BESSENYEI FERENC
kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a Nemzeti Színház örökös tagja,
a Nemzet Színésze és több más kitüntetés birtokosának
autentikus honlapja


„A színház elhanyagoltatván az állam által
el fog korcsosulni. Éltető erő helyett
erkölcsi dögvészt fog a társadalomra terjeszteni”


Bessenyei Ferenc művészi és emberi hitvallása


Történelmünk a közös szándékok és tettek keresésére figyelmeztet, arra, hogy Magyarországon magyarnak lenni, nem születési, nem származási kérdés. Hunyadi Jánostól Zrínyi Miklóson át napjainkig folytathatnám a sort, bizonyságául annak, hogy – s ez a színházra is vonatkozik – a népünk sorsához méltó magatartás vállalása itt a legdöntőbb szempont.
     A művészek népünk hőseitől azt az erőt és erkölcsi igényt kapják, és azt kell tovább adniuk, mely megkerülhetetlen ama kérdés megválaszolásához: mit jelentett a történelemben és mit jelent ma, a világnak ezen a pontján élni.

Az a jó művészet, amely az embert önnön méltóságára ébreszti rá. Amely azt tudatosítja, hogy ember, te több vagy a sorsodnál. A legjobbat működtesd magadból! Mióta művészet van a világon, ez a biztatás a dolga. Az előadóművész feladata az emberábrázolás. Nem több, nem kevesebb. Segíteni az embernek a példa erejével. Különösen, ha bajban van. Ez volna tehát a feladat: a lenyűgöző példa.
     Az előadóművészet (a színház) az emberi szellem tisztessége, az emberi szellem legmagasabb rendű igényei közé tartozik. A tehetség erkölcsi kérdés, erkölcsi kategória. Annak az eldöntése, hogy a képességeimet mire használom. A tehetség ennyivel több a képességnél. Adyt megfontolva: Magyarországon tehetségesnek lenni, nagyobb karaj a közös fájdalomból, vagyis nagyobb felelősség! Felelősséget viselni és ébreszteni, ez a dolga a művészetnek. A magyar előadóművészet ennek a népnek a szolgálata. Ha a művész egy néptanító erkölcsi színvonalára felküzdi magát, már nem élt hiába. amíg a színház ennek a népnek a szabadegyetemévé nem válik, addig nem alhatna nyugodtan egyetlen szellemi vezető sem.
     Egressy Gábor híres mondása, hogy a színház elhanyagoltatván az állam által, el fog korcsosulni. Éltető erő helyett erkölcsi dögvészt fog a társadalomra terjeszteni: megdöbbentő figyelmeztetés ez mindazok számára, akik a színházat csak önérvényesülésük terepének tekintik. Figyelmeztetés, hogy a színházat nem lehet a nép életétől függetlenül csinálni, nem lehet a társadalom perifériájára zülleszteni, mert akkor megalázó arra is, aki nézi, de arra még inkább, aki csinálja.
     Az a jó művészet, amely az embert önnön méltóságára ébreszti rá. Amely azt tudatosítja, hogy ember, te több vagy a sorsodnál. A legjobbat működtesd magadból! A tehetség erkölcsi kategória. Az az erkölcsi erő, hogy a képességemet hogy működtetem.

Van Németh Lászlónak egy mondása: „hűség önmagunkhoz és bátorság a hűségünkhöz”, vagyis hűség a tehetségünkben előírt küldetéshez és bátorság ahhoz, hogy e küldetéshez hűek tudjunk maradni.
     Azok a szellemek, akik az általam játszott darabokat írták, nem ezt a mai világot képviselték. Hozzám, az én egyéniségemhez az igazságok, a valódi emberi értékek tartoznak. Ezen én nem tudok erőszakot tenni, mert én ebben hiszek. A siker kedvéért sem vagyok hajlandó bármit reprodukálni. Az emberiségnek, azaz az emberiességnek van egy szelleme. Hozzám ez a szellem tartozik. Nemcsak nem tudom, de nem is akarom ezt a mostani világot képviselni, sem kijátszani; inkább belehalok.


Feri szavai után lezárásul következzen Koltai Tamás (1942-2015) színikritikus 2005. január 6-án, a 168 óra című lapban megjelent megemlékezése Bessenyei Ferencről, akinek évtizedeken keresztül egyik legnagyobb ideológiai ellenfele volt.

Bessenyei Ferenc túl nagy falat volt nekünk, egyszerű teátrumi halandóknak, azon kevesek egyike, …, akit a magyar színház nem tudott lenyelni. Mindenkitől különbözött. …Még a régebbi nagyoktól is, abban legalábbis, hogy elutasította a szó legnemesebb, mondhatni eredeti értelmében vett pojácaságot, spílerséget, ripacsériát, a színészet legősibb, legösztönösebb, „önmagáért való” alkotóelemét. Ez nem azt jelenti – félreértés ne essék –, hogy Bessenyei nem volt játékos színész, ösztönös színész, zsigeri színész, de még mennyire, hogy az volt! Ha most megkérnének, mondjak valakit a legutóbbi évtizedek magyar színházából, aki ideológiáktól, technikáktól, esztétikáktól, stílusoktól fertőzetlenül „színészből volt”, valószínűleg őt mondanám – csakhogy a komédiásság nem elégítette ki. Kevésnek találta. Lenézte. Viszolygott tőle. … Ő nem szórakoztatni akart. Nem kikapcsolni. Nem játszani. Hanem eszmét hirdetni. Erkölcsöt tanítani. Felelősséget szítani. Karaktert edzeni. Nemzettudatot szilárdítani. Morálprédikátor volt a színpadon. Ahogy az életben is. Élet és színpad egy volt a számára. De nem úgy, hogy az életben is játszott, hanem úgy, hogy a színpadon az életét élte tovább.

A klasszikus típusba tartozott, aki a szavak révén, beszédhelyzetben tudott jellemezni. Nem szaltózott, nem cigánykerekezett, a hatalmas lélek hatalmas testbe volt zárva, de téved, aki azt hiszi, hogy játéka nélkülözte a könnyedséget és a mozgékonyságot. A szó akrobatája, a beszéd zsonglőre, a verbális gondolat kötéltáncosa volt.
     Németh László kerti liánná tekergő mondatfolyondárait senki sem tudta olyan tökéletes akusztikai és értelmi egységgé építeni, mint ő. Kecses szellemi arabeszkké légiesítette az irodalmias szöveget. Akármennyi érzelmet adagolt is hozzá, racionális hangsúlyokkal arányosította és bámulatosan átvilágította. Sztentori hang sohasem szólalt meg képlékenyebben, tisztábban, plasztikusabban. …
     ….. Általában minden teret betöltött önmagával, és csak ritkán volt patetikus. … A bukásra ítélt hőssel szembe tudott nézni, csak a téblábolóval nem. …. Bonyolult, intellektuális figurákat játszott nagyszerűen, de ő maga egyenesen, egyszerűen gondolkodott. Nem olyannak akarta látni az életet a színpadon, amilyen, hanem olyannak, amilyennek lennie kellene. Az elsilányuló valóság és annak tükörképe a színpadon elriasztotta. … Sohasem politikáról beszélt (akkor sem, amikor úgy hitte), mindig morálról. …..