|
el fog korcsosulni. Éltető erő helyett erkölcsi dögvészt fog a társadalomra terjeszteni”
Az a jó művészet, amely az embert önnön méltóságára ébreszti rá. Amely azt tudatosítja, hogy ember, te több vagy a sorsodnál. A legjobbat működtesd magadból! Mióta művészet van a világon, ez a biztatás a dolga. Az előadóművész feladata az emberábrázolás. Nem több, nem kevesebb. Segíteni az embernek a példa erejével. Különösen, ha bajban van. Ez volna tehát a feladat: a lenyűgöző példa.
Van Németh Lászlónak egy mondása: „hűség önmagunkhoz és bátorság a hűségünkhöz”, vagyis hűség a tehetségünkben előírt küldetéshez és bátorság ahhoz, hogy e küldetéshez hűek tudjunk maradni. |
|
Feri szavai után lezárásul következzen Koltai Tamás (1942-2015) színikritikus 2005. január 6-án, a 168 óra című lapban megjelent megemlékezése Bessenyei Ferencről, akinek évtizedeken keresztül egyik legnagyobb ideológiai ellenfele volt. Bessenyei Ferenc túl nagy falat volt nekünk, egyszerű teátrumi halandóknak, azon kevesek egyike, …, akit a magyar színház nem tudott lenyelni. Mindenkitől különbözött. …Még a régebbi nagyoktól is, abban legalábbis, hogy elutasította a szó legnemesebb, mondhatni eredeti értelmében vett pojácaságot, spílerséget, ripacsériát, a színészet legősibb, legösztönösebb, „önmagáért való” alkotóelemét. Ez nem azt jelenti – félreértés ne essék –, hogy Bessenyei nem volt játékos színész, ösztönös színész, zsigeri színész, de még mennyire, hogy az volt! Ha most megkérnének, mondjak valakit a legutóbbi évtizedek magyar színházából, aki ideológiáktól, technikáktól, esztétikáktól, stílusoktól fertőzetlenül „színészből volt”, valószínűleg őt mondanám – csakhogy a komédiásság nem elégítette ki. Kevésnek találta. Lenézte. Viszolygott tőle. … Ő nem szórakoztatni akart. Nem kikapcsolni. Nem játszani. Hanem eszmét hirdetni. Erkölcsöt tanítani. Felelősséget szítani. Karaktert edzeni. Nemzettudatot szilárdítani. Morálprédikátor volt a színpadon. Ahogy az életben is. Élet és színpad egy volt a számára. De nem úgy, hogy az életben is játszott, hanem úgy, hogy a színpadon az életét élte tovább.
A klasszikus típusba tartozott, aki a szavak révén, beszédhelyzetben tudott jellemezni. Nem szaltózott, nem cigánykerekezett, a hatalmas lélek hatalmas testbe volt zárva, de téved, aki azt hiszi, hogy játéka nélkülözte a könnyedséget és a mozgékonyságot. A szó akrobatája, a beszéd zsonglőre, a verbális gondolat kötéltáncosa volt.
|