Valamikor az 1970-es évek vége felé Ferivel egy derűs téli napon elkocsikáztunk Királyrétre, azzal a tervvel, hogy felgyalogolunk a Nagy-Hideg-hegyre. Alig mentünk azonban pár száz métert, havas táj közepén találtunk magunkat. Eleinte bátran kapaszkodtunk felfelé, de nemsokára beláttuk, hogy havasi túrára teljesen alkalmatlan szerelésünkben az egyre mélyebbé váló hóban nem mehetünk tovább. Nekivágtunk hát a lefelé vezető útnak, de nem a szerpentinen, hanem toronyiránt. Pillanatokon belül komoly nehézségeink támadtak, mert a fák között a hóréteg néhol a méteres vastagságot is elérte. Egymástól vagy tíz méter távolságban „küzdöttünk az életünkért”, amikor egyszer csak Feri teljesen megváltozott hangjára kaptam fel a fejem: „Mi történt?”, néztem rá. De a magyarázatra nem ebben, hanem a másik irányban bukkantam rá: turisták közeledtek felénk. Még messze voltak, de Feri már észrevette őket, és azonnal reflexszerűen ismét „színésszé” vált.      Vannak kollégái, akik elítélik őt emiatt, holott Feri nem ripacs, nem színészkedik ilyenkor sem, csak éppen számára nincs olyan élethelyzet, amelyikben ne „szerepet alakítana”. Én úgy gondolom, ennek egyrészt az az oka, hogy gyerekkorában nem tanult meg viselkedni, és ezért gyakran zavarban van, másrészt, hogy túl fiatalon lett – akkor még csak szűkebb hazájában – híres színész. Harmadszor, hogy számára minden ember közönség. De akármi is a valódi ok, nagyon-nagyon közel kell állnia hozzá annak a valakinek, aki előtt tökéletesen elengedi magát, és valóban önmaga lesz. Olyannyira közel, hogy alig akad két-három ilyen ember: csak azok, akik a legtöbbet vannak körülötte. Ha egy új személy megjelenik a színen, legyen az rokon vagy jó barát, rögtön megváltozik a hangszíne, viselkedése.      A [könyv] második részében megszólaló Gyarmati Pista mesélte el, mit mondott neki egyszer egy színész: „A földön csak kétfajta ember létezik: aki a színpadon van és aki a nézőtéren.” Nos, Feri öntudatlanul is ezen szabály szerint jár-kel, létezik ebben a világban. Ő színész, és mindenki más közönség; ő mindig, mindenhol „színpadon van”, a világ többi része pedig a nézőtér.

A honlapon a megismerkedésünket elmesélő fejezetben is kitértem már Feri e jellegzetes tulajdonságára. Ott ezzel kapcsolatosan ezt írtam:

Az viszont nem igaz, hogy Feri őrjöngése Béres Ilonára nézve bármilyen veszélyt vagy kárt jelentett volna. Mélységesen meg volt ugyan bántva, és az is igaz, hogy hónapokig szidta Ilit az ismerősök előtt, de nem volt olyan ember, aki ezt komolyan vette volna. Még én is, fiatal civil lányként, azonnal megéreztem az e mögött meglévő „játék-lehetőséget” – az egész inkább hatott egy újabb színházi szerepnek, mint fenyegetésnek.

Mindezek után nem csoda, hogy ez a nemrég kezembe akadt újságcikk, mennyire meglepett. Arról, amit én eddig csak ösztönös viselkedésének tartottam, lám, kiderült, hogy egyfelől örökölte, másfelől tudatosan játszotta is. Azt tudtam, hogy nagyon szerette édesanyját, mert múltjából anyja emléke élt benne a legerősebben: Amikor 2003 áprilisában orvosi műhiba miatt három napig eszméletlenül feküdt egy kórházi ágyon, álmában „neccelt” [ahogy gyerekkorában édesanyja varrólányaitól tanulta, úgy hímezett nagy mozdulatokkal a levegőben], és amikor magához tért, elsőnek édesanyját említette.      Ebben a most feltett cikkben azonban valami teljesen újat mesélt el édesanyjáról, olyasmit, ami az ő viselkedésére is magyarázatot adott.

Színészi szenvedélyeimet, a szereplés kényszerét és belső fűtöttségét minden bizonnyal anyámtól örököltem. Neki az élet minden pillanatában, minden cselekvéséhez közönségre volt szüksége. Még a legintimebb pillanatokat is a nyilvánosság előtt szerette eljátszani. Ez a monumentális közönségigény bennem is munkál.

Feri is pont ilyen volt: Ő sem tudott közönség nélkül létezni magánéletében sem. Csak nagyon kevés ember előtt „nem játszott”. Mindenki más előtt színész volt magánéletében is. Nem színészkedett, nem ripacskodott, hanem szerepet játszott, olyat, ami szerinte az ő számára az alkalomnak éppen megfelelt. 6.  Másodikként egy Petőfi-verset teszek fel: Beszél a fákkal a bús őszi szél, harmadikként pedig egyik közös jelenetét Kiss Ilonával, élete első miskolci évének nagy szerelmével, pályája második filmje, a „Teljes gőzzel” című filmből. Feltéve: 2023. február 9. 7.  Jócskán megkésve, de folytatom a megemlékezést: mégpedig Juhász Ferenc (1928-2015) „A virágok hatalma” című 1955-ben írt monumentális versével, amit Ferin kívül valószínűleg csak kevesen mertek elszavalni. A felvétel az 1979. májusi – rádió által közvetített – szentesi előadóestjéből való.     Vass Márta a Békés Megyei Népújságban megjelent cikkében így írt Feri szavalatáról: „Befejezésül, mint mondta, a kozmikus szépségű nyelvezet mesterét, Juhász Ferencet választotta, a Bartók muzsikáját. És felhangzott A virágok hatalma, a Jaj rózsa, vízililiom, nárcisz és szarkaláb kezdet, s az utolsó sorig az egész vers.”     Feri a vers előtt hosszan méltatta Juhász Ferenc munkásságát: szavai a verssel együtt a következő felvételen hallhatóak. Ide csak magát a verset teszem fel (jobb minőségben). Juhász Ferenc: A virágok hatalma 8.  Feriről pályája során több portré is készült; melyek közül a legtöbb mű sorsa ismeretlen. A kevés megmaradt közül a legismertebb Agárdy Gábor Othello-képe, amit ő is – csakúgy, mint a 20 évvel korábbi Othello előadásból egy másik művész – nem élőben, hanem egy előadás-képről festett meg [az itt bemutatott fotón a már kissé sérült kép látható – ez a kép azok közé a szerepképei közé tartozik, melyek az Erkel színházi "70 éves Bessenyei" gálára készültek díszletként].      Egy 1984-es adat szerint a Fészek klubban látható egy civil kép Feriről, amit Herman Lipót festőművész festett róla 1961-ben. Ennek a festménynek a történetéről a honlapon a következő cikk számol be. Sajnos az interneten nem ezek művek, hanem több igen rosszul sikerült kép kering Feriről, amit alkotóik fényképek után készítettek, s amelyeket hitványságuk ellenére – meggondolatlanul – több cikk is felhasznál, elárulva ezzel, hogy Ferit egyáltalán nem ismerték. (Egyébként az internet, köztük az mtva munkatársainak, nevezetesen a királyi televízió-csatornák műsorújságja készítőinek elképesztő tudatlansága és nemtörődömsége napról-napra nagyobb méreteket ölt. Nem olyan régen adta le az egyik csatorna Makk Károly világhírű, számos fesztivál-díjat nyert alkotását, a Déry Tibor novelláiból készült „Szerelem” című filmet. Már maga a film címét sem voltak képesek helyesen kiírni – valamilyen jelzőt tettek a Szerelem szó mögé –, de amit a színészek felsorolásánál elkövettek, az már minden rekordot megdöntött: Teljesen légből kapott neveket soroltak fel (például Schütz Ila, Gyenge Árpád nevét), majd a sor végén a négy abszolút főszereplő közül csupán egynek írták ki a nevét, Darvas Ivánét. A három másik, sokkal fontosabb és több nemzetközi fesztiválon kitüntetett szereplő – Darvas Lili, Törőcsik Mari, Orsolya Erzsi – neve egyáltalán nem szerepelt a szereplők listáján!      Nem sokkal ezután közvetítette egy másik tévé-adó Szomjas György 1975-ben forgatott és 1976-ban bemutatott „Talpuk alatt fütyül a szél” című filmjét (operatőre a nemrég elhunyt Ragályi Elemér volt), melynek főszerepét Đoko Rosić, szerb-bolgár színész játszotta, s akinek játékát a film előtti beszélgetésben az egekig magasztalták – miközben csupán azt felejtették megemlíteni, hogy alakítását nagy mértékben az a tény emelte, hogy magyar hangja Bessenyei Ferenc volt… A teletext szövegben azonban mégis szerepelt Feri neve: mégpedig rendezőként, imígyen: „Rendező: Bessenyey Ferenc”      A magyar filmek szöveges bemutatásánál rendszeresek az ilyen és ezekhez hasonló durva tévedések. A listák készítői nyilvánvalóan nem ismerik a magyar színészeket, filmeket, de a szerkesztők, az ellenőrök hogyan engedhetnek meg ekkora trehányságokat? – Aztán ugyanezeken a csatornákon a megmondó emberek sajnálkoznak a fiatalok tudatlanságán – micsoda képmutatás! Nem az ő feladatuk lenne, hogy neveljék, vezessék és irányítsák a fiatalokat?      De hogy a tévé munkatársai nem csak a színészeket nem ismerik, hanem más területen sincs megfelelő képzettségük, arra jó példa egy minap történt súlyos baki: Pár nappal ezelőtt a tévé kulturális csatornáján vetített ismeretterjesztő filmben XIII. Gergely pápa (aki többek között a Gregorián-naptárt bevezette) neve helyett XIII. György pápát mondtak – a készítők között senki nem akadt, aki tudta volna, hogy György nevű pápája soha nem volt az Egyháznak, és hogy az olasz Gregorio magyarul Gergelyt jelent.) Visszatérve a Feriről készült képzőművészeti alkotásokhoz, természetesen nem szabad elfeledkezni a Nemzeti-parkjában álló szobráról, Párkányi-Papp Péter alkotásáról. E szoborról, felállításáról és felavatásáról a honlap a következő oldalon számolt be. Mindezt azért meséltem el, mert ráakadtam egy fotóra, melyen Feri az 1973-as Hegedűs a háztetőn bemutatója után Tevjeként modellt ül…, hogy kinek, azt nem tudom. A rajz szerintem semmit nem ad vissza Feriből, de maga az ülésről készült fotó remek – ezért látható az idei születésnapi évfordulója óta ez a kép a kezdőlapon.      Valószínű, hogy a Feriről készített képek azért nem sikerültek igazán, mert ő akkora egyéniség volt, hogy senki sem tudta valóban hitelesen visszaadni őt, se az arcát, se a hangját: Nem véletlen, hogy őt soha senki nem parodizálta, se Kern Andris, se Gálvölgyi János; ha olykor valaki mégis megpróbálta utánozni, az is csak maximum egy mondat erejéig próbálkozott ezzel. 9.  A honlapon már többször szó esett Vas Gábor dalszövegíróról, zenészről (1927-2014), és a Feri és közte levő szoros együttműködésről. Ezek terméséből a következő oldalon néhány sanzon is meghallgatható. Sőt, már ezen az oldalon is bemutattam egy felvételt, melynek szövegét Vas Gábor írta.      Mint élete 1987. utáni éveinek bemutatásakor már elmeséltem, „Vas Gábor sajnos egy belvárosi ház lift-nélküli házának negyedik emeletén lakott – Feri számára ez jelentette a fő akadályt, hogy számos lemez, és sanzonest-tervükből nem mindegyik valósult meg” –, kapcsolatuk azonban egészen Feri haláláig szoros baráti maradt (amiről Vas Gábor fia is beszámol édesapja youtube csatornáján). Most egy megrendítően szép levelet mutatok be, amit Vas Gábor Feri halálának másnapján írt nekem. De megmutatom azt a képet is, amit e levélhez Vas Gábor mellékelt: a „családi kép” sajnos nagyon rossz minőségű, de hátulja bizonyságul és emlékül szolgál Ferinek Vas Gáborhoz és családjához fűződő meleg barátságára. Vas Gábor leveléből néhány mondatot ide is bemásolok: „Ő a mindenkori magyarság legkiemelkedőbb képviselője volt és marad! Nemzetünk ezeréves megpróbáltatásait a Hozzáhasonló zseniális magyarok életművének segítségével sikerült túlélnünk. Reménykedjünk, hogy a mai magyarság is hordoz egy-egy olyan fiatalt, akik Bessenyei Ferenchez méltó módon lesznek továbbvivői ennek a sok megpróbáltatást kiállt nemzetnek.” (Mint azóta tudjuk, reménye sajnos nem vált/válhatott valóra.) 10.  Fentebb már szó volt Feri szentesi előadóestjéről. Anyaszínháza, a régi Nemzeti Színház (ma Magyar Színház) nekrológjában ezt írta: „Végül, de nem utolsó sorban, hangsúlyoznunk kell, hogy BESSENYEI FERENC életművének nagyon fontos részét képezte előadóművészi tevékenysége is…” – Feri 1974-től az 1990-es évek második harmadáig járta rendületlenül az országot és vitte el a szépre, jóra vágyó embereknek a magyar irodalom, a magyar nyelv legdrágább kincseit, beszélt nekik a művészet feladatáról, a „magyarnak lenni és megmaradni” program szépségéről és fontosságáról. A rádió két előadóestjét vette fel: a Korona-pódiumon előadott műsorát, amit Mikes Lilla, a kiváló szervező-háziasszony vezetett, és az 1979. május 8-én a Szentesi Tóth József Színházteremben „Életem a színház” című önállóestjét. Ezt a 63 perces műsort a Kossuth Rádió 1979. július 15-én vasárnap közvetítette. Ezt követően számos újság írt elismerő beszámolót Feri produkciójáról, melyek közül kettőt (Vass Márta és Hary Márta írását) már bemutattam a honlapon. Itt most egy hallgató, dr. Nagy István levelét közlöm, amit Feri emléktárgyai között őrzött meg. Néhány mondat a levélből: „Ilyen tökéletesen és érthetően történelmünk nehéz utjait és szereplőit idézve a hazafiságot meghatározni még nem hallottam. 77 éves vagyok, sokszor hallottam; hazáról, hazafiságról, beszélni, írni, de ilyen tökéletesen, ne haragudj, ha ismétlem, még nem hallottam.” 11.  „Kevesen tudják, és még kevesebb lexikonban említik meg, hogy Bessenyei Ferenc 1966-ban, a My Fair Lady első magyarországi bemutatóján – Básti Lajossal kettős szereposztásban – játszotta Higgins-t. Azon kevés Higgins közé tartozott, akik nem csak felmondták, de valóban elénekelték ezt a szerepet” – írtam születésének 96. évfordulójára 2015. február 10-én feltett megemlékezésben. Akkor két levelet mutattam be, melyeket Feri két partnerétől, Galambos Erzsitől és Rátonyi Róberttől kapott a premier után. Magából az előadásból – addigi ismereteim szerint – három kép maradt fenn, Feri mindegyiken Galambos Erzsivel látható. Időközben azonban Feri kedves emlékei között rábukkantam még egy Higgins-képre – ez látható itt –, melynek hátoldalára Feri – szokása szerint, ha a kép különösen kedves volt a számára – megjegyzést is fűzött: „Itt még 'színész' voltam”.      Feri a fotón a darab elején látható, amikor az Operából kijövet először találkozik Elizával. Hogy az Opera-plakátra ráragasztott szöveg – Istenek alkonya – eredetileg is rajta volt-e a képen, vagy csak a fotózáskor tették oda poénként – nem tudni. Ha már a My Fair Lady-nél, Feri által annyira kedvelt, és annyira sikeres szerepénél tartunk, az interneten még egy értékes emlékre bukkantam: egy előadás kritikára, melyen a szöveg mellett egy fotón az előadás fináléja látható, Higgins és Eliza "kibékülése". (bal oldali fotó) A szöveget G. P. – talán Galsai Pongrác – írta az ő "premierjükről", hiszen, ahogy Erzsi a Férjem, a Komédiás című könyvben elmesélte, „az igazgatóság úgy döntött, hogy félreértés ne essék, két egyenrangú előadást, azaz két egyformán óriási premiert csinálnak”. Feri-My Fair Lady-felvételeiből nemcsak fényképek, de Higgins két száma is megtalálható a honlapon. Az első: Én egy finom angol úr – Medveczky Ilona estjén énekelte a Budai Parkszínpadon, a második – És mégis megköszönöm én – egy tévéfelvétel részlete. 12.  „Bessenyei Ferenc túl nagy falat volt nekünk, egyszerű teátrumi halandóknak, azon kevesek egyike – az elmúlt ötven évből csak Latinovitsot és Gábor Miklóst tudnám mellé állítani –, akit a magyar színház nem tudott lenyelni. Mindenkitől különbözött. Az említett kettőtől is, Sinkovitstól is, a még régebbi nagyoktól is” – írta Koltai Tamás színikritikus Feriről 2005. január 6-án megjelent nekrológjában.      Koltai Tamás nem túlzott (egyébként sem állítható róla, hogy elfogult lett volna Ferivel szemben, sőt, sokszor perbe szállt vele, és keményen kritizálta). Ezért is figyelemreméltó a megállapítása: Feri "kilógott" pályatársai közül, Röviden összefoglalva: „több, nagyobb volt mindegyiküknél”. Ha ennek ellenére mégis meg akarnánk keresni, hogy ki állt hozzá a legközelebb, akkor kétségen kívül Sinkovits Imrét kell választanunk. Ő volt az, aki élet- és művészet-felfogásban a legközelebb állt hozzá. Kettőjük kapcsolata mégsem volt szorosnak nevezhető, inkább a kölcsönös nagyrabecsülés, mint a bizalmasság jellemezte. Minden komoly kérdésben közel álltak egymáshoz, de nem voltak igazi barátok, legalábbis látszatra nem. Nem jártak gyakran össze, más volt a társasági körük is, mégis jobban megbecsülték egymást, mint sokakat azok közül, akikkel naponta összejöttek. Imre nagyon szeretett rímeket faragni, Ferinek is többször írt ily módon köszöntőket. Például azt a "verset", amit Feri 80. születésnapján a Magyar Színházban olvasott fel neki. E levelet a honlapra születésének 90. évfordulóján, 2009. február 10-én tettem fel.      Pár mondat ebből a köszöntőből, melyek jól alátámasztjáka a kapcsolatukról fentebb mondottakat: „Drága Feri! Te Igaz-Hű-Áldozatkész BARÁT!!! … mivel múlattad el azt a 80 évet?! Árva Nemzetünk oltárán magadat égetted! Áldozatod nem volt ’jába, mégha most úgy látszik, de az alap, amit raktál, meglásd: kivirágzik! Drága Feri! Bárhol is légy Budán-Lajosmizsén, Tenéked bérelt helyed van a szívünk közepén!.” De ugyanekkor ezen a nyilvánosság előtt előadott köszöntőn kívül Imre egy magánlevelet is írt Ferinek – most ezt a képeslapot mutatom be, mint olyat, ami jól illusztrálja Imre humorát. A lap hátulján egy nagy lófej látható. 13.  Végezetül e hosszú megemlékezés befejezésül álljon itt a tanyán 2004. augusztusában készült, a tévében sokszor megismételt „Bessenyei Ferenc vendégei voltunk” címmel sugárzott riport alatt készült képsorozat. A képeken Ferin kívül a rendező, Csenterics Ágnes, és a riporter, Nagy György látható (időközben ők ketten is elhunytak már.)      A riport megtekinthető az interneten . Feltéve: 2023. április 13. VISSZA AZ ELEJÉRE