak az ellenfél beszélt; ezekben Major elvtárs ne háttérbe vonuljon, hanem ő maga foglaljon állást a párt álláspontja mellett, felvetve eddigi magatartása súlyos hibáit is. A színház munkáját – jelentős eredményei elismerése mellett – sajtóban bíráljuk meg, ideértve műsorpolitikáját, belső légkörét, stb. Kimondani, hogy a színháztól elvárjuk, hogy ne csak előadásai általános színvonalában, hanem mind a magyar dráma létrehozásában, mind általános műsorpolitikájában, mind a pártszerű légkör kialakítása terén is első színházunk legyen – ne pedig –, mint most is nem egyszer – utolsó. Az új műsorterv elkészítésénél kényszerítsük a színházat pártosabb, helyes és a gyakorlatban is betartandó műsorterv elkészítésére és végrehajtására. Felülvizsgálni a színház pártszervezetét és határozottabban megszabni annak feladatait, nem utolsó sorban a művészek kommunista nevelése és általában az ideológiai nevelés terén. Rendezni a színház és a Népművelési Minisztérium viszonyát, mivel jelenleg a színház egyszerűen nem fogadja el azt az elvet a gyakorlatban, hogy őt a Minisztérium bármi másban is irányíthatná, mint hogy pénzt ad.”

Mint e levélből is kiderül, a Tragédiát 1955. január 7-én mutatták be Major, Marton, Gellért hármas rendezésében. Ez volt az az időszak a színház életében, amikor a jegypénztár előtt várakozók sora többszáz méterre nyúlt. Januárban és februárban még a többi repertoár darab rovására is a Tragédia megszakítás nélkül műsoron volt (januárban, 7. után még 16-szor, februárban 17-szer ment), de miután a Szabad Népben megjelent Lukács György az előadást elítélő „már nem csupán a lukácsi életműben, de az újabbkori nemzetközi eszmetörténetben is kuriózus érdekességként számon tartott Anti-Madách-a” (Antal Gábor) a Tragédiát betiltották. Ezt a tiltást ugyan nem sokkal később számos további belső „szigorúan bizalmas” feljegyzés küldözgetése után papíron feloldották, de a havi előadások számát kettőben (!) írták elő (márciusban 3-szor, áprilisban 4-szer, májusban mindössze 1-szer és júniusban 2-szer ment). És tették ezt akkor, amikor a színház titkára arról számolt be, hogy normális előadás-szám mellett is évtizedekre lenne szükség, hogy ki lehessen elégíteni a jegyigénylők számát.

Hogy Az ember tragédiájának betiltása mennyire meglepte még a „bennfenteseket is”, jól mutatják azok a feljegyzések, melyeket márciustól kezdve folyamatosan kaptak, illetve készítettek az MDP KV Tudományos és Kulturális Osztályának tagjai. 1955. március 3-án Szilágyi Albert Simó elvtársnak még szinte felháborodott feljegyzést küld a színházi hangulatról: „A Szövetség vezetősége és tagsága azóta is többször hangoztatja, hogy az Ember tragédiája előadása, nemcsak a Nemzeti Színház ügye, hanem az egész magyar színjátszásé. Tudni akarják, hogy milyen hibát követtek el az előadással kapcsolatban. Szeretnék elmondani a véleményüket, mielőtt a párt és állami szervek véglegesen döntenének az előadás betiltásáról (ezt a részt – ellentétben a megszokottól – nem a feljegyzés olvasója, hanem szerzője húzta alá géppel). A Nemzeti Színház és más színházak művészei tudják, hogy sok huza-vona volt az előadás engedélyezése körül, sőt később Darvas elvtárs rendezői elképzelést kért előzetesen. Andics elvtársnő látta a főpróbát. De végül mégis engedélyezték (aláhúzás géppel). Nem tudják megérteni, mi okozta a változást. … A kialakult bizonytalanságnak vannak távolabbi következményei is. … A nagy közönség egyelőre még nem tud Az ember tragédiája betiltásáról. Egyelőre még ostrom alatt tartják a jegypénztárakat, sőt vidéken IBUSZ különvonatokat akarnak szervezni az előadás megtekintésére. Nem kétséges, hogy az a hír, hogy az előadást egyszer s mindenkorra leveszik műsorról, a közönségben is visszatetszést szülne.”
      Simó Andicsnak küldte tovább a feljegyzést azzal a kiegészítéssel, hogy „a nagyközönség tud a leállításról, egyre többen tudnak róla és egyre többet beszélnek róla. A reakció igen aktívan szónokol”. A jelentésre Andics ezt írja rá: „Lássa Rákosi elvtárs. Véleményem szerint az lenne helyes döntés, ha havonta 2-3 előadást engedélyeznénk.” Majd a nagy utat bejárt papírt Rákosi is szignózza, és visszaküldi Andicsnak.

Ugyanakkor két hónappal később, május 13-án a Kende-féle jelentés Andics Erzsébetnek való továbbításakor már Szilágy Albert is csak szidja a Nemzetit, egy szót sem szól a Tragédiáról, és kommentár nélkül ismétli Kende szokásos vádjait. Utolsó lépésként – május 18-án – Andics Erzsébet referál Rákosinak. És bár az ő feljegyzéséből is az derül ki, hogy utálja Majort és mindenért őt hibáztatja, azért a Főosztály vezetőjét, Kendét – akinek fent idézett jelentését a sajátjához mellékeli – sem kíméli. Ilyeneket ír: „A Népművelési Minisztérium és a Nemzeti Színház közti rossz viszony felszámolására Kende elvtárs nem pártszerű eszközöket vett igénybe. … Kende felelős azért, hogy saját sérelmére személyes sértegetődzéssel válaszolt, és így lassanként mindenkivel szembenállott. Nem tudta megértetni magát Darvassal, Nonnal, Kállaival, a KV Tudományos és Kulturális osztályával sem, mert úgy érezte, nem támogatják őt eléggé a Nemzeti Színház elleni (!) harcában. … A Nemzeti mostani párttitkára, Pongrácz Gabriella teljesen a színház vezetőinek uszályába került. Sőt egyes kérdésekben a legdemagógabb, legelmaradottabb színészek véleményét támogatja. Így Az ember tragédiája vagy a Galilei levételével kapcsolatban is.”
      Ezután Andics nyolcpontos javaslatot tesz Rákosinak, amelyeknek az a lényege, hogy a párt vegye át az irányítást a színház és a színházi szövetség életében, és dolgozzon ki mindenféle módszereket, amivel a jövőben elkerülhetőek a „jobboldali elhajlások”. Egyúttal azt is javasolja, hogy Kendét váltsák le és a Színházi Főosztályt szervezzék át, majd hogy „Pártunk vezetői hívják össze a Nemzeti Színház művészeit, pártvezetőit, beszélgessenek el velük hibáikról, problémáikról és feladataikról”.
      Jelentésének elküldésével egyidőben Andics rögtön javaslatot is tesz arra, kik legyenek az általa tanácsolt találkozón jelen. Az 1955. május 18-án lejegyzett névsorban annyi az utólagos piros- kérdő-, karikajel, hogy lehetetlen megállapítani, végülis kik mentek be Rákosihoz. Andics javaslata mindenesetre eredeti formájában így nézett ki: „Vezető művészek kategória: Major, Marton, Básthy (érdekes, hogy a legsötétebb kommunizmus idején írták a neveket a legarisztokratikusabban), Várkonyi, Bessenyei, Olthy, Gobbi, Mészáros, Ungváry, Gellért (pártonkívüli főrendező). A színház pártvezetősége kategóriában: Pártos Erzsi, Pásztor János, Tompa Sándor, Somogyi Erzsi, Márky Géza, Pongrácz Gabriella. Fontosnak tartjuk a fentieken kívül a Népművelési Minisztérium részéről Darvas József miniszter, Kállay Gyula miniszterhelyettes és Kende István volt (!) főosztályvezető elvtárs meghívását.” (Kende leváltását ugyan majd csak augusztus 23-án hozzák nyilvánosságra, de úgy látszik, bent ekkor már eldöntött dolog volt a menesztése.)

Akárhányan is mentek el végül a „Fehér házba” (valamikor 1955 júniusában), Bessenyei Ferenc biztosan ott volt, és emlékei között megőrizte és később több ízben elmesélte. Hogy története nem csak anekdota volt, hanem valóság, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a következő nagy találkozón, melyen már nem a Nemzeti Színház, hanem a színházi szakma vezető képviselői találkoztak „pártunk és kormányunk” irányítóival, Rákosi felidézte saját, a történelembe Bessenyei Ferenc jóvoltából bekerült és fennmaradt szavait. Ahogy Feri elmesélte: a nemzetisekkel való találkozó után a Tragédiát nem vették le a műsorral, minimális előadásszámban, de azért műsoron tarthatták. Nem úgy a következő, 1955. július 20-án megrendezésre került megbeszélést követően [erről a találkozóról lásd a következő szakaszt], amikor is a Tragédia hónapokra teljesen eltűnt a színpadról.

Kende István és Andics Erzsébet feljegyzését a Művészeti Dolgozók Szakszervezetének június 9-i jelentése követte, amely további adatokkal támasztotta alá a színészek között kialakult „rossz politikai légkört”. Mindezek eredményeképpen július 20-án létrejött az a találkozás, ahol Rákosi a Színház- és Filmművészeti Szövetség vezetőivel találkozott. A Színház- és Filmművészeti Szövetség részéről Nádasdi Kálmán, a szövetség elnöke, Both Béla, mint a szövetség főtitkára, valamint Gellért Endre, Horvai István, Ladányi Ferens, Major Tamás, Simon Zsuzsa, Várkonyi Zoltán, Bessenyei Ferenc és Mészáros Ági voltak jelen (tehát a fontosabb színházigazgatók, a legfontosabb káderek és mindössze két „csak” színész, Bessenyei és Mészáros, ami beszédesen bizonyítja Bessenyei egészen kiváltságos szerepét abban az időben és Mászáros Ági kedveltségét a legfelsőbb vezetés köreiben). A Népművelési Minisztériumból Darvas József és Kállai Gyula mellett még Non György és Ibos Ferenc jött el (de Kende nem, amiből szintén kitűnik, hogy ekkor a pártvezetés már nem tekintette főosztályvezetőnek). A párt PB. részéről pedig Szalai Béla, Andics Erzsébet, Simó Jenő, Nagy Magda és Baranyi Gyula elvtársak voltak jelen. És ott volt a Szabad Néptől – mint minden kultúrával kapcsolatos ügyben – Horváth Márton elvtárs is.

A találkozás egyetlen pozitív eredménye az volt, hogy Kende elvtársat augusztus 23-án – nyilván a színházi szakma egyhangú örömujjongása kíséretében – hivatalosan is leváltották a Színházi Főosztály éléről. A találkozó Darvas József megnyitó beszédével kezdődött, aki annak a megállapításának bizonyítására, hogy „a színházak belső politikai légköre romlott”, példaképpen felhozott egy a Nemzeti Színház „16 vezető színésze által aláírt pártszerűtlen beadványt, amit kommunista művészek is aláírtak és a Hazafias Népfronthoz nyújtottak be”.
      Erről a levélről, melyet a Nemzeti Színház Művészeti Tanácsa 1954. november 26-i keltezéssel írt Darvas Józsefnek, és amit a színház 17 vezető színésze írt alá (Balázs Samu, Básti Lajos, Bessenyei Ferenc, Bihari József, Gobbi Hilda, Gózon Gyula, Makláry Zoltán, Mészáros Ági, Olty Magda, Rajczy Lajos, Somogyi Erzsi, Szemethy Endre, Szörényi Éva, Tompa Sándor, Tikés Anna, Ungvári László, Várkonyi Zoltán) a A magyar művészek 1955. őszi memoranduma című oldalon már sok szó esett. Ezért itt csak annyit róla, hogy a színészek ebben a levélben is Kende István leváltását követelik, és naivan bíznak abban, hogy meghallgatják és komolyan veszik őket. Sőt a levél megírásakor még abban is, hogy csak a középkáderek alkalmatlansága nehezíti munkájukat, maga a vezetőség ebben ártatlan.
      A megbeszélés témái egyébként a szokásosak voltak: miért nem mutatnak be a színházak elég szovjet, népi demokratikus és haladó magyar darabokat, illetve miért követelnek több pénzt, amikor nincsen, de pusztán politikai kérdések is felmerültek, így például a jugoszláviai helyzet. Az ülésen Bessenyei Ferenc is felszólalt, aki „felvetette, hogy drámaíróink sokszor kihagyják a közönség igényeinek figyelembevételét. Így az új magyar darabok sokszor mélyen a nép igényei alatt vannak. A közönségszervezés csak pénzszerzései lehetőséggé válik. Véleménye szerint minden színháznak arra kell törekednie az új magyar darabok létrehozásának érdekében, hogy minden színház állandó írói kört vonzzon. A házi szerzők jobban megismerik a színészeket, az egész társulatot s ez újabb darab megírására inspirálja őket. Hogy a színészek segítsenek demokratikus államunknak, hogy hasznot hajtsanak, szükség van arra, hogy az állam és párt vezetői több bizalommal forduljanak színművészeink felé, ne tartsák őket ellenségnek, becsüljék meg munkájukat”.

„A vita után Rákosi elvtárs válaszolt a felmerült kérdésekre.” És ilyeneket mondott: „Az új most kezd utat törni a színházi életben is. Nem kell türelmetleneknek lenni a színészeknek. … Igaza van Bessenyeinek, hogy új darabjaink mélyen a nép igényei alatt maradnak. Munkásosztályunk, dolgozó népünk igényli a mai mondanivalójú darabokat. Sajnos íróink nem ismerik eléggé a gyárak életét, munkásaink fejlődését. Minket a Galilei féle darab nem húz ki a vízből. Még jólsikerült drámáinkban is súlyos hiányosságok vannak. Kossuth és Görgey harcát már régen eldöntötte a történelem, az új Illyés darabban (Dózsa, amit majd csak 1956 januárjában mutatnak be) pedig Dózsa alakja egy XVI. századbeli elkeseredett Sinkára (Sinka István író, akinek az volt a véleménye, hogy a paraszti tömegek mögöttük és nem a párt mögött állnak, és aki azt mondta, hogy „nyolcmillió paraszt áll mögöttem”) emlékeztet. Sem a dramaturgok, sem a minisztérium, sem a párt nem írhatja meg az írók helyett a darabokat. … A Nagy Imre rezsim az anyagiakon kívül nagy kárt okozott abban, hogy megtörte a lendületet. Szájunkig ért el a víz, amikor fordítottunk egyet a kormánykereken. … Tisztában vagyunk a színészet nagy társadalmi hatásával, azt is tudjuk, hogy az állami irányítás terén még sok a bürokratikus intézkedés. De tisztán kell látnunk azt is, hogy a színészek között sok régi ember van, akik ha jön egy erős szellő, meginognak. Azért nem helyes a lefogott kézről beszélni. Hol vagyunk mi még a lefogott kéztől, amikor egyre-másra napvilágot látnak helytelen, politikailag káros írások. Az Ember tragédiája is ügyes tőr volt, amibe színházaink is beleestek, vagy gondoljunk a Fedák Sári temetésén résztvevő színészekre, és sok más esetet lehetne még felsorolni, ahol nem hogy túlzott az adminisztratív intézkedés, hanem kevés is. Itt Ladányinak van igaza, nem Bessenyeinek, inkább kevés segítséget adunk színészeinknek.”

Hogy a Lukács-féle kritikán kívül mi állt még a Tragédia betiltásának hátterében, miért félt a párt ennyire az előadás közönségsikerétől, nem tudni. Úgy tűnik, a szakszervezet fent említett június 9-i jelentése, mely sokkal sötétebb képet festett a színészek hangulatáról és „politikai elmaradottságáról”, mint az Andicséké, nagy szerepet játszott Rákosi haragjában. Mindenesetre ez a megbeszélés a Tragédia és a Galilei ügyében semmilyen eredménnyel nem járt, és a színházak műsortervét, a színészek munkáját nemhogy könnyítették, inkább még szigorúbb ellenőrzés alá vonták. Madách darabját szeptemberben ugyan játszották még, egészen két alkalommal, de aztán 1956 áprilisáig egyetlen egyszer sem. Ismét normális havi előadásszámban pedig majd csak a forradalmat követően, 1957 áprilisától tűzték műsorra. Nem csoda ezek után, hogy Bessenyei Ferenc nem sokkal ezután, 1955. november 17-én a fent közölt felszólalásában (eddigi fejtegetéseink kiindulópontjában) olyan élesen kirobbant.

Ehelyütt kénytelen vagyok megszakítani a történetet: az anyag olyan hatalmas és olyan érdekes, hogy a továbbiakban kénytelen vagyok két részre osztani: az első itt folytatódik, és a tervezettnél rövidebb, vázlatosabb és inkább csak Bessenyei Ferencre vonatkozó lesz; a teljes változat közlésére pedig csak később kerül sor.

...folytatása hamarosan következik

az ELEJÉRE


     ÉLETE          SZÍNHÁZ          KEZDŐLAP          FILM-TV          EGYÉB          KÉPGALÉRIA